“Nem lehet azt mondani, hogy az Egyházunk tökéletesen élte az életét, és egyszer csak a semmiből itt termettek ezek a botrányok.” Ahhoz, hogy Egyházként a megtérés, a megújulás útjára tudjunk lépni, először be kell vallanunk bűneinket, mulasztásainkat, és szembesülnünk kell a jelenkor valóságával, kihívásaival. Épp ezt a tisztánlátást szolgálja a Paszternák Tamás atyával készült, őszinte és felrázó erejű beszélgetés. Tamás atyát, a Váci Egyházmegye pasztorális helynökét kérdeztük a magyar egyház jelenlegi helyzetéről, hitelességi válságáról, a változás és gyógyulás lehetséges útjáról, valamint a hívek és papok helyzetéről. Interjúnk.
Mielőtt az aktualitásokra kitérnénk, beszéljünk kicsit arról, hogy hogyan változott az Egyház helyzete az elmúlt évszázadokhoz képest, milyen funkciót tölt be ma a társadalomban és az egyének életében?
Hagyományosan a nyugati társadalom hierarchikus felépítésű volt, és az Egyház beilleszkedett ebbe a rendszerbe a saját hierarchiájával. A királyt az Egyház kente föl, koronázta meg, a királynak a tanácsadója pedig általában egy püspök volt. Az Egyház a társadalom minden szintjén jelen volt, a legkisebb falucskában is volt plébános, és így biztosította az állam alapértékrendjét és ideológiáját – tehát minden szinten társadalomkonstruáló volt. Ma már nem ennyire hierarchikus a világ, a hatalmi ágak szét lettek választva, és inkább decentralizált alrendszerek vannak, amelyek kapcsolatban állnak egymással. Az Egyház is tulajdonképpen egy ilyen alrendszer a mai világ szemében. Mindennek az összefogója, mindennek a megmondója, minden értéket közvetítő – ez volt az Egyház régen, ma pedig keresi a helyét a modern világban, ahol jelentheti a személyesség, a közösség, a testvériség helyét, ugyanakkor a legfontosabb feladata továbbra is a megszentelés.
hirdetésAz Egyház – amennyiben hiteles – adhat jó mintát arra, hogyan kezeljük a felmerülő társadalmi problémákat, kihívásokat.
A kinyilatkoztatáson alapuló igazságot, az erkölcsi jót tudhatjuk magunkénak, és kell, hogy ezt közvetítsük. Referenciapont lehetünk, rengeteg értéknek a forrása, elsősorban pedig a transzcendenssel, azaz az Istennel való találkozásnak a helye.
Ma Magyarországon sok iskolánk, szociális intézményünk van, és ezeken keresztül is jelen vagyunk a világban. Különböző területeken igyekszünk átadni a keresztény értékrendet, de nem kizárólagosan, hanem opcionálisan. Egy nagyvárosban szerencsés esetben lehet választani, hogy állami, alapítványi vagy valamelyik felekezeti iskolájába adom be a gyermekemet. Jelenlegi helyzetünkről gondolhatjuk azt, hogy egyfajta veszteség a korábbiakhoz képest. Talán még nehezen értjük meg, ha valaki keresztelést kérve úgy tér be egy plébániára, mintha szolgáltatást venne igénybe, és nem is tudja pontosan, hogy mit csinál. Empatikusnak kell lennünk ezekben a helyzetekben. Abban a világban, ahol mindent átjár az Egyház, a játékszabályok mindenki számára világosak voltak, és még ha időközönként vissza is vágyunk ebbe a korszakba, tudomásul kell vennünk, hogy már nem ott tartunk. Fejben értjük az új helyzetet, struktúráink szintjén azonban még nem tudtunk alkalmazkodni, és az Egyház önfelfogását, életének minden síkját még nem hatotta át a felismerés.
Jézus elképzeléséhez, ahogy Ő megálmodta az Egyházat, vajon melyik típusú berendezkedés áll közelebb?
