Kulcsszerepe van az Istenhez fűződő kapcsolatunknak abban, ahogyan önmagunkat látjuk – vallja Bellovics Gábor jezsuita atya, aki A Föld “show”-ja előadássorozaton beszélt önbecsülésről, önértékelésről, Istenkapcsolatról az Apor Vilmos Közösségi Házban. Értékes gondolatokat kaptunk, amelyek jó esetben nemcsak a fejünkbe, hanem a szívünkbe is eljutnak!
Félelem nélkül kapcsolódni
„Elszomorít, amikor idős emberek olyan szorongó kérdésekkel jönnek hozzám, hogy vajon hányadán állnak Istennel. Gyakran találkozom azzal, hogy nagyon nagy szorongás van még egy végigimádkozott, hitvalló keresztény élet végén is Istennel kapcsolatban. Mintha nagyon sok mindent tettek volna Istenért, de nem tudják, milyen is Ő.
Milyen jó lenne sem Istenhez, sem egymáshoz félelemmel és szorongással kapcsolódni!
Milyen jó lenne, ha önmagunkkal kapcsolatban sem lenne az a folyamatos bizonytalanság, hogy vajon valaki kíváncsi-e rám, elmondhatom-e a véleményem!”
hirdetésAz ősbizalom mindennek az alapja
„Az életünk első 2-3 éve a legmeghatározóbb érzelmileg, ekkor alakulnak ki a kapcsolódási mintáink, és éppen ez az időszak az, amire kognitívan egyáltalán nem emlékszünk. Csecsemőkorunkban ha jelzünk a szüleinknek, legegyszerűbben sírással, akkor nekik az a legfontosabb dolguk, hogy rájöjjenek, mit szeretnénk közölni ezzel. Az, hogy valaki újra és újra ránk hangolódik és betölti a szükségleteinket, elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy kialakuljon az ősbizalom bennünk. Az ősbizalom definíciója ez lehetne: Minden nehézség ellenére meggyőződtem arról, hogy az életem értékes, hogy valakinek fontos vagyok. Ide tartozik az is, hogy a másik embert elérhetőnek élem meg, nem pedig távolinak. Ezt hajkurásszuk lényegében egész életünkben.
És mit csinál egy anyuka, ha észreveszi, hogy a gyereke szomjas, éhes vagy fáradt? Kihangosítja a problémát: <<Te szegény, hát éhes vagy!>>. Ez a fajta visszatükrözés működik a terápiás üléseken is, hogy amikor beszélsz az életedről, ott van valaki, aki a teljes figyelmét rád szánja, és aztán segít megfogalmazni, hogy mi zajlik benned. Ha mondjuk a veled szemben ülő visszajelzi, hogy neked ez vagy az az esemény nagyon fájhatott, az már a gyógyulás útja.
Gondoljatok bele, hányszor van olyan a kapcsolatunkban, hogy azt várjuk, hogy a másik magától rájöjjön, hogy mi a bajunk. Az az „Igazi” nekem, aki rájön, hogy mire van szükségem, anélkül, hogy ki kellene mondanom. A jegyespárokkal való foglalkozás során nagyon sokszor előjön az a téves hiedelem, hogy a szeretet legmagasabb foka az, ha kitalálod, hogy mi bajom van. Egy anyukának valóban ez a dolga, ha az egyéves gyerekéről van szó, viszont felnőttként egy párkapcsolatban már egyáltalán nem ez a dolgunk egymással. A párodnak van szája, intellektusa, és el tudja mondani. Érdemes fejlődnünk tehát abban, hogy például kimondjunk vágyakat, nehézségeket, szükségleteket, csalódásokat.”
A valódi önbecsülés
„Ha az önbecsülésem rendben van, akkor már nem attól teszem függővé a belső lelkiállapotomat, hogy te hogy nézel rám. Óriási dolog, ha nem egy szondával járok-kelek a világban, hogy vajon a másik mit gondol rólam. Biztos ismertek olyan embereket, akik már attól kétségbe tudnak esni, ha a másik nem mosolyog vissza rájuk, és egyből azt hiszik, hogy ők tehetnek róla.
