„Az, hogy Jézus legyőzte a halált, most már nem egy üres szóvirág, hanem tudom, hogy ez a valóság” – mondta Lackfi János a 777-nek adott interjúban. A költő még decemberben kapott szívinfarktust, és nem sokon múlt, hogy túlélte, már búcsúzkodott a családjától is. Azóta egyre jobban van, igyekszik – magához képest – többet pihenni, lassítani, értékelni az élet szépségeit és az Istentől kapott új életet. Mint mondja, a feleségébe szerelmesebb, mint valaha, de ehhez sok erőfeszítés kellett mindkettejük részéről. Az Istenről és az emberi kérdésekről, kétségekről, érzésekről szóló remek szövegek pedig továbbra is törnek elő belőle, most jelent meg a Miért engedi Isten? című kötete – erről is beszélgettünk.
Lassan fél éve, karácsonykor volt a szívrohamod, aminek a híre sokunkat megrázott. Hogy vagy most?
Nagyon jól, remekül. Balatonfüreden, a Szívkórházban mindenféle ember volt, sok páciens panaszkodott, de olyanokért is, hogy miért uborkát adnak reggelire. Egyszerű és normális emberi igény, hogy kipanaszkodd magad, ám létezik egyfajta mérgező panaszáradat, amely lehúz negatív spirálban, nos, ezt szeretném kerülni. Az első naptól tele vagyok hálával, csak mert élek. Első fali infarktus, ha nem kerülök időben kórházba, mostanra rég eldőlt volna, tekint-e valaki saját halottjának.
Mi az, amin változtattál azóta? Megtanultál lassítani, pihenni?
Sok mindenen igyekszem változtatni. Balatonfüreden marha jó volt a képzés egyébként. A szív- és érrendszeri betegségek háttérokai egyrészt a genetika, másrészt a mozgás, harmadrészt a táplálkozás, negyedrészt a stressz. A genetikára nincs ráhatásom, a többire viszont igen. A kórházban hangsúlyozták, hogy attól kezdve, hogy odakerülünk, az emberek 80 százaléka egy-két éven belül visszakerül. Komolyan kell venni a figyelmeztetést.
Én nagyon szerettem például vastagon enni, szalonnát, jó kis tarját, kolbászt, oldalast. A szíroham után bánatosan gondoltam, hogy az utolsó csülök szólhatott volna, mielőtt megeszem, hogy „helló, én vagyok az utolsó!”. Később kiderült, nem ennyire drasztikus a váltás. Lényeg, hogy mi a fő irány, és hogy azt tartsam. Tudjam, melyik lépcsőfok merre visz.
Már a szívroham előtt nagyon szerettem mozogni, fociztam, kosaraztam, heti kétszer-háromszor legalább. Csak nagyon egyenetlen terhelés volt ez. Ülőmunka, vezetés orrvérzésig, aztán meg másfél óra rohanás, ereszd el a hajam… Most kimondottan ügyelek rá, hogy tízezer lépés meglegyen naponta, most is gyalog jöttem. Zsámbékon élek, gyönyörű környezetben, elmúlt fél évem alapszíne a zöld…
Kutya kötelességem megtenni olyan dolgokat, amelyekre korábban csak vágytam. Számtalanszor, ahogy jöttem-mentem író-olvasó találkozóról, kedvem támadt egyszerűen megállni a kocsival a mezőn és elindulni befelé. Azóta minden reggelem azzal kezdem, hogy 6-8 kilométert sétálok a természetben. Az egyik szemlélődő imádságban pont azt az evangéliumot kaptam, amikor Jézus bevonul szamárháton Jeruzsálembe. Isten azt mondta, azért pont ezt hozta elém, mert te vagy a király fia, aki bevonul országába. Tavasz volt, szálltak a virágszirmok, és rájöttem, hogy én tulajdonképpen, amikor caplatok, nem halál elől menekülő kis szerencsétlen, nyomorult emberke vagyok, hanem én vagyok a király, megjöttem birodalmamba, és elém terítik a legszebb díszeket.