Az Egyháznak minden korszakban meg kell találnia, hogyan legyen jelen. Ahogy működünk és ahogy ideális lenne, az két különböző dolog, de a mai ideális út nagyon krisztusi. Az Egyház lehet az irgalmasság, az irgalmas szeretet gyakorlásának a helye. Azt gondolom, Jézusnak nagyon tetszik, hogyha példát adunk, megszentelünk, Istenhez vezetünk embereket, közösséget adunk, a helyzeteket helyesen értelmezzük. Krisztus azt tanítja, hogy menjetek el az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden népnek, kereszteljétek meg őket az Atya, Fiú és a Szentlélek nevében – tehát ugyanakkor küldetésünk, hogy teljesen átjárjuk a világot. A végső beteljesedéskor Isten mindenben minden lesz.
Talán azt gondoljuk, hogy mennyivel optimálisabb volt, amikor a régebbi időkben mindent átjárt az Egyház, de nem biztos, hogy a hit a szívek mélyéig eljutott.
Szép szimbólum, ha a kereszt ott van a városháza tetején, az iskolatermekben és a családok házában, de Jézus elsősorban arra vágyik, hogy a szívekben legyen helye. Lehetséges, hogy bár kicsinek és erőtlennek tűnik az Egyház, mégis jól élje meg azt a feladatát, hogy megszenteljen, példát és közösséget adjon, és irgalmat gyakoroljon. Jézus szeretné felemelni ezt a világot, és a kérdés, hogy mi mennyire tudjuk ezt szolgálni.
A hívek száma folyamatosan csökken, a Katolikus Egyház egyre inkább veszít a súlyából – és a hitelességéből. Mit kéne ez ellen tenni vezetői szinten, és mit tehetnek a hívek?
Jézus mindig hív bennünket a megtérésre, és ezt komolyan kell vennünk, ahogy Ferenc pápa arra vonatkozó felhívását is, hogy merjünk kilépni a templom falain kívülre, még akkor is, ha ebben megsérülünk – mert például kinevetnek bennünket, egy párbeszédben alulmaradunk, súlyos kritika ér minket, vagy veszítünk a társadalmi, politikai megbecsültségünkből. A lényeg, hogy kiléptünk, és mertük hirdetni azt, amire Jézus hív bennünket. Lesznek tehát veszteségek, de hitelesebb az az Egyház, amelyik mer párbeszédet folytatni és véleményt alkotni.
A hívek számának csökkenése abból is ered, hogy nem váltottunk lelkipásztori modellt. Nagyon sok pap még mindig úgy működik, mintha magától értetődően mindenki vallásos lenne.
Gyakorlatilag akkor lennénk hitelesek, ha jobban evangelizálnánk, visszatérnénk az Egyház eredeti küldetéséhez, és nem a területi lefedettségen, valamint az egyre fogyatkozó hívek ellátásán járna az eszünk, hiszen ez a korábbi korszak ideája. A mostani korszakra az a jellemző, hogy már nem tudunk mindenhol ugyanazzal az intenzitással jelen lenni, mint korábban, és néhány év elteltével valószínűleg nem fogunk olyan helyeken szentmisét tartani, ahol három-négy ember gyűlik össze. De így remélhetőleg felszabadul energia arra, hogy megszólítsuk azokat az embereket, akik még távol vannak az Egyháztól, vagy elhagyták azt. Különösen a fiatalabb generáció felé lenne nagyon fontos a tudatos és intenzív odafordulás, és vezetői szinten pont ezeket a döntéseket kéne felvállalni; több energiát fektetni abba, hogy működjenek élő közösségeink, mintsem, hogy mindenütt legyen valami kicsi, de nem aktív közösség.
