Lelkészcsaládba született Szabó Levente, aki mellé kisgyermekként is mélyen hívő fociedzőt állított Isten. Hosszú évek sikerei, kudarcai és kemény edzésmunkája után tette fel magának a kérdést: értékes-e. A választ imádságaiban kapta meg. A Magyarországi Református Egyház az Ifjúság szolgálatának évében tanúságtételeket tesz közzé Felfelé címmel, ez az első ilyen adás.
„Tapolcán születtem, ez egy Kis-Balaton-felvidéki város, ott nőttem fel, ott jártam végig az általános iskolát, és az ottani focicsapatban cseperedtem. Itt rúgtam először a labdába, és egészen 12-13 éves koromig ott fociztam. Nagyon szerettem a tapolcai éveket: kisváros, kis baráti körrel. Lelkész családban nőttem fel. Nekem nagyapám is lelkész volt, édesapám és édesanyám is az, és így Tapolcán a foci és az általános iskola mellett a gyülekezet volt a közegem.
Nálunk a templomba járás, a gyülekezeti alkalmak tényleg kötelezők voltak. Vasárnap nem volt kérdés, hogy istentiszteletre megyünk. Én ezt nem éltem meg tragédiaként vagy nehéz dologként, hanem természetessé vált, hogy vasárnap 11 órakor istentisztelet van Tapolcán.
Én 5 éves koromban kezdtem el focizni. Az első csapatunknak a neve Tapolcai Sasok volt. Nagyon szerettem a csapattársakat, ahogy összetartottunk, és nagyon nagy hatással van rám mind a mai napig az első edzőnőnk. Egy mélyen hívő katolikus asszonyról beszélünk, aki valóban megélte a hitét az edzéseinken, a meccseinken, az edzőtáboraink során is.
hirdetésSoha nem felejtem el, hogy hogy meccsek előtt imádkoztunk.
Vagy hogy az edzőtáborokban kaptunk tőle ajándékokat, kis kavicsokra írt igéket, és azokat vihettük el. És az volt az első rádöbbenésem 6-7 évesen, hogy hogy a foci és a hit, a kereszténység és a sport nem elválasztandó, hanem ezt lehet együtt kezelni és együtt megélni. Ez az edzőnő volt, aki példát mutatott ebben.
Tapolcáról Veszprémbe vezetett az utam, ott az ottani tehetségközpontban fociztam, és utánpótlásban nem nagyon beszélhetünk sikerekről, mégis jó visszagondolni, hogy értünk el olyan eredményeket, amit fiatalként, gyerekként nagyon jó volt megélni.
Heti öt edzésem volt ekkoriban és a meccsek. Sok kudarc és sok siker, sok öröm és sok sírás után tettem fel a kérdést, hogy ennyi az élet?
Tudtam, hogy nekem ez nem elég, nekem valaki vagy valami többre van szükség.
Az volt a legnagyobb nehézség, hogy ha nem leszek focista, amire feltettem 10-12 évet, és nem fogok befutni, nem ebből fogok megélni, akkor értékes vagyok-e?
Erre kaptam meg a választ az imádságaimban, az Isten-kapcsolatban, hogy Istennek így is fontos vagyok, nem kell belőlem futballistának lenni. Ami addig meghatározott, ami az identitásomnak egy fontos része volt, az lebomlott, és megerősödött az az identitás, amelyet próbálok átadni edzőként ma már a gyerekeknek, hogy ha nem leszel focista, te akkor is értékes vagy, mert Isten úgy szeret, ahogy vagy. Igyekszem erről beszélni nekik némán, vagy akár szavakkal, akár tettekkel, hogy
van egy Isten, aki szeret téged, aki nem hagy egyedül.”