A teremtésnek ez a bősége egészen lenyűgöző, és eddig is ott volt karnyújtásnyira, de most vettem annyira komolyan magamat, az életet meg a figyelmeztetést, hogy ezeket is észrevegyem.
Persze van ennek nehéz oldala, mert eléggé halomra kellett lőni az elején a naptáramat, lemondani jó pár fellépést, tanúságtételt. A műtéttel meg a rehabilitációval kiesett egy hónap, így anyagilag is billent ez a rám épülő rendszer.
Ezenkívül is érezted, hogy nehéz elszakadni a munkától?
Temperamentum kérdése, igen, szeretek nyüzsögni. Amihez társul alighanem kisebbségi érzés, megfelelési kényszer meg az elsőszülött perfekcionizmusa. Mindenhova szerettem volna először odaérni, minden hegycsúcsot egyszerre megmászni, minden falon átmenni.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Milyen volt az a pillanat, amikor azt hitted, talán meg fogsz halni?
Feküdtem a díványon, úgy éreztem, ötven százalék az esélye, hogy megmaradok. Odatettem az életemet a Jóisten elé. Otthon voltam éppen, a feleségemmel, kislányommal. Szerencsére nem a világ túlvégén vagy vezetés közben ért a roham. Nyolcéves kicsi lányom el akart menekülni, de voltam olyan önző, kikönyörögtem sírva, hogy maradjon. Jó nagy terhet raktam rá. Csak apránként tudta később ezt feldolgozni, hiszen látta haldokolni az apját.
Már akkor hála volt bennem, hiszen egy árva szót nem szólhatnék, ha mennem kellene. Jöttem-mentem, szerettem, utaztam, írtam, alkottam annyit, amennyit esetleg más három élet alatt sem. Viszont szívesen maradtam volna, ha még lehet. Megtáncoltatni legkisebb Julcsikánkat a szalagavatóján.
Bocsánatot kértem minden rosszért, amit elkövettem ellenük is, Isten ellen is. Nagy vízválasztó pillanat volt.
Azóta igyekszem többet lenni a gyerekeimmel, a családommal is.
Az Istennel való kapcsolatodra milyen hatással volt ez az egész történés?
Nagyon termékenyítő volt, és végig nagyon intenzív. Végigimádkoztam a műtétemet, utána három napon keresztül az intenzív osztályt. Volt, hogy mellettem gyakorlatilag haldokolt egy srác, nagyon durva éjszakái voltak, érte azóta is imádkozom, műszívet kapott.
Elképesztő hálát éreztem: csak azon a napon, amikor jött az infarktus, 13 ember azzal töltötte a szentestéjét, hogy életben maradjak, beleértve a családomat, a mentősöket, a műtősöket, mindenkit.
Visszaküldtek a földre, becsapták előttem az ajtót, pedig tényleg úgy voltam, hogy oké, hát ha menni kell, akkor menni kell, nincs mese.
Csoda, mit tudnak az orvosok, háromnegyed óra alatt két sztentet ültettek a szívembe. Azóta becézem magamat Aranyszájú Sztent Jánosnak.
Folytattam az imát végig azokért is, akikért állandóan közbenjárok, egy nap sem maradt ki szerencsére. Ez az, amit az ember meg tud tenni szinte akármilyen állapotban. A balatonfüredi kórháznak van egy kis ökumenikus kápolnája is, jó volt oda feljárogatni naponta. Végigsétáltam a Balaton-partot számtalanszor, rózsafüzérezve. Nagy tanítómester, attól a tótól meg lehet tanulni végtelenül.
Eleve kötődsz a Balatonhoz?
Nem voltunk soha nagy Balatonra járós család, mégis meghatározó istenélményem kötődik a tóhoz. Még 2020 márciusában tanultam meg a szemlélődő imát, egy kedves szociális nővértől. Ezek az imák nagyon élesek, filmszerűek, de még inkább valóságszerűek voltak.