Szembe kell nézni azzal, hogy vannak problémák, paphiánnyal küzdünk, és hogy sokan elfordultak az Egyháztól, és ezekre a nehézségekre stratégiával, tervekkel kell válaszolunk. Az is segítené a hitelességet, ha lenne bátorságunk belátni, hogy a papság már nem tud mindent felvállalni, így a világi Krisztus-hívőkkel együtt kell működni, és a szinodális úton haladva sokkal több felelősséget, feladatot és megbecsülést adni a laikusoknak. Így nyilván kevésbé lenne klerikus az Egyház, de a katolicitás egyetemességet jelent, ami nem egyenlő a hierarchikus működéssel, mint prioritással. Merjük kimondani, hogy rendben, ebbe a helyzetbe vitt bennünket Isten, a történelem, az üdvösségtörténet, és
adjunk fontosabb szerepeket a világi hívőknek, ne csak a harangozásban és a templomtakarításban számítsunk rájuk, hanem adott esetben az Egyház missziójában, működtetésében, a közösségek vezetésében is.
Fontos, hogy komoly párbeszédben legyünk az emberekkel, hogy megértsük, akik még magukat hozzánk tartozónak vallják, milyen igényeik és szükségleteik vannak – ezeket meg kell hallanunk. A megtérés nem csak azt jelenti, hogy többet imádkozom és tisztábban élem az életemet, hanem változtatok a gondolkodásmódomon, a kapcsolataimon, a munkaterületemen. Minden változtatás nehéz, ijesztő lehet, nagy energiát kíván, de attól, hogy „jobban tekerjük a biciklit”, nem lesz jobb a helyzet, mert rossz irányba haladunk. Szembe kell néznünk azzal, hogy vannak dolgok, amiket elrontottunk. Nem ébredtünk föl időben. Sok változás és megújulás történt már a magyar egyházban is, de mindaz, amit tettünk, csak töredéke annak, amit valójában már korábban meg kellett volna tenni.
Az anyagi szempontokat is át kéne gondolni; mely intézmény az, amit a bőkezű állami segítség nélkül már rég nem tudnánk fenntartani? Bizonyos területeken túlvállaltuk magunkat, és nem merjük bevallani, ha például egy intézmény már túl sok kompromisszummal működik. Nem merünk visszafelé lépni. Arra nagyon sok bejáratott módszerünk van, hogyan lehet új plébániát alapítani, újabb templomot építeni, arra viszont nincs metódusunk, hogyan lehet egy élettelen közösséget átalakítani, beolvasztani egy másikba. Rettenetesen félünk, amikor azt halljuk, hogy Hollandiában, Németországban és Franciaországban templomokat zárnak be, és azt gondoljuk, hogy ez nagyon ördögi, mi messze vagyunk ettől, sőt, sose fogunk ilyet csinálni. Közben a valóság az, hogy vészesen közel van ez az idő.
Mely tényező fenyegeti leginkább a magyar egyház hitelességét?
Több tényező is van, ami gyengíti a hitelességünket, az egyik, hogy az általunk őrzött és tudott igazságot, a világos tanítást sok esetben nem mondjuk ki hangosan, túlzottan diplomatikusak vagyunk. Időközönként felelőtlen anyagi döntések születnek. Sokszor olyan, mintha nem lennénk párbeszédben a valósággal, az emberekkel, és gyakran nem válik világossá, hogy egy adott helyzetben miért nem cselekszünk, vagy ha cselekszünk, akkor miért azt cselekedjük, amit. Belül sem kommunikálunk erről, inkább visszafogott válaszokat adunk.
Néhány hete több egyházi botrány is napvilágot látott. Az egyik ügy Bese Gergő atyáé, a másik pedig két gyermekbántalmazó pap, Rónaszéki Gábor és Hatházi Róbert esete a Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegyében. Kívülről úgy tűnik, hogy sűrűsödnek a bajok az Egyházban. Hívő és nem hívő ember egyaránt döbbenten áll az ilyen esetek előtt, és azt kérdezi, hogy hogy tehet ilyet egy felszentelt személy, egy pap? Mit tudnál válaszolni ezeknek az embereknek, te hogyan kommentálnád a történteket?
