2023. 02. 20.

„Isten arra használ, hogy ilyen szokatlan módon tegyek tanúságot” – nagyinterjú Lackfi Jánossal

A belvárosi kávézóba belépve egyből meglátom Lackfi Jánost, ahogy a laptopja billentyűzetén buzgón gépel. Rögtön eszembe jut egy korábbi interjúnk vele és a családjával a 777-en, ahol Johanna lánya felelevenítette, hányan kérdezgetik áhítattal, milyen, amikor édesapja verset ír. „Hát mit mondjak, milyen lenne? Ül az alagsorban a laptopjánál, és dolgozik.” Valóban meggyőzödhetek róla, hogy nem pennával és golyóstollal születnek az alkotásai – ennek köszönhetően is terjednek szélsebesen írásai a virtuális világban. Olvasói kérdésekkel fűszerezett nagyinterjú a kortárs magyar irodalom kiemelkedő alakjával a siker fogalmáról, a szemérmetlen tanúságtételekről, a híres kommentekről, Istenről – családról, a politikai meg nem nyilvánulásról és az üzenetről, amelyet mindannyian szívünkbe zárhatunk.

Rögtön egy olvasói kérdéssel indítok: mi az, amire örömmel válaszolsz – és még senki nem kérdezte meg tőled? Azért is nyitok ezzel, mert rengeteg interjút adtál már, nagyon meglepni aligha tudlak…

Örömmel válaszolok a legtöbb kérdésre. Nyilvánvalóan vannak olyan témák, amelyeket dörzsölten és ravaszul kikerülök, hiszen annak is oka van, hogy az ember nem tesz kamerát a hálószobájába – habár nálunk nem történik ott semmi illegális. Istennek van arra is streaming-előfizetése, 0-24 látja az életemet. Annak örülök különösen, ha a riporter őszintén érdeklődik. Volt dolgom olyan „profi” televízióssal, aki odalökte elém a kérdéseit meg a mikrofont: mondd csak, apafej! A kíváncsiságot a felkészültségnél is jobban tudom értékelni. Meg amit szóba akarok hozni, úgyis sorra kerül, akármi a kérdés! Cseles vagyok…

Nemrég hóhérakasztásra került sor, hiszen a Képmás magazinban címlapinterjút készítettél Marco Rossival, a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányával. Milyen élményként maradt meg?

Nagyon jó volt találkozni vele, már a bejövése is bejött. Ahogy belépett a szobába, volt súlya a személyiségének. Nem játszotta meg magát, kedves és figyelmes volt, egy percig sem éreztette velem, hogy ő kicsoda, pont így tudott nagy hatást kiváltani belőlem. Egy komoly ember, akivel komolyan lehet beszélgetni.

Maradok az interjú vonalán: tíz évvel ezelőtt a fiatal Kadarkai Endre beszélgetett veled, hosszan sorolta a „dicsőséglistádat”, mint aki a csúcson van épp. De számomra úgy tűnik, hogy te azóta sem ereszkedtél le. Mi a csúcs egyáltalán egy író-költő esetében?

Tagadhatatlan, hogy váratlanul több jött ki ebből a költő-szakmából, mint amennyi remélhető volt. Ez azért nem magas léc, a bölcsészkaron is már megmondták, hogy írjunk csak nyugodtan, senki sem fogja elolvasni, a verseket pláne nem. Annyi tűnt a maximumnak, hogy az irodalmi körökbe beférkőzöm. Ehhez képest hihetetlen, hogy a mostani újévi versem 150 ezer embert ért el a Facebookon, a most 200 éves Petőfi Sándorunk nagyot nézne most, ilyen nem létezett akkoriban. Megtisztelő ez a figyelem, amelynek megszerzéséhez kell egy kis zsiványság, a kritikusok szerint „magam eladása”. A sikerességet nézhetjük a figyelem oldaláról is, de abban is, hogy Isten öt évvel ezelőtt berobbant az életembe, és alaposan sebességet váltott. Ez egy teljesen új közönség körében ismertetett meg, habár az irodalmi szakmán belül addig is tudták, hogy vallásos ember vagyok. A #jóéjtpuszi írások kapcsán sokan írtak, hogy nem szokásuk verseket olvasni – pláne nem kortársat -, de ezeket lelkesen olvassák. A magukat nem vallásosnak gondolók körében is népszerű, ez különösen megindító.