Korábban terveztünk egy jeruzsálemi zarándokutat, és mindenki lelkes volt, de a Covid miatt nem mehettünk ki végül. Egyik messengeres imaösszejövetelen ez a szociális nővér azt ajánlotta nekem, kérjem meg Jézust, hogy menjünk vissza az ima során a Jordánhoz. A Jordán Jézusnak a küldetés-helye, hiszen előtte egy noname ács volt, aki még nem tett le semmit az asztalra. Odamegy a Jordánhoz, ahol még minden teljesítmény nélkül kimondja felette az Atya, hogy Ő a Fiam, akiben kedvem telik. Vagyis
Isten egyszerűen azért szeret, mert élsz, mert az vagy, aki vagy.
Hiába nem tettél még nagy dolgokat, ez nem is számít, mert Ő szereti a gyermekeit.
Ebben a szemlélődő imában sokszor bibliai szereplők bőrébe bújunk. Akkor én éppen János apostol voltam, és a Balatonnál jártunk Jézussal. Lógattuk a vízbe a lábunkat, a nagy szakállunkkal és hajunkkal fröcsköltük a vizet kamaszos nevetéssel, aztán együtt táncoltunk a gyepen a Szentháromsággal. Akkor még nem értettem, hogy miért pont a Balaton a helyszín. Most leesett, hogy azért, mert Balatonfüreden kaptam az új életemet. Amikor erre rájöttem, ott, Füreden a misén, akkor megértettem: Isten előre látta, hogy elmegyek a falig, és ő már ott várt rám megújító kegyelmével. Elvitt a Jordánhoz, hogy újrakezdjük, újragondoljuk.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Mi volt eközben otthon, amíg te Füreden gyógyultál?
Feleségemmel arra tettük félre a januárt, hogy a pincénket, ami berohadt, beázott, rendbe tesszük. Ott volt az én könyvtáram is. Szegény feleségem magára maradt ezzel a feladattal.
Már korábban is hívogatott a Jóisten, hogy a könyveket szelektáljam. El is kezdtem, de nagyon lassan haladtam, valahogy nem tudok hátranézni, vonszolom a múltam magam után, mint egy csóvát.
Pokoli nehéz lett a szívem Balatonfüreden, ahogy ültem a dietetika-előadáson, és jegyzeteltem, hogy túlélhessek. Feleségem ugyanis épp akkor írta, hogy megjöttek a hórukk-emberek, viszik el a cuccokat, írjam meg gyorsan SMS-ben, melyik könyvek maradjanak. Végül 150 könyv maradhatott az 5000-ből.
Ez szimbolikus is, hogy rendezned kellett a könyvtáradat, nem? Nehezen engeded el ezeket?
Igen, szimbolikus is. Valahol nehezen, másfelől felszabadító is ez a radikális váltás. Valószínűleg nem lett volna elég erőm szelektálni ennyi mindent.
Amikor hazamentem Füredről, a kislányom kétszer kapta el a skarlátot, feleségemnek meg szétdurrant egy porckorongja, az is pokoli fájdalom, muszáj volt pihennie, így kellett megoldani mindent. Na, gondolkodtunk, vajon mi jöhet még, tiszta Jób-széria… De végül csak elkészült a pince, nekem lett új dolgozószobám – a május elképesztő kivirágzást hozott. Szentlélek-vihart.
Kialakult benned egyfajta felelősségtudat, hogy bármikor magához hívhat Isten, és meg kell majd állnod előtte?
Ez egyre valóságosabb. A szívrohammal nem jutottam el egészen a halál kapujáig, de sokkal valóságosabb, kézzelfoghatóbb történet a halál, mint amikor csak úgy általánosságban tudjuk, hogy jó, hát bárki meghalhat bármelyik nap.