Borzalmasan nehéz volt megélni ezeket az ügyeket, nekem is nagyon fájnak. Bese Gergőt csak látásból ismerem, Róbert atyát jobban, együtt voltunk szemináriumban. Mindezeket tudva, azt hiszem, érthető, hogy engem is mélyen érintenek a történtek, ugyanakkor szeretnék irgalommal tekinteni rájuk, és elsősorban
együttérezni az áldozatokkal, azokkal, akik csalódtak, akik szenvednek, az egyházközségekkel, akik elvesztették most a papjukat… rengeteg fájdalom és keserűség van ebben a történetben.
Sajnos a bűn és a gonoszság mindig ott volt az Egyházban, a papság körében is – Jézusnak a csapatában ott volt Júdás, aki nem gonosz emberként kezdte meg a működését, ő is meghívott volt, lelkesedett, jót tett, majd aztán elbukott. Ott van Péter apostol is, aki háromszor megtagadta az Urat – ez nem volt kisebb bűncselekmény, mint elárulni őt, de Péter tudott bűnbánatot tartani. Jelen van az Egyházban a bűn, mert az evilági Egyház botladozó emberekből áll, és jelen kell lennie a megbocsátásnak is, valamint annak a fajta irgalomnak és józanságnak, amellyel a szenvedők felé fordulunk. Ha valaki traumát él át bántalmazás következtében, akkor segítséget kell, hogy kapjon, és az Egyháznak tudnia kell segítséget nyújtani. Kell, hogy legyen jól működő szakszolgálatunk erre a célra; a mentálhigiénés, lelkigondozói és pszichológiai támogatás az irgalmasság konkrét megvalósulása lehet. Mivel tud az egyház leginkább válaszolni ezekre a botrányokra? Ha maga is bűnbánatot tart.
Mert nem lehet azt mondani, hogy az Egyházunk tökéletesen élte az életét, és egyszer csak a semmiből itt termettek ezek a botrányok.
Mi magunk vagyunk azok, akik valószínűleg nem figyeltünk oda elég jól a papok kiválasztásánál, nevelésénél, vagy nem vettük komolyan a jeleket, amelyek eleinte még nem voltak annyira erősek, de már jelen voltak. Lehet, hogy nem voltunk elég testvériesek, hogy időben, amíg még nincs nagy baj, figyelmeztessük a másikat. Sokszor felkészületlenséggel találkozunk. Komolyan kell vennünk azt, hogy az Egyházban már elkezdődött egy fejlődési folyamat Ferenc pápa határozott kérésére a gyermekvédelem területén, de még nem jutottunk a munka végére. Ennek be kell épülnie a papnevelésbe, a munkatársak képzésébe és a már működő szolgálattevők továbbképzésébe. Sok kötelező dolgot megtett a magyar egyház, de az edukációban, a formálásban, a rendszer kidolgozásában még sokfelé adósok vagyunk.
Az egyház hiteles együttérzése az áldozatok és az érintettek felé az, ha a botrányok után cselekvés következik. És az igazi cselekvés nem a bűnüldözés, hanem a prevenció, a tanulás és felkészülés.
Mondhatjuk-e azt, hogy az egyházi vezetés is felelős abban, hogy egy pap eljut a pedofíliáig vagy a cölibátus melegkapcsolatokkal való megszegéséig?
Arról nem tehet a vezetés, hogy valaki ilyen szörnyű bűncselekményt követ el, de abban van felelősségük, hogy akit papi pályára engednek, őt előtte kellőképpen megvizsgálják, figyeljenek minden szeminaristára, és az is fontos, hogy a már felszentelt papok megkapják a kellő figyelmet, támogatást és segítséget, ami mellett talán sokkal kevésbé alakulnak ki ilyen problémák. Hogy ezekben a konkrét esetekben mi az Egyház felelőssége? Nem tudom megmondani, de úgy gondolom,
sok ilyen típusú problémát meg lehetne előzni a megfelelő szűréssel, odafigyeléssel és szakemberek bevonásával, hogy a pedofil vagy szélsőséges szexuális hajlamú személyeket kiszűrjék,
és ezekkel a sérülésekkel élő személyeket ne lehessen felszentelni. Vannak olyan szemináriumok, ahol már régebben is komolyan vették a pszichológiai szűrést, és sajnos van, ahol most sem veszik kellően komolyan. Nem elég az, hogy a szemináriumba való belépéskor legyen szűrés, hanem folyamatos kísérésnek kellene megvalósulnia.