Érdekes, hogy a válaszban összekötötted a sikert és Istent. Vagy Isten kapcsolta össze inkább a hitedet a sikerrel?

Az a benyomásom, hogy Ő meg akarta ezt nyergelni és így arra használ, hogy ilyen szokatlan módon tegyek tanúságot.

Az irodalomban teljesen általános, hogy a költők kacérkodnak Istennel, Jézussal és a Bibliával, no meg beszólogatnak, de az ilyen leplezetlenül nagypofájú hitvallás illetlenségnek számított idáig.

Kivéve pár remek kivételt, például Vasadi Pétert. De ő még nem használta a mai technikát, kevesen tudnak róla.

Inkább erősítette a hitedet, hogy ilyen sokat írsz Istenről, vagy eljutottál egy kiüresedésig?

Ez nagyon érdekes kérdés. Igazából mindkettő. Őszintén szólva magamat nem nagyon szoktam újraolvasni, csak olyankor, amikor valaki valamit megdicsér. Olyankor megveregetem a kis vállamat. De amikor közönség elé lépek és felolvasok egy-egy – akár régebbi – szöveget, akkor van, hogy újra betalál saját magamnak. Körülbelül ezerkétszáz #jóéjtpuszit írtam, szinte mindennap születik egy új. Viszont a felvetés is jogos, mert jó, hogy ilyen szépeket írok, most már csak nekem kellene többet időznöm a belső szobámba. Van egy kedves pap barátom, aki ha megdicsérem a prédikációját, akkor azt feleli, hogy „köszönöm, most már csak meg kéne valósítanom nekem is”.

Az sem magától értetődő, hogy egy ilyen intim dolgot – mint az Istennel való személyes kapcsolatot és meggyőződést – „kitesz az ember az ablakba”. Vagy nálad az volt?

Isten profin kihasználta, hogy az irodalom felől érkezem, így hozzászoktam a szemérmetlen önboncoláshoz, önfeltáráshoz. Sokszor nyershús-elevenen pakolom ki magamból a dolgokat és teszem közszemlére. Sokszor olyasmit is, amelyeket más szégyellne, én viszont a témát látom benne és pont nem érdekel az intim zónám. Persze van azért egy még belsőbb kör, amit megőrzök magamnak, az Isten-kapcsolatnak. Az ember végtelenül tágul befelé.

Ez ugyanaz a határ, mint az interjúnál, vagy versben könnyebben tudsz megnyílni?

Érdekes harc ez, mert ami nekem még megírható és nem intim, az a velem élőknek már esetleg az. Olyankor visszavonulót kell fújnom, ha nem túl késő. A Vízen járni tilos című kötetem ezért nem jelent meg, szeretteim nem szerettek volna ilyen módon a kirakatba kerülni, bár szerintem senkire nem vetett volna rossz fényt.  Sajnáltam a könyvet, mert sikerre ítéltetett, de szerintem jó döntést hoztam.

Fotó: Bodnár Patrícia / 777

Hogy tetszik neked az a megfogalmazás, hogy te vagy a kortárs irodalom keresztény punk költője? Egyik olvasónk vetette fel.

Hallgattam Sex Pistolst fiatalabb koromban. Volt kihipózott farmernadrágom és apám mongol bőrkabátját hordtam, viszont a hajamhoz nem nyúltam. Arra büszke voltam, amikor egyszer a HÉV-en az ellenőr nem merte megkérdezni, van-e jegyem, ezt elismerésnek vettem. Ezek szerint kellően kemény gyereknek látszottam. Szeretem felrázni a dolgokat, de tulajdonképpen maga Isten az, aki ilyen, Ő mozdít ki bennünket a komfortzónánkból – persze csak ha hagyjuk.

Apropó komfort: talán generációs hozzáállás is, hogy hogyan állunk a vallás és a humor kapcsolatához. Mi például kimondottan szeretjük, de látjuk, hogy sokan szinte irtóznak attól, hogy a hitet és a nevetést közös térbe engedjék. Neked mennyire kellett ezeket a harcokat megvívnod?