Annyira közelről érint minden, ami a szívről szól, mert tudom, hogy már nem dobogna a szívem, ha nem mentenek meg.
A Gyújts tüzet még egyszer a szívemben című daltól például most is elszorul a torkom. Befotóztam feleségemnek azt is, mikor egy sportáruházban az olcsón árult, visszahozott termékek polcára kiírva az állt: second life. Az, hogy Jézus legyőzte a halált, nekem nem üres szóvirág, tapasztalatból tudom, hogy ez a valóság. Persze ez elsősorban nem a testi halálról szól, de nekem most arról is.
A korábbi, 777-nek adott interjúdban mondtad, hogy sok verset írsz Istenről, de szeretnél többet a belső szobádban lenni. Ezzel hogy vagy most?
Volt ebben egyfajta hullámzás, de nagyon erős Isten-jelenlétben voltam végig a kórházban, és minden nap imádkoztam. Amikre nehezen jut a hétköznapokban a rossz időbeosztásom miatt idő, azok a nagyon tömény, személyes, csendben való együttlétek Istennel, de most tényleg tűrhetően megvan ez is naponta. Persze mindig szeretnék többet, nagy szomjúság van bennem.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Ha valakire, rád mindenképpen mondhatjuk, hogy kihasználod a közösségi média nyújtotta előnyöket, a Facebookon közzétett verseid több tízezer emberhez jutnak el, valószínűleg jóval többhöz, mint ahányan megvennének egy könyvet. Van, hogy eleged lesz a közösségi oldalakból?
Amikor nagyon sok a troll, az fárasztó, a világ minden energiája, higgadtsága, béketűrése nem lenne elég. Meghirdettem jó néhányszor a kedvesség forradalmát, és igyekszem ehhez tartani magam. Mégis nagyon nehéz viselni, amikor valaki arra van felesküdve, hogy kiborítson, lealázzon, mocskolódjon – ezeknek a vitáknak semmi értelme, teljesen parttalanok. Hogyha valakinek ellenvéleménye van, vagy ha valaki azt mondja, hogy hülyeség, amit írok, az teljesen belefér nekem, de amikor valaki csak a balhéra vágyik, abba felesleges beleállni. És nem mindig könnyű megítélni, kihez van szerencsém.
A Miért engedi Isten? című könyved – amely májusban jelent meg – mi bontakoztatta ki benned? Mi áll a középpontjában?
Ugyanaz az elve, mint a Jóéjétpuszi-köteteknek, de azok inkább imában kapott istenélmény-összegzések. Eleinte rövidek voltak, azokból lett a Keresgélők imakönyve című könyv, a hosszabbakból meg a Jóéjtpuszi 1 és 2, aztán már nem akartuk tovább nyúzni ezt a nevet. Így jött létre a Miért engedi Isten?.
Ebben sok olyan szöveg van, amely a közösségi médiának köszönhetően született meg. A kommentekben, üzenetekben az emberek nyers őszinteséggel odavágnak egy-egy kérdést. Ezekben érződik az elemi düh, harag, megbántottság, keserűség.
Sok valláskárosult van, akiket sajnos mi, kedves tesók teszünk azzá, és nem maga Isten.
Régi vesszőparipám az a mondás, hogy „Ki a farizeus? Mindig a másik”. De ha megnézzük, hogy kik voltak a farizeusok, azok a Jóisten kis cukikái voltak. Ha most jönne el Jézus, akkor mi lennénk azok.
Jézus remekül elvolt az adócsalókkal, a prostikkal, az akkori politikusokkal, nekünk meg ugye vannak kis istenkalitkáink, és Ő nem fér bele egyikbe sem. Megmondjuk a tutit Neki: „Főnök, majd én jobban tudom, hogy mit tehetsz, és mit nem”. A farizeus az az akkori szuperhívő, aki igyekszik az egész életét úgy rendezni, hogy az Istennek tetsző legyen. Ebből adódik a gőgje.
