Cselekvő keresztényekre van szükség! Nem elég, ha a templomainkban a saját hitünket erősítgetjük – ki kell nyújtanunk a kezünket az elesettek felé! Így tudnám összegezni annak a megrendítő napnak a tapasztalatait, amikor egy javítóintézet és egy gyermekotthon falai között is jártam.
Hat óra tíz perc. Nem könnyű olyankor kikászálódni az ágyból, amikor hidegek és sötétek a reggelek, de pontosan tudtam, hogy várnak rám. Dolgom volt. A napomat a Dorkász Szolgálattal töltöttem, akik rendszeresen járnak segíteni olyan fiatalokhoz és családokhoz, akik szükséget szenvednek. A szolgálat budaörsi irodájában már várt rám Keleti Gábor, a Dorkász budapesti területi igazgatója. „Az aratnivaló sok, a munkás kevés” – fogalmazódott meg bennem, ahogy elmesélte, mennyi területen igyekeznek helytállni csupán egy maroknyi munkatárssal és néhány önkéntessel – ez lettem én is erre a napra.
Azzal kezdtük, hogy összegyűjtöttük az adományokat a raktárból. Tartós élelemiszerek, samponok, kézfertőtlenítők, kulacsok. Még édességet is tudtunk elrakni. A megapakolt autóval a helyi, budafoki anyaotthon felé vettük az irányt, ahol a vezetővel, Szilágyi Zsuzsannával beszélgethettem kicsit. „Sokféle krízishelyzet van, ami miatt valakinek egy ilyen elhelyezésre lehet szüksége. Sokan egy bántalmazó kapcsolatból menekülnek ide a gyerekükkel. Gyakori az is, hogy a droghasználat miatt hullik szét egy család, és utána kerülnek ide. A klasszikus eset pedig a lakhatási körülmények elégtelensége” – mondta el a vezető. Az anyaotthonokban – így itt is – folyamatos a teltház, és amint valaki kiköltözik, azonnal hívnak valakit a várólistáról. Az intézményben mindig nagyon fontos volt a lelkiség, az Istenre való mutatás, épp ezért mottójukként is egy igét választottak: „Jó az Úr, menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra”. (Náh. 1,7) Innen a Menedék Mamásotthon elnevezés is, amely a Baptista Menedék Szolgálat zászlaja alatt működik. Az édesanyáknak minden héten Bibliaórát tartanak, most épp Lukács evangéliumát olvassák részenként, de ugyanígy a gyerekeknek is tartanak külön alkalmat. A céljuk az, hogy
az itt élők ne csak a fizikai menedéket ismerjék meg, hanem Istent is mint lelki-szellemi menedéket.
Az utunk ezután a Családok Átmeneti Otthonába vezetett, amely szintén ideiglenes szálláslehetőséget nyújt a családi krízishelyzet miatt otthontalanná válóknak, de itt nemcsak az édesanyákat, hanem az édesapákat is várják. A szakmai vezető mellett családgondozókra és gyermekgondozókra is szükség van, akik folyamatos munkarendben, felváltva dolgoznak – vagyis itt nincs hétvége és ünnepnap, mindig bent kell lennie valakinek. Egy elképesztően stramm és belevaló csapatot ismertem meg itt, ahol mindenki tudja a dolgát, és ahol igyekeznek tényleg családias légkört teremteni az itt élőknek. Az adományokért nagyon hálásak voltak, jó érzés volt a szemükbe nézve átadni a csomagokat, ami azért egészen más élmény, mint amikor csak adományként elküldünk egy számlára egy összeget (félreértés ne essék, ezekre is hatalmas szükség van).
Ezután jött a mélyvíz, a Szőlő utcai javítóintézet. Volt ugyan elképzelésem a javítóintézetek világáról, de valójában nem tudtam, mire számítsak. Keleti Gábor korábban a 777-nek adott interjúban elmondta, hogy a szolgálatuk célja elsősorban, hogy úgy hassanak az itteni fiatalokra, hogy amikor majd szabadulnak, ne kerüljenek vissza. „A legtöbben, akik javítóba kerülnek, nagyon hátrányos helyzetben élnek. Gyermekotthonban, csonka családban, és olyan is van, ahol apa, anya börtönben van. Igazából ezek a gyerekek ezt látják, nekik ez a normalitás” – visszhangoztak bennem Gábor szavai, ahogy közeledtünk az ajtóhoz. Egyben biztos voltam, hogy
ezeknek a fiúknak elsősorban szeretetre van szükségük, ez a legtöbb, amit adhatunk.