Az utóbbi 30-40 évben ráadásul egyre általánosabb lett az, hogy nagyon sok pap teljesen egyedül él és szolgál. Ennyire egyedül talán még sosem voltak a papok a történelem folyamán. Persze, ha megkérdeznénk őket, a paptestvérek döntő többsége inkább azt választaná, hogy egyedül éljen, hiszen megszokta, hogy az időbeosztásában, a körülményeiben, a szabadságában nem nagyon korlátozza senki. Hagyományosan egy plébánosnak volt házvezetése, káplánja, és esetleg a rokonságából valaki szintén a plébánián élt. Azt gondoljuk, teljesen rendben van, hogy egyedül élnek a papjaink, de látszik, hogy a problémák, akár az alkoholizmus, akár egyéb szörnyű elhajlások, mintha jobban előjönnének ebben a teljesen magányos életvitelben.
Abban a hitben élünk, hogy az ellátás szempontjából az a jó, ha minél messzebbre helyezzük a papokat egymástól, mivel nagy területet kell lefednünk kevés emberrel – valójában hosszútávon az ellátás szempontjából az az ideális, ha a papok mentálisan egészségesek maradnak.
Lehet, hogy a közösségi lét áldozatot, alkalmazkodást kíván, de idővel kifizetődőbb. A papi testvéri közösség felé kell tehát elmozdulnunk, de jelenleg a papok közötti találkozók is nehezen valósulnak meg; vagy megszűntek, vagy kiüresedtek, formálissá váltak. Sajnos jelenleg az ingatlanaink sem alkalmasak arra, hogy több pap együtt lakjon.
Nehéz időszakban vagyunk, és ezek az ügyek jelzések lehetnek arra vonatkozóan, hogy valamit meg kell hallanunk, valami nincs rendben, változtatnunk kell, hogy a személyesebb, a közösségibb, a szolidárisabb, az evangelizációt, a missziót jobban magáénak tudó, a konfrontációt vállaló, a szegénységtől nem félő és a szegényeket, a periférián lévőket szerető Egyházra hasonlítsunk egyre inkább. A mostani kudarcok pofonok, melyek felébresztenek minket, és ugyanakkor Istentől jövő hívás is, lehetőség arra, hogy merjünk radikálisan a megújulás, a megtérés útjára lépni.
A legfontosabb feladatunk most, úgy gondolom az, hogy reflektáljunk arra, hogy vagyunk, és gondolkozzunk el azon, mi az, amit sürgősen meg kell változtatnunk.
Isten azt akarja megmutatni, hogy valamit elhanyagoltunk, valami nem kapott elég figyelmet, jobban kell törődni a papoknak a papokkal és az emberekkel, vigyáznunk kell egymásra. A működésünk most már nem csak, hogy nem hatékony, hanem tönkreteszi a papságot és a közösségeket is.
Mit gondolsz, mi vár az elkövetkező években, évtizedekben a magyar egyházra? Mi a legfontosabb feladatunk?
Vagy tudunk empatikusabbak, személyesebbek lenni, és jobban odafigyelni az emberekre, vagy haladunk tovább az elhiteltelenedés és az elfogyás útján. Ha őszintén törekszünk a megújulásra, ha magunk is képesek vagyunk naponta megtérni, akkor Krisztus megmutatja magát közösségeinkben.
Fekete Ágnes
hirdetés