A Miért engedi Isten? című könyv gyakran feltett emberi kérdéseket boncolgat. Sokan kiakadnak, beszólogatnak, nem értik, Isten miért tesz vagy nem tesz valamit. Ehhez azért a Jóistennek is van egy-két szava.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Mennyire kapsz visszajelzéseket nem hívőktől? Ők eljutnak egyáltalán oda, hogy kézbe veszik és elolvassák a könyveidet?
Igen, meglepően sokszor, és nagyon sokan vissza is jeleznek. Az egyik olvasó írta nekem nemrég, hogy én nem hiszek semmiben, de amikor a verseidet olvasom, valahogy olyan békesség lesz bennem. Olyan is van, aki ateista, mégis tetszenek neki a versek, szépnek tartja őket.
Az egyik legdöbbenetesebb visszajelzést a Keresgélők imakönyve kapcsán kaptam. Valaki megrendelte a könyvet, és utána írt egy e-mailt, az volt a tárgymezőben, hogy Ezt jól megcsináltad. Leírta, hogy egy ideje keresgéli Istent, de becsúszik egy kis jóga, egy kis ászana, egy kis füstölő, egy kis napimádás. Aztán olvasgatta a könyvem, és arra a szövegre akadt rá, amely arról szól: ha ma is keresni szeretném az Istent, az már önmagában döntés, hiszen azt jelenti, ma még nem akarom megtalálni. Azt mondta, ezek után neki nem maradt más, mint hogy monogám kapcsolatra váltson Istennel, úgyhogy megy megkeresztelkedni, és irónia nélkül, tényleg köszöni.
Tehát megtért a szövegeden keresztül.
Állítólag mintegy tíz komoly lelki érintés kell ahhoz, hogy valaki megtérjen. Ezt hajlamos vagyok elhinni, nem mintha lehetne statisztikákat vezetni erről, de a lényeg, hogy aki evangelizál, csak egy a sorban. Ha kicsordul egy pohárból a víz, az nem az utolsó csepp érdeme csupán. Mindenesetre ezek a visszajelzések nagyon megerősítők és megtisztelők.
Amikor ilyen visszajelzéseket kapsz, akkor új lendület jön, hogy van értelme annak, amit csinálsz, vagy ezektől függetlenül is ugyanúgy írnál és megosztanád?
Az íróember is visszajelzésfüggő állat, tehát tényleg örülök, amikor valakit megérint egy-egy szöveg. Persze a rajongó olvasó sokszor túloz, zseniálisnak nevez, de a zseniségnek nincs mértékegysége, nem érdemes ezt a kelleténél komolyabban venni.
Próbálok kedves és közvetlen maradni, nem arcoskodni, és közben lerázni a bántásokat. Túl gyakran feledkezem meg róla, hogy „szent nemzet, királyi papság, tulajdonul kiválasztott nép” vagyok. Vagyis
nem ilyen vagy olyan érdemeim miatt kéne, hogy lepattanjanak rólam a nyilak, hanem csakis az Istentől kapott méltóságom okán.
Nagyon örülök, hogy várakozáson felül elérnek ezek a szövegek embereket, és ebben érzem Isten munkáját. Én úgy tettem fel az első istenes verseimet, hogy olyan lesz ez, mint a horgászpercek a tévében, kevés embert érdekel majd, de azokat nagyon. Aztán a Facebook-oldalam legnépszerűbb rovatává vált a #jóéjtpuszi.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Néha ámulok azon, hogy tudsz ennyi verset – ráadásul jókat – írni. Minden napodon, heteden megtalál az ihlet, vagy már elég az évek és a rutin?
Ez a munkám végül is. Ahogy Örkény István is mondta: én olyan hivatalnok vagyok, akinek az a feladata, hogy írjon. Szeretem ezt a józanságot, mert az irodalom mégiscsak szakma.