Ahhoz, hogy találkozzunk a benti srácokkal, szigorú ellenőrzésen kellett átmennünk, majd az okmányok és minden személyes tárgy leadása után léphettünk be. Rideg folyosók, egyenruhák és katonai fegyelmezés volt az első, amit megláthattam. Összeugrott a gyomrom, hogy itt vajon mégis hogyan fogunk velük beszélgetni. Egy tanterembe vezettek minket, önkénteseket, és itt már csak azok a fiatalok voltak, akiket kijelöltek, hogy részt vehetnek a foglalkozáson.
Eleinte kimondottan zárkózottak voltak. A legtöbben a szemkontaktust sem vették fel velünk.
Nem ijesztőek, kemények vagy agresszívek voltak ezek a fiúk. Hanem elsősorban szomorúak.
Összetörtek. Bár mi nem kértük, mindenki elmondta, miért került be – valószínűleg ők így identifikálják magukat ott bent. Kis értékű lopás, csoportos garázdaság, verekedés, ehhez hasonlók hangzottak el, megrendítő, hogy milyen természetességgel. Azt is mindegyikük pontosan számontartotta, mikor lesz az ítéletük, mikor kerülhetnek haza.
Az alkalmat vezető önkéntes – aki egyébként pasztorálpszichológus – egy Dixithez hasonló kártyapaklit húzott elő, csak ezen nem rajzok, hanem fényképek voltak. Azt kérte a fiúktól, hogy mindenki válassza ki azt a fotót, amelyik a karácsonyról eszébe jut, és mondja el, hogy miért. Ez a feladat segített a jeget megtörni, talán mert mesélhettek a vágyaikról. Nem egy új telefonra vagy egy menő cipőre vágytak, hanem a szeretteikre – akármennyire is nehéz az otthoni közeg. Többen is azt mesélték, hogy ez lesz az első karácsonyuk, amit a családjuktól távol töltenek.
Az egyik leghallgatagabb, nagyjából nyolcadikos korú fiú egy templomot ábrázoló képet szorongatott a kezében. Amikor rákerült a sor, így szólt: „hiszek abban, hogy a Jóisten meghallgat. Tudom, hogy meghallgat, amikor kérek Tőle valamit. De amióta a nagymamám, akit a legjobban szerettem, meghalt, nagyon egyedül érzem magam. Nem igazán látom, hogy mi értelme az életnek”. Megrendítő volt hallgatni. Feltűnően intelligens gyerekről van szó, aki – mint kiderült – a javítóban is tanulmányi versenyeket nyer. De el volt veszve és rossz társaságba keveredett. Abból, hogy a nagymamája állt hozzá a legközelebb, sejteni lehetett, hogy a szülei elhanyagolták. Lehet, hogy börtönben vannak, nem tudhatjuk. Meséltünk neki arról, hogy Isten mindig vele van, akkor is, amikor magányos. Talán bejutott valami a szívébe. De ez a jelenet erőteljesen ráébresztett, hogy a keresztényeknek igenis be kellene járniuk ide és más hasonló helyekre rendszeresen. Így van csak esélyünk megismertetni velük Isten szeretetét, és hogy mit jelent az evangélium. Hogy
Jézus éppen az elveszettekért jött. A bűnösökért. Értük is.
Volt a csoportban egy kimondottan nyitott, bőbeszédű fiú is, valószínűleg ő volt ott a legfiatalabb. Ha kellett, ha nem, mesélt magáról és a többiekről is. Benne is volt persze nagy adag szomorúság, de egy olyan fajta életigenlés is, ami meglepő ebben a közegben. Minden érdekelte és mindenről megvolt a véleménye. Azon gondolkodtam, amíg beszélt, hogy ha másik közegbe születik, ha más mintát lát, simán lehet, hogy most épp tévés műsorvezetőnek tanulna. Csak remélni tudjuk, hogy a benne lévő derű valahogy megerősödik és a jó irányba viszi – persze erre még jobb esélyei vannak, ha eljut oda, hogy átadja Istennek az életét. Ezért is van, hogy a Dorkász Szolgálat igyekszik az evangéliumot is átadni a javítóban. Ekkor például a másik teremben a többi fiúval épp a Bibliát tanulmányozták, azon belül a Miatyánkról beszélgettek.
Biztos, hogy van, aki azt mondaná rájuk: ők a rossz gyerekek, hiszen ezért vannak javítóban. De szemtől szemben találkozni velük annyira más. Látni a tekintetüket, hallani, ahogy arról beszélnek, nem akarnak több balhéba keveredni. Azt persze meg kell tanulniuk, hogy a tetteiknek vannak következményei. De az önkéntesekben, azt hiszem, mind ugyanaz a vágy munkál: hogy ezek a fiúk megismerjék, milyen, ha valaki szeretettel, kedvesen fordul feléjük és azzal a hittel, hogy Isten kegyelméből jó útra térhetnek.
