Számunkra fontos ünnepekre, alkalmakra szép ruhát veszünk, kicsinosítjuk magunkat. A vasárnapok lassan már nem tartoznak ebbe a kategóriába, pedig az Úr napja, az Úr házába betérni, ünnep kellene legyen minden ember számára.
Amikor kicsi voltam, emlékszem anyukám mindig gondosan különválogatta a ruháimat. Megvolt melyeket hordhatom iskolába, miben lehetek otthon, sőt az otthoni ruháim között is volt szebb és hétköznapibb. De különös hangsúlyt azok a holmijaim kaptak, amiket vasárnap misére vehettem fel. Ezek közül is akadt olyan, amiket tényleg csak „sátoros ünnepekkor” viselhettem. Így történt, hogy nem egy ruhámat úgy nőttem ki, hogy még csak a szekrényből sem lett megszellőztetve.
Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb, így sok ruhát megörököltem, de sokat kaptam is. Nagy család révén nem voltunk különösebben tehetősek, de mindenünk megvolt. Nem kellett sok minden, hiszen a ’90-es évek végén a 2000-es évek elején jártam általános- majd középiskolába. Akkoriban nem volt ekkora hype a divat körül, nem volt még ekkora tömeggyártása a ruháknak és a cipőknek, valamint a drága, márkás holmikat sem sokan engedhették meg maguknak. Nem lógott ki senki a sorból. Főleg, hogy kisfaluban nőttem fel, nem voltak nagy versengések. Nagyjából mindenki egy kategóriát képviselt.
A falunk nagyon nagy része vallásos volt, a vasárnapi, de még a hétköznapi szentmisén is sokan részt vettek. Emlékszem, nagypapám és a korabeli férfiak szigorúan öltönyben és kalapban indultak el a templomba.
Az asszonyok pedig csinos, minden esetben térdet takaró szoknyában és fedett vállakkal léptek be az Úr házába. Természetesen az idősebbek már csak sötét ruhát és fejkendőt viseltek.
A fiatal lányoknak is megvolt az ünneplője. A nagy ünnepeinken – elsőáldozás, bérmálkozás, egyéb egyházi és állami ünnep – alkalmával még magyar ruhát és pártát is viseltek. Azt sosem láttam, hogy fedetlen vállal, vagy miniszoknyában tértek volna be a templomba. Arra is emlékszem, hogy szombat este kötelező hajmosás volt az egész család számára. Az Úr napját szenteld meg! – szól a 3. parancsolat. Testünket, lelkünket ünneplőbe öltöztetjük, és úgy lépünk be Isten házába. Ezt nagyon komolyan vettük.
Egy idő után azonban már azt vettem észre, hogy egyesek átesnek a ló túloldalára, mások pedig már egyáltalán nem adják meg ily módon a tiszteletet.
Egyszer, még kamaszkoromban Budapesten vettem részt egy teljesen hagyományos vasárnapi szentmisén. Az volt az elképzelésem, hogy a fővárosban mindenki megadja a módját és nagyon szépen öltözködik. Nagy megdöbbenés volt, amikor az egyik padban megláttam egy fiatal lányt melegítőben. Továbbra is azt gondolom, hogy ezzel nincs semmi baj, hiszen nem tudhatom, hogy ő éppen honnan jött, mi a háttértörténete… Csak furcsa volt látni, hogy a megszokottól ennyire ellentétes kép került elém.
Fotó:
Ezzel szemben sokszor azt vettem észre, hogy valakiknél már divatbemutatóba ment át a szentmisés outfit. És ezzel voltak elfoglalva – valljuk be, leginkább a nők -, hogy ki mit vett fel? A nyár meleg napjain a templom sem hűlt le, sőt… Az emberek is jóval lengébben öltöztek fel misére. Az idősebbeknél láttam – a forróság ellenére is – a dresscode szigorú betartását.
Bennem több kérdés felmerül ilyenkor. Tudják-e, mit illik és mit nem? Fontos egyáltalán, hogy mibe megy az ember, amikor a lelkét viszi az Úr elé?
Nem tudom rá a megfelelő választ. Függ nyilván a neveltetéstől, a szokásoktól, az anyagi lehetőségektől, a belső indíttatástól… A divat változik. Mindenkinek más a szép, a csinos, az ünnepi.
Azt gondolom egy dolog fontos: megadni a tiszteletet, amikor a 3. parancsolat szerint megszentelem az Úr napját.
Marton-Gazdag Rita
hirdetés