Az csak az egyik része, amikor tényleg leülök és írok, de létezik irracionális oldala is, például a múltkor nem tudtam aludni, fölébredtem éjjel háromkor. Direkt nem nyitottam ki a gépet, hogy ne ébresszem fel magam, gyertyafénynél elkezdtem írni, és végül megírtam kilenc mininovellát. Hogy miért pont kilenc, miért pont éjjel három és négy között, ennek nincs semmiféle épelméjű magyarázata. Volt olyan is, hogy egy misén megírtam egy rövid kis verset, és még jött két novellaötlet. A feleségem mondta is, lehet, hogy nem dolgozni kéne misén, de hát nem is akartam, csak jött.
Rettentően izgat a világ, az élet, az emberi dolgok, Isten dolgai, és így tovább. A Jóéjtpuszi-történetek pedig nagyon sokszor imában születnek. Sok minden azoknak az égésterméke,
sokszor azokat az evangéliumi jeleneteket írom meg, amelyekbe a szemlélődő imáim elrepítenek.
Nem nehéz ezeket néha nyilvánossá tenni? Ezek azért nagyon belső, személyes élmények. Van olyan, amikor azt mondod, hogy na jó, ezt inkább meg kéne tartani magamnak?
Van Jézus-naplóm, ahova azokat írom, amiket nem osztok meg, mert privátabbnak gondolom, vagy érzem. De túlnyomórészt közzéteszem, hisz kicsit hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy kivagdalom magamból a húsokat, aztán viszem a piacra. Karinthyról van egy anekdota, hogy megy hazafelé, és ott egy hölgy árulja magát az utca sarkán. „Jó estét kolléga, hogy megy a bolt?” – mondja Karinthy. Kérdezi a prostituált: „Miben vagyok én magának kollégája?” Karinthy így válaszol: „Ugyan, maga a testét árulja, én a lelkemet”.
Amikor olyasmit írok meg, ami érinti a körülöttem élőket is, ők sokszor egész máshogy reagálnak. Engem nem zavar, mert mihelyt leírom, hogy „én”, az már nekem rögtön egy megoldandó rejtvény, egy tőlem független személy. Attól a pillanattól nem az érdekel, hogy jaj, Istenem, mit gondolnak rólam, milyen fényben látnak engem, hanem hogy működjön, hogy elhiggyék, hogy berántsa őket.
A hat gyermeketek közül a legtöbben már saját családban élnek, két gyereketek lakik veletek. Mennyire hiányzik az az időszak, amikor még kisebbek voltak és nagycsaládosként éltetek?
Olyan értelemben nem szokott hiányozni, hogy az jó nagy kilométerszám volt, pörgés, lélekszakadás, estére maradt másfél óra mosogatás, akkor is, ha az ember napközben is folyamatosan mosogatott.
Amikor öten születtek tíz éven belül, nagy volt a bandaháború, de a játék, a szeretet is, az örömzene-táncolás. Szerettem nagyon. Húszévesen házasodtam, és utána nagyon jó ritmusú 10-15 évünk volt. De észnél kellett lenni, mert akkoriban csupa rosszul fizetett munkáim voltak, tehát dolgoztam, ahogy a csövön kifért. Lehet, hogy ez az életformám is akkor alakult ki, hogy sosem nézek hátra, mindig csak előre, de ez egy idő után visszaüt sajnos. Most azért megcsendesedtünk, hiába, idősödünk. Most is elég vidám az élet mifelénk, kicsi lányunk frissen tart minket, vele egykézgetünk. Persze ebből részben az is következik, hogy kevésbé vagyunk mindig rendelkezésre álló nagyszülők. 44 évesen lettem először nagypapa, nem klasszikus forgatókönyv.