Már besötétedett, amikor a csillaghegyi gyermekotthonba érkeztünk. Itt a javítóintézet fegyelmezettsége helyett először teljes káosz fogadott. Különböző életkorú fiúk és lányok rohantak elénk, mindenki mondta a saját sztorijait, és kérdezgettek minket, hoztunk-e édességet. (A gondozók kérésére nem vittünk, mert a cukortól a gyerekek még jobban bepörögnek.) Itt a gyerekek több családi házban vannak elhelyezve egymás mellett, és mindegyik házban van egy-egy gondozó, aki figyel rájuk.
Miután a nyüzsgés kicsit alábbhagyott, én egy másodikos kislány házijában segítettem. Pontosabban segítettem volna, de a kislánynak újra és újra elkalandozott a figyelme, felpattant, visszaült, észrevett valamit egy másik gyereknél, ami megtetszett neki, aztán eszébe jutott, hogy még mindig nem fejeztük be a feladatot.
Elsőre a ház úgy nézett ki, mintha egy átlagos családnál járnék, ahol sok gyerek van. De minél több időt töltöttem velük, annál inkább rájöttem, mennyire tele vannak ezek a fiatalok frusztrációval, haraggal, félelmekkel. Voltak nagy veszekedések, csapkodások, kiabálások is ez alatt a kis idő alatt. Nincs min csodálkozni, ezek a gyerekek vagy félárván nőnek fel, vagy kiemelik őket a családjukból, ha mondjuk a szülők bántalmazók, elhanyagolók vagy szenvedélybetegek.
Hogyan is ne lenne bennük harag és keserűség? A szeretetre és a figyelemre viszont egyből reagálnak.
Egy hatodikos lány, aki észrevette, hogy érdekel, amit mond, elmesélte, hogy mennyire rosszul bántak vele világéletében. Egyszer egy rendőr, akivel már voltak konfliktusok korábban, azt mondta neki, hogy „bár elvetetett volna az anyád”. A lány felvett egy kemény, mondhatni flegma stílust – nyilvánvalóan önvédelemből –, de közben kitűnt, mennyire okos, és kiderült, hogy rendszeresen segít ő is a kisebb gyerekeknek a leckében.
A legszívszorítóbb egy három év körüli kislány volt, aki egyből nagyon kötődni kezdett hozzám, mindent körbemutogatott a házban, amikor pedig már készülődnünk kellett az induláshoz,
megszorította a kezem, rám nézett a nagy kék szemeivel, és azt kérte: „Ne hagyj itt!”.
És ő csak egy abból a húszezer gyerekből, akik Magyarországon állami gondozásban élnek. Bárdits Anna, a CEU kutatója korábban rámutatott: „a 3 év feletti gyerekeknek már rendkívül nehéz örökbe fogadó családot találni. Az állami gondozásba vett gyerekek így tipikusan hosszú éveket töltenek el a gyermekvédelmi szakellátásban, és gyakran csak felnőtt korukban hagyják el a rendszert.” Szociológusok szerint jobb esélyekkel indulnak fiatal felnőttként azok a gyerekek, akik nem intézményben, hanem nevelőszülőknél vannak elhelyezve, de a gyermekvédelmi rendszerből kétezer nevelőszülő hiányzik.
A Dorkász Szolgálat hangsúlyozta, hogy sok gyerek, aki gyermekotthonban nevelkedett, traumákat élt át. Ezek az élmények érzelmi és pszichológiai kihívásokat jelenthetnek számukra, mint például szorongás, depresszió vagy bizalmatlanság. Az általuk vezetett Reményt az otthonba projekt célja, hogy igyekeznek egészséges felnőttképet mutatni a gyerekeknek, és olyan baráti kapcsolatot kialakítani velük, ahol az iskolával ellentétben nincsenek alá- és fölérendeltségi viszonyban a felnőttel.
Tehetetlenséget érzünk, amikor egy egész rendszer van elkeserítő állapotban, annyit viszont igenis tehetünk, hogy rendszeresen bejárunk az ilyen sorsú gyerekekhez és szeretjük őket. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy keresztényként ez ránk van bízva – Isten meghosszabbított karjai vagyunk. Nem az tesz minket hívőkké, ha vasárnaponként „letudjuk” a misét vagy az istentiszteletet, bólogatunk, hogy milyen jókat mondott a pap, aztán hazamegyünk és úgy élünk, mint bárki más. Hiszem, hogy aktív, cselekvő keresztényekre van szükség, akik túllátnak a saját életükön és elmennek a szenvedőkhöz. Ahogy az ige is írja: „tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban”. (Jak 1,27) Kihívás ez nekem is, és mindnyájunknak, de Istentől kérhetünk hozzá erőt és azt, hogy az Ő túlcsorduló szeretetét adhassuk tovább.
hirdetés
