Egy rövid gondolat arról, hogy igenis van lehetőségünk úgy dönteni, hogy szembemegyünk a mai kor elidegenedettségével, és az individualizmus helyett figyelünk egymásra, beszélgetünk és a kedvességet választjuk.
Érdekes jelenség. Egy régi egyetemi csoporttársam nem képes köszönni, ha összefutunk (talán mert nem tartoztam a klikkjükhöz, bár azt gondolom, a köszönés emberi minimum), míg egy teljesen idegen bácsi a tömött 7-es buszon kedvesen biccent, majd váratlanul Petőfi-verset mond nekem két megálló között. Na ilyenkor egy kicsit megnyugszom, hogy nem teljesen idegenedtünk még el egymástól, mi, emberek. Csak emlékezzen erre a mi generációnk is!
Hány és hány olyan helyzetet tudnál felidézni, amikor hiába voltál sok ember között, magányosnak érezted magad? Ez részben a nagyvárosi létből is fakadhat, de ugyanúgy a mai kultúra eredménye is, amely azt hirdeti: „Magaddal foglalkozz! Szeresd magad! Te vagy az életed főhőse! Mindenre képes vagy! Nincs szükséged másokra a sikerhez!” stb. Vagyis az én-én-én kultúrája folyik, a család, a közösség, a baráti körök pedig nem olyan fontosak. De a jó hír az, hogy tehetünk ezellen a saját életünkkel kezdve!
Dönthetünk úgy, hogy igenis figyelmet fordítunk a kapcsolatainkra,
energiát teszünk a gyülekezetünk közösségi programjaiba, vagy épp imatársakat keresünk, akikkel hetente-kéthetente összejárunk. Felnézhetünk a telefonunkból és rámosolyoghatunk egy-egy idegenre a buszon. Lehetünk kedvesek a pénztárossal. Meg persze a házastársunkkal. Felhívhatjuk egy régi barátunkat.
Persze ehhez az kell, hogy feltöltődjünk Isten szeretetével, és legyen mit továbbadni! Az Úr mindig is közösségben gondolkodott, tegyünk mi is így: „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld az ÚR áldást és életet mindenkor.” (Zsolt 133,2-3)