A 21. századi nyugati férfiak és nők – Taylor Swift-től Billy Eilish-ig – ugyanazt mondják el különböző módon. Mire vágynak valójában?
A legtöbbünk számára minden évben ugyanazok a szavak indítják az adventi időszakot, mivel általában ez a dal himnusz hangzik el az első adventi misén:
„Jövel, jövel Immánuel,
Csak téged áhít Izráel.
És hozzád sóhajt untalan,
Mert Isten híján hontalan.”
Ezek a szavak arra hívnak bennünket, hogy képzeljünk el egy olyan világot, ahol Krisztus még nem jött el – és kiderül, hogy ez éppen ez az a világ, amelyben sokan a földön most is élnek. Ahogy az ének is sugallja,
fogságban, magányosan és száműzetésben érezzük magunkat Krisztus nélkül.
Gondolhatunk a fáraó által rabszolgasorba taszított, a hazájuktól elzárt izraelitákra, de gondolhatunk a 21. századi nyugati férfiakra és nőkre is, akik pontosan ugyanazokat az érzéseket fejezték ki kortárs módon egy-egy dalszövegükben.
Jean-Paul Sarte 1946-ban szembesült a Krisztus nélküli élettel, és azt írta, hogy az ember „egyedül van, magára hagyatva a földön, végtelen felelőssége közepette, segítség nélkül, nincs más célja, mint amit maga elé tűz, nincs más sorsa, mint amit maga alakít ki magának ezen a földön”.
Ez a fajta szorongás újra és újra megismétlődött a kultúránkban. Ezt olvashatjuk Taylor Swift 2022-es Midnights című albumának borítószövegében is, ahol azt írta: „Fel-alá járkálunk a magunk alkotta ketrecünkben, és imádkozunk, hogy ne kövessünk el – éppen ebben a percben – valami végzetes, életünket megváltoztató hibát”.
Ugyanezt láthatjuk Billy Eilish Oscar-díjas dalában is, amely a Barbie című filmben csendül fel, és amelynek címe megegyezik a refrénben gyakran ismételt mondattal: „Mire lettem teremtve?”
Jézus Krisztus pont azért is jött el közénk, hogy véget vessen ennek a fajta egzisztenciális szorongásnak. Az egyedüllét és az otthontól való távolmaradás érzése Ádámtól és Évától kezdve a mai napig kihat ránk, amikor úgy érezzük, hogy nem vagyunk a helyünkön és nem illünk bele a világegyetembe.
II. János Pál egyik kedvenc mondata volt: „Jézus Krisztus feltárja az embert önmagának”. Soha nem értettem igazán, mit jelent ez, ezért megkérdeztem egy hívő barátomat. Ezt válaszolta: „Jézus Krisztusban önmagunkat látjuk, mert csak a tökéletes szeretet által ismerhetjük meg igazi önmagunkat. De Krisztuson kívül nincs tökéletes szeretet” – mondta.
Az Isten, aki maga a szeretet, a saját képmására teremtette az emberiséget. Isten elhalmozott bennünket ajándékokkal, amelyeket mi is továbbadhatunk, ahogy Ő. Amikor ehelyett megtartottuk ezeket, kívülállónak és idegennek éreztük magunkat. Jézus Krisztus azért jött, hogy felszabadítson minket, hogy hozzá hasonlóan adjunk.
Ferenc pápa az egyik enciklikájában így írta le ezt a jelenséget:
„A nárcizmus és az énközpontúság által uralt társadalom egyre inkább szívtelenné válik.
A saját magunk által alkotott falak közé szorulva találjuk magunkat”.
Ennek csak akkor lett vége, amikor „Jézus eljött közénk, áthidalt minden távolságot”. Sőt, van egy másik neve is: „Emmanuel”, ami azt jelenti: „velünk az Isten”, vagy „Isten mint köztünk élő”.
Jézus Krisztus azért jön, hogy a magányos száműzöttek helyett Isten gyermekeivé válhassunk. Advent az az az időszak, amikor az egyház erre összpontosít.
Ahogy a nappalok rövidülnek, az éjszakák pedig hosszabbak és hidegebbek lesznek, szembesülünk az emberi mivoltunk korlátaival. Minden évben rájövünk, hogy Krisztus az egyetlen út hazafelé. Az adventi gyertyák elkezdik eloszlatni a sötétséget, miközben azt énekeljük:
„Meglásd, meglásd, ó Izráel,
Hogy eljövend Immánuel.”
Forrás: Aleteia
Fordította: Szilágyi Anna
hirdetés
