Mi mit tennénk, ha rövid időn belül szakítanánk a barátunkkal, barátnőnkkel, a szüleink válni készülnének és a nagypapánk is súlyosan megbetegedne? A fiatal fiú tanúságtételében elmeséli, hogy használta fel Isten mindezt úgy, hogy közelebb hozza Magához és megerősítse a hitben.
„Steiner László vagyok, 22 éves és 6 éve követem Jézus Krisztust. De kicsit menjünk vissza az elejére. Én alapvetően nem nőttem föl keresztény családban, nem keresztényként neveltek engem. Apai ágról voltak a nagyszüleim reformátusok, anyai ágról viszont – nem mondom azt, hogy ateisták voltak a felmenőim – hitték azt, hogy van egy felsőbb hatalom, de tudománynak nevezték.
Először Istennel egy lányon keresztül találkoztam.
Ő járt ide, a Vekkerbe. Valahogy egyszer elkezdtünk beszélni a természet fölötti világról, és akkor mondta, hogy ő jár ide és jöjjek el, nézzem meg milyen egy alkalom, ismerjem meg Istent ezáltal. Amikor először voltam, az egy nagyon emlékezetes alkalom volt, mert ahogy beléptem az épületbe, mindenki, aki velem volt, akivel találkoztam, nagyon kedves volt hozzám, meg mosolygott rám, de egyszerűen éreztem, hogy itt valami más is van, ez nem csak egy maszk, amit esetleg fölvesznek, hanem ténylegesen éreztem, hogy az ottani emberek szeretnek engem.
Ahogy elkezdődött a dicsőítés, – elkezdett mindenki énekelni, – valami egyszerűen átjárt engem, és emlékszem, hogy feltettem a kezem, ugráltam és tapsoltam, mert annyira örültem. De azután egyébként nem igazán maradtam meg ebben az állapotban.
Már hittem Istenben, de nem tudtam hova tenni, nem tudtam azt, hogy Őneki van-e velem terve? Vagy hogy jövök én ahhoz, hogy Istennel legyen bármiféle kapcsolatom?
Telt-múlt az idő, kábé egy év, akkor volt egy nagy töréspont, egy választóvíz az életemben. Véget ért a kapcsolatom ezzel a lánnyal, a szüleim elkezdtek válni, illetve az én nagypapám, – aki igazából egy példakép volt egész életemben – leukémiás lett.
Éreztem ezt a hatalmas űrt, hogy én ezt nem tudom kezelni, és nem is értem, hogy ez miért történik, ráadásul miért egyszerre?
Akkor kezdtem el keresni, hogy Isten mit szeretne velem.
Akkor történt, hogy kosaraztunk és az egyik ugrásnál rosszul érkeztem és elszakadt a bokám. Megkértem ennek a lánynak az anyukáját, hogy jöjjön át és akkor imádkozzunk ezért, mert a Bibliában olvastam, hogy milyen csodákat tett Jézus és akkor gondoltam, hogy velem is meg tudja ezt tenni. Ahogy elkezdtünk imádkozni a bokámért, rátette a kezét, – amikor imádkozott – és teljesen átforrósodott az egész bokám. Olyan volt, mint hogy ha valaki egy kancsó vizet öntött volna rá és nem értettem, hogy miért. Ahogy befejeztük az imádkozást és felálltam, elkezdtem ugrálni azon a bokámon, amit tegnap szakítottam el.
Ezután a pillanat után voltam úgy, hogy én mindenképp Jézust akarom követni, ekkor döntöttem úgy, hogy be szeretnék merítkezni.
Amikor engem bemerítettek a medencébe, és utána kijöttem, muszáj volt térdre esnem, egyszerűen éreztem egy jelenlétet, egy jó jelenlétet, hogy Isten itt van velem.
Éreztem azt, hogy az én adóslevelemet – tényleg – Jézus kiszegezte a keresztre.
De ez a nyár, meg ez az időszak egyébként még tartogatott számomra dolgokat. Sajnos az én nagyapámnak nem javult az állapota. Egész nyáron mindig igyekeztem beszélni neki Istenről, volt, hogy imádkoztunk együtt is. Augusztus végén olyan rossz lett az állapota, hogy az orvosok azt mondták, csak pár napja van hátra. Szeptember 1-én, egy vasárnapi nap volt,
emlékszem, hogy a reggeli istentisztelet alatt az egész gyülekezet imádkozott a nagypapámért.