Ott is érdekesek a dinamikák, hogy az unokák egykorúak a legkisebb gyermekünkkel, és őket összekürtölni, jóhangulatú közös játékot generálni külön művészet. Úgyhogy nem szabványos család vagyunk, unatkozni nem szoktunk. Nagyon szerethető, jó életünk van, de sosem érünk oda, ahova kéne a munkákban, tennivalókban. A már nem velünk élő gyerekeinkkel soha véget nem érő egyeztetés-hegyek vannak, mikor tudunk találkozni. Legalább ünnepekkor arra szoktunk törekedni, hogy különböző metszetekben minden gyerekünkkel összefussunk.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Más interjúkban is többször beszéltél arról, hogy milyen fiatalon házasodtatok. Mi az, ami ennyi év után összetart titeket? Mire figyeltek?
Azt mondta valaki, hogy a szeretet mértékegysége a figyelem, és ez nagyon igaz, mert simán el lehet úgy létezgetni, hogy csak egymás mellett vagyunk, mindenki csinálja a maga dolgát, és nem annyira szólunk egymáshoz, nincs közös idő. Fontos kimondottan törekedni arra, hogy
legyen olyan szent idő, amikor csak ketten vagyunk, és ha törik, ha szakad, azt mindenképp megszervezzük.
Most ez a tízezer lépés is összeköt minket, többnyire együtt tesszük meg. Reggel megyünk misére, és általában utána együtt egy-másfél óra gyaloglás közben imádkozunk.
Párkapcsolati terapeuták szerint a hosszú időt együtt megélt párok közös nevezője, hogy tudnak együttélni megoldhatatlan problémákkal. Rózsaszín elképzeléseink szerint az a nagy Ő, akivel soha semmi probléma nem lesz. Ha mégis gond van, akkor mars lelépni, mert ez nem a nagy Ő. Én szerelmesebb vagyok a feleségembe, mint valaha, de ezért mindkettőnknek sokat kellett tenni. Minden nap el kell tudni indulni egymás felé. Akadnak krízisek is, de ez sem baj. Nagyon sajnálom, hogy manapság sok hosszú együttélés és szövetség megy tönkre idő előtt. Hiszen pont a nagy krízisek után, ha át tudtunk lendülni rajta, mi nagy eufóriákat és egymásra találásokat éltünk meg. Ha valaki feladja, mint mondjuk egy hosszú lépcsőzésnél, és visszafordul, az nem láthatja meg a kilátást, amely csak a csúcson mutatja meg magát. Az erőfeszítés nem spórolható meg.
Zárásként hadd hozzak egy olvasói kérdést: van bármi, amit megbántál, vagy amire azt mondod, hogy bárcsak máshogy döntöttem volna?
Annak utólag örülnék, hogyha bármiféle önismerettel, párkapcsolati tudással, gyereknevelési tanácsokkal korábban találkoztam volna, de akkoriban még nem folyt minden csapból a pszichológia. Azóta valamennyire kiképeztem magamat, de ha mondjuk gimnazistakoromban valaki erre fölnyitotta volna a szememet, nagyon rám fért volna. Megspóroltam volna egy-két általam okozott sebet. Sokáig el voltam magammal foglalva, belegabalyodtam a meg nem értett komplexusaimba, és nem volt figyelmem kifelé. Azóta meg egyébként annyira elárasztották a könyvpiacot az önismereti meg önsegítő könyvek, hogy kicsit már a ló túloldalára estünk.
Elfeledjük, hogy Isten a legjobb pszichológus.
A jelenben mit változtatnál meg az életedben, hogyha tehetnéd?
Egyik atyától hallottam, hogy fel a fejjel, mi, figyelemzavarosak visszük előre a világot, és ebben van valami. Nagy teher ez az ADHD, bár nem vagyok diagnosztizálva, csak olvastam egy 40-es listát, és feltűnően gyakran magamra ismertem. Szóval valamiféle észszerű időbeosztásnak, figyelembeosztásnak nagyon örülnék. A kis szabad energiáimat, kitérőimet ezek mellett is meg lehetne őrizni. Dolgozom is az ügyön, változó eredménnyel.
Szilágyi Anna
hirdetés
