Ahogyan szeretetnyelveink is különbözőek, úgy az imanyelveink is eltérnek egymástól. Van, aki a rózsafüzért imádkozva, van, aki dicsőítve, vannak, akik a Szentírás olvasásával és vannak, akik a csendes jelenlét által fordulnak a Jóisten felé. Ebben a cikkben a Jézus-imáról mint imamódról szeretnék írni, saját tapasztalataim alapján.
Elsősorban azonban arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy bátran kísérletezzen, próbáljon ki minél több imamódot. Mindegyik imádságnak megvan a maga csodája, szépsége. Az sem meglepő, ha az imádkozási szokásaink az évek haladtával változnak bennünk. Régen a legközelebb akkor éreztem magamat Istenhez, ha közösségben dicsőíthettem, énekelhettem, közbenjáró imádkozhattam másokkal, másokért.
Ahogyan teltek az évek egyre inkább a csend és a szemlélődés vált az imaéletem központjává. Gyakran alkalmazom Szent Ignác examenét, amely talán számomra a legkedvesebb imaforma, ha csendes jelenlétről van szó. Továbbra is jártam közösségekbe, részt vettem zenés Szentségimádásokon, hallgattam tanúságtételeket arról, hogyan szólított meg Isten másokat a zenén és a dicsőítésen keresztül, azonban ezek az alkalmak egyre üresebbé váltak, egyre többször töltött el szorongás, és kezdtem úgy érzeni, hogy nem is vagyok igazán jó keresztény, már semmi keresnivalóm nincs ezekben a közegekben.
Ekkoriban még nem fedeztem fel, hogy bizony nem baj, ha más módon szólok Istenhez, mint a kortársaim, nem szégyen, ha valami nem érint meg úgy, mint régen. Felnőttem, és ezzel megváltoztak az igényeim is.
Egy éve már, hogy egy barátom hozott nekem egy csotkit és a lelkemre kötötte, hogy imádkozzam a Jézus imát. Nekem ez akkor még idegen volt, picit ódzkodtam is tőle. De mi is az a csotki? A csotki az orthodoxok és a görögkatolikusok „Rózsafüzére”. Minden szemre egy mondatot imádkoznak: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön.
Elkezdtem hát imádkozni, igyekeztem tudatosan beépíteni az imaéletembe, mely akkoriban elég szegényes volt.
Nem telt hosszú időbe, mire az imaéletem központjává vált a Jézus-ima mondása. Talán az egyszerűsége és rövidsége fogott meg úgy igazán. Pál a Tesszaloniki levelében többször szólít a „szüntelen imádságra”. Régebben ez számomra kimerült abban, hogy néha, ha eszembe jutott, saját szavas imákat mondtam, vagy ha extrán ráértem, egy Miatyánkot elmorzsoltam az utcán menet, vagy egy unalmasabb órán ülve. Ezekbe persze rögtön belekavarodtam, elterelődött a figyelmem, jelen sem voltam bennük, aztán feladtam.
A Jézus-ima megismerése hatalmas változást hozott az életembe, mivel egyszerű és könnyen megjegyezhető, bárhol és bármikor tudom mondani.
Mikor elkezdtem Pesten tanulni, gyakran panaszkodtam, hogy mennyire feleslegesen megy el az a fél óra, míg beérek az egyetemre, vagy eljutok A-ból B-be, hiszen ilyenkor általában, ha nem volt sürgős tanulnivalóm, csak zenét hallgattam és bámultam magam elé. Egy alkalommal esti misére mentem, gyónni készültem, ezért míg a templomba értem, imádkoztam a Jézus-imát.
Különleges volt rácsodálkoznom, hogy a tömegközlekedés okozta szorongásom eltűnt az ima ideje alatt, megnyugodtam, szebbé vált a koszos busz és a morcos emberek is mosolygósabbnak tűntek.
Mikor imádkozom, mindig igyekszem tudatosan figyelni a csendemre, hogy ne agyaljak más dolgokon. Ebben is segít a Jézus-ima. Miközben ismételgetem magamban, tudok figyelni az imára. Felfogom, hogy mit is mondok igazán, tudok koncentrálni az imaszándékomra, elmélyülté és minőségivé válik az imám általa.
Bátorítok mindenkit a Jézus ima-mondására, ez az egyszerű ima könnyen beilleszthető a mindennapi élet rohanásába, megnyugvást hoz és békével tölt el.