A Konklávé című film – amelyet most játszanak a hazai mozik – hamar megosztóvá vált: van, aki szerint hitelesen mutatja be az egyház belső folyamatait, mások szerint a keresztények lejáratására szolgál, megkérdőjelezve az értékeket, amelyek a hitünk alapvető részei. Mégis megéri megnézni, ha gondolkodnivalóra vágyunk.
Az előzetes alapján úgy tűnt, a pápaválasztás izgalmas útjáról és drámai fordulatokról, meg egy cseppnyi nyomozásról szól a Konklávé című film. A 120 perc játékidő végére azonban úgy éreztem, átvertek. Hogy miért, arról majd a végén.
A történetről röviden: Lawrence bíborost bízzák meg a feladattal, hogy vezényelje le a pápaválasztási procedúrát a hőn szeretett pápa váratlan halálát követően. Nem sokkal azután, hogy a katolikus egyház legbefolyásosabb vezetői mind összegyűlnek szerte a világból, és bezárkóznak a Vatikán termeibe, Lawrence egy összeesküvés kellős közepén találja magát és olyan titokra derít fényt, ami az egyházat alapjaiban rázhatja meg.
Én a mozifilmek előtt már szándékosan nem szoktam kritikákat olvasni, mert akkor valószínűleg egy filmre sem ülnék be, annyira elvennék a kedvem mindentől, így most sem történt ez másképp. Több okból is kíváncsi voltam a filmre. Egyrészt Ralph Fiennest és Stanley Tuccit remek színészeknek tartom, akik számtalan különböző karaktert hitelesen alakítottak már a vásznon. Másrészt érdekelt a téma, főleg mert Ferenc pápa az elmúlt években több megosztó kijelentést is tett, például a meleg párok megáldásának lehetőségéről, amely mentén repedések keletkeztek a katolikus egyházban. De ugyanígy más felekezetben is egyre távolodni látszik egymástól a konzervatív és liberális meggyőződésű oldal. Ezt a szakadást a film – a fikció műfajában – szándékosan felnagyítja, kiélezi, de ez még nem is lenne akkora probléma. A gond inkább azzal van, hogy látványosan oldalt választ magának, és ezzel
az egyház eredeti értékrendjét, Istenhez való hűségét és évszázadok alatt kialakult rendszerét idézőjelbe teszi, a végletekig megkérdőjelezi.
Ezzel a film nekem beáll azon hollywoodi produkciók sorába, amelyek inkább keresztényellenesek, mint a Szolgálólány meséje, a Last of us.
Fotó: Focus Features
De ne vitassuk el a film érdemeit, mert azért azokból is akad néhány. Egyrészt én még nem láttam más olyan mozit, amely ilyen részletesen és izgalmasan bemutatná, hogy mi előzi meg a fehér füst felszállását a Vatikánban, vagyis hogy milyen procedúra során választják ki az új pápát. Másrészt az sem feltétlenül baj, hogy megismerjük az egyházi vezetők emberi oldalát, a bennük dúló feszültségeket, dilemmákat vagy éppen a sebezhetőségüket. Van egy emlékezetes párbeszéd a hit és a kétely viszonyáról: ha soha nem lenne bizonytalanság bennünk, ha nem merülne fel időnként kétely, akkor nem lenne misztériuma a hitnek. Ami él, az dinamikus, hullámzó. És ha mindent értenénk és átlátnánk, akkor Istenben való bizalomra sem lenne szükség. Ez a jelenet olyasmi volt, amely mintha az egész emberiség kérdéseit hangosítaná fel, és amelyhez épp emiatt könnyen tudunk kapcsolódni, tovább gondolni.
Kezdetben úgy tűnik, hogy a pápa rejtélyes halálának ügyét göngyölítjük fel a főszereplő Lawrence bíborossal együtt, de aztán a film majdnem a legvégén irányt vált és egy abszurd csattanóval zárja le a történetet. Már a végkifejlet előtt is egyre egyértelműbbé válik, hogy a film készítői a liberális irányzatot támogatják, teljes mellszélességgel. Abból is látjuk ezt, hogy konzervatív, az igéhez ragaszkodó bíborost makacsnak, öntörvényűnek, bosszúszomjasnak mutatják, míg a progresszív pápajelöltet igyekeznek közelebb hozni a nézőkhöz, rugalmasabbnak, empatikusabbnak, Isten lágyabb szívű szolgálójának beállítva. Magát a pápaválasztó testületet sokszor úgy mutatják be, mint a rivalizálás, pártoskodás, harag és képmutatás színhelyét, ahol az számít kivételnek, akinek valódi érzései vannak, valóban imádkozik, valóban szívén viseli az egyház jövőjét. De
szinte teljesen zárójelbe kerül, hogy mindez Isten országáról, Jézus követéséről kellene, hogy szóljon – biztos vagyok benne, hogy ez sem véletlen.
Nehogy már azt gondolják a nézők a hívőkről, hogy szeretetteljesek és őszinték!
Fotó: Focus Features
A liberális nyomulás abban is megnyilvánul, hogy az LMBTQ-szálat még egy ilyen témájú történetbe is beleerőltették. Lehet ezen bosszankodni, de végül is pontos látképet ad a korunkról, az egyház belső válságairól és a világ zülléséről a film.
Felfoghatjuk egyfajta ébresztőként is, hogy miért kell imádkoznunk közös erővel.
A közösségeink megújulásáért, tiszta szívekért, igaz, Istentől kapott identitásunkért és azért, hogy minél kevesebb embert tudjanak megtéveszteni a „haladó gondolkodásúak”. A konzervativizmus nem azt jelenti, hogy ragaszkodni kell az orgonás misékhez, visszahozni a latint, vagy ne lehetne megújulást keresni az imaéletben. De az Istentől kapott kincseket, az Ő egyetlen igazságát nem szabad engednünk felülírni és torzítani azzal az indokkal, hogy mindenkinek kellemes és elfogadható legyen.
Nem akarlak titeket lebeszélni arról, hogy megnézzétek a filmet, de jó felkészülni arra, hogy mire ültök be, és utána beszélgetni arról, mit tudunk tenni, hogy a valóság jobb legyen, mint a fikció.
hirdetés