A keresztény szóhasználatban az elengedés szinonimája az elfogadás. Vagyis el tudom fogadni azt, ami a valóság.
Az elfogadás nem azt jelenti, hogy minden rendben van. Nem jóváhagyás. Nem szeretnünk kell egy személyt, egy helyzetet, egy tapasztalatot. Pusztán el kell ismernünk, hogy létezik, és ezzel együtt kell tovább mennünk.
Az egészséges önbecsülésű ember már nem arra alapozza a belső erejét, hogy az életéből kitegye a zavaró tényezőket és a megerősítő tényezőket behozza, mert ezt 100 százalékosan nem lehet kivitelezni. A belső erőnk jele sokkal inkább az lesz, hogy az életünkben jelenlévő nehézségeket és fájdalmakat elfogadjuk, és tudjuk, hogy ez az életünk része. <<Az elfogadás lehetővé teszi, hogy a valóságom tragikus dimenzióját integráljam anélkül, hogy az életemből tragédiát csinálnék. Nem tagadom a létem fájdalmas, igazságtalan vagy keserű oldalait, hanem helyet adok nekik magamban. Helyet adok nekik, de nem foglalhatják el az összes helyet.>> Így oda tudok eljutni, hogy az értékességem nem attól teszem függővé, hogy arányaiban egy nap mennyi helyzetet oldok meg jól és mennyit rosszul. Vagy hogy hogy sikerül egy dolgozatom vagy vizsgám. Minél mélyebb bennem, hogy nem a vizsga eredményén múlik az értékességem, annál jobban tudok teljesíteni is egyébként a vizsgán. Kapcsolati aspektusból: minél biztosabb vagyok abban, hogy te szeretsz engem – akkor is, ha nem vagyok olyan jó passzban – annál könnyebben fogok tudni kapcsolódni hozzád.”
Az Istenhez kapcsolódásunk felszabadító erővel bír
„Minél inkább úgy tudok közeledni a teremtő Istenhez, mint egy gondoskodó szülőhöz, annál szabadabb leszek az emberekkel való kapcsolódásban. Szent Ignác szerint ha az Isten szavát csak annyira vennénk komolyan, mint egy vadidegen ember szavát az utcán, akkor az ige teljesen átalakítaná az életünket. Gondoljunk bele, még egy villamoson kapott beszólás is hogy tud fájni, amit egy teljesen idegen ember mond nekünk! Ha csak ennyire vennénk komolyan Istent szavát – például azt, hogy te vagy az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm – az megváltoztatná az életünket. Csak hagyjuk hatni az Ő szavát! Vannak imamódok, amikor Jézus egy-egy mondatát ismételgetjük vagy éppen az evangélium egyes jeleneteibe képzeljük bele magunkat. A lényeg, hogy amivel időt töltünk, az hat ránk, így tud mélyülni a kapcsolatunk. Ha megszületik bennünk valahol mélyen, hogy <<igen, én vagyok Isten szeretett gyermeke>>, akkor teljesen másképp fogok működni. Ilyenkor az életem energiáit odaadhatom arra, ami igazán lényeges és nem arra, hogy a folyamatosan figyeljek arra, hogy értékes vagyok-e mások szemében.
Az egyik legmélyebb jele annak, hogy én egy egészséges önértékeléssel bíró ember vagyok, hogy el fogom tudni fogadni, ha mások másképpen látják vagy épp nem vagyok szimpatikus nekik. Nem kell azt várnom, hogy a másik kitalálja, hogy mit akarok, képes vagyok felelősséget vállalni, a nehézségeimet tudom megfelelő helyre tenni. Minderre azért lehetünk képesek, mert egy
olyan megajándékozott helyzetben élhetünk, hogy megismerhettük Isten végtelenül szelíd és irgalmas felénk való fordulását.
Azt gondolni, hogy Ő haragudna rám nem érdemes, mert már meg is halt értem. Ha valamiből érdemes meríteni, akkor az ez.”
hirdetés