Amikor Istent dicsértem, amikor Istenhez szóltam és felkiáltottam Hozzá, a dicsőítés alatt kaptam tőle egy képet. Azt láttam, hogy ott fekszik a nagypapám a kórházi ágyon, és egy pillanat alatt egy meleg fény betölti az egész szobát, és láttam Jézust. Láttam az alakját, hogy odasétál a kórházi ágyhoz és átkarolja az én nagyapámat. Akkor tudtam, hogy most mennem kell és beszélnem kell vele.
Bementem hozzá, akkor kérdeztem meg, hogy ,,Papa, hiszel Jézusban?” – és láttam, hogy bólogatott.
Akkor mondattam el vele a megtérők imáját. Már nagyon gyenge volt akkor, és tényleg csak félmondatokban beszélt, de elmondta velem együtt. Aznap este kaptuk a telefont a kórházból, hogy elköltözött. Jó volt tudni, hogy hova megy és békességben hagyott itt minket.
Amikor még ugyanúgy megtapasztaltam Istennek a jóságát és vezetését az életembe, az a pályaválasztáskor volt. Én jelenleg egyébként egy gyógyszerészeti egyetemre járok, és amikor készültem a felvételire, készültem otthagyni a középiskolát, volt választásom, hogy érettségi után egyből menjek egyetemre vagy maradjak még egy évet és szerezzek meg egy technikusit. Alapesetben igazából csak a félelem tartott vissza, hogy menjek egyetemre, meg a komfort, hogy itt van az otthon, itt vannak a barátaim… Elmenni 170 kilométerre innen, egy teljesen új környezetbe, teljesen új emberekkel, teljesen új dologba vágni, az egyszerűen félelmetes volt. Akkor imádkozás után jött egy gondolatom, hogy na jó, most kinyitom – vagy talán csak így lefordítom – a Bibliámat valahol, és ahol kinyílik, ott elkezdtem olvasni. Emlékszem, hogy Sámuel I. könyvének 16. fejezete volt. Az első versben volt az, hogy „…Menj, töltsd meg a szarudat és indulj!”
Nekem nem volt több kérdésem igazából. Szóval elmentem egyetemre és bíztam Istennek a vezetésében.
De életem legnagyobb bizonysága mégis ahhoz a lányhoz köthető, aki nemcsak hogy megismertette velem Istent, hanem általa nagyon sokat is tudtam tanulni Istenről. Ugyanis, amikor vége lett a kapcsolatunknak, nagyon nehezen tudtam beletörődni és nagyon fájt is a tény, hogy mi már nem vagyunk együtt. És furcsa módon egyébként mindig azt éreztem, hogy
amikor Istenhez közel vagyok és amikor Istennel foglalkozok, akkor a szeretetem is a lány iránt csak nő.
Egy idő után elkerültem egyetemre, – és ami érdekes volt, – hogy egy évvel később ő is ugyanúgy Pécsre jött egyetemre, mint én. Akaratlanul is sokszor találkoztunk, mondjuk az úton, és egy idő után, mondjuk amikor én kocsival mentem, ő is kért egy fuvar. És egyre jobban újra meg tudtuk egymást ismerni ezeken a 2 és fél órás utakon.
Megannyi várakozás után és megannyi ima után, Isten adott alkalmat arra, hogy mi ketten újra megismerjük egymást.
Azóta igazából ő már az én menyasszonyom, Timi, és a házasságot is együtt tervezzük.
Az én kedvenc versem az Ézsaiás 1,18: „Jöjjetek, szálljunk most perbe egymással! – mondja az Úr. Ha vétkeiket skarlát pirosak is, hófehérekké válhattok ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” Nekem annyira sokat mond ez az ige, mert elképesztő, hogy mi voltunk azok, akik Istent cserben hagytuk és otthagytuk, de mégis Isten az, aki a karját nyújtja felénk. Sohasem mi vagyunk azok, akiknek a nagyobb távot kell megtennie, hogy elérjük Istent, mert Isten az, aki kinyújtja a kezét, Isten az, aki azt mondja, hogy gyertek, beszéljük meg, mi a probléma.
Igazából nekünk csak bocsánatot kell kérni, nekünk csak oda kell adnunk azt az amúgy is megtört szívünket Isten elé.
Igazából Jézus már elintézte a többit.”
JÉZUS MÁR ELINTÉZTE A TÖBBIT – Schreiner László története
hirdetés