Ez a közeg egyszerre fogadja el nagyon könnyen és nagyon nehezen a humort, a görbe tükröt. Szeretik, mert felszabadít. És gyanakszanak, nehogy szétverje az áhítatot. Nem is mondanám, hogy van egy tuti kulcsom ehhez a zárhoz.

A legjobb hírverés ugyan a balhé, de volt részem egy-két olyanban, amit nem kívánok senkinek.

Virtuálisan már minden módon ledaráltak, fejemet letépték, agyonvertek. Voltam sátánista szabadkőműves, fasiszta, kommunista, libernyák, kormány-nyalonc. Nem lehet előre tudni, miből lesz hacacáré, nemrég tettem ki egy régebbi írásomat a papokkal kapcsolatos elvárásainkról, ami nagyot ment, de voltak kevésbé karcos írások, amelyekbe néhány komor ember nagyon beleakadt. Mára be lettem árazva, akik nem szeretnek, elkerülik az oldalamat, kivéve aki idejár felháborodni. Ők – azt hiszem – kioktatásra vágynak, de én igyekszem szarkasztikus kedvességgel válaszolni, ami csalódás a számukra, hiszen nem értik, hogy akit rugdosnak, az miért mosolyog folyamatosan rájuk. Talán dilinós? Ez nem túlságosan adrenalinnövelő, így nem is annyira éri meg. Ezt nevezem a kedvesség forradalmának. Lassú, de ebben hiszek.

De azért a te adrenalinszintedet is elérik a hozzászólások, épp a 777-en reagáltál valakire, aki „cukikeresztény” jelzővel illetett, te visszakérdeztél, hogy „morcosateista”-e. Ez nevelési szándék, hiúság vagy reakciófüggőség?

Leginkább érteni szeretném. Beszélgetni. Vajon pontosan mit ért alatta. Például jelen esetben miért baj, ha egy keresztény cuki? Legyen mogorva? Ha nyílik egy felület, egy lehetőség arra, hogy röviden dialogizáljunk, arra nyitott vagyok. Ha csak be akart szólni nekem, sebaj. Játékosan gurítom felé a labdát, hogy eldönthesse, mit csináljon vele, visszapasszolja vagy átlépi. Azért olvasom a kommenteket az oldalamon, mert egyrészt őszintén érdekel, másrészt pedig a mások véleményére való odafigyelés része a dialogizálásnak – sőt, része a szeretetnek is. Újabban kérdéseket is teszek fel az olvasóknak, izgalmas sztorihegyek tornyosulnak a kommenteknél.

Most is nagyon szenvedélyesen beszélsz erről, nem félsz attól, hogy beszippant a Facebook virtuális világa?

Az biztos, hogy a görgetés, netfüggés és efféle időbűnözések több időt vesznek el, mint kellene, és ezzel tagadhatatlanul küzdök, próbálom kordában tartani. Az érzelmi téttel bíró dolgokkal aránytalanul sokat foglalkozom, például ilyenek az üzenetek is, amelyeket kapok. Sok kolléga dönt úgy, hogy valakit megbíz ezeknek a kezelésével, én is megtehetném, de fontosnak érzem, hogy reagáljak. Nagyon kedves üzenetek is jönnek, szavalós videókat küldenek, a könyvek utóéletét is nyomon lehet így követni. Azért írok, mert szeretnék hatást kiváltani. Ezért reagálok örömmel egy-egy kedves visszajelzésre.

A kortárs költők mit gondolnak a tanúságtételeidről? Ugyanúgy kicsit bolondnak néznek, mint néhány orvos Csókay Andrást?

Sokféle visszajelzés érkezett már, a kortárs irodalom legtöbb képviselőjével jó a kapcsolatom. Sosem törekedtem konfliktusra – azt nem mondom, hogy soha nem keveredtem bele, de ilyen minden szakmában előfordul. Nyilván vannak, akik egy-egy félreérthető megnyilvánulásom miatt fennhéjázónak tartanak, míg mások attól féltenek, hogy a „népszerűsködés” nem jó út. Teljesen megértem ezeket a véleményeket, és azt is, ha valakinek rosszulesik, hogy mondjuk százhúszezer követőm van. Míg nagyon nagyszerű íróknak sokkal kevesebb.

Előfordul, hogy kapok olyan kritikát is, hogy a „Lackfi nagyon beborult vallásilag”. Jobb, mintha kiborultam volna.

Viszont kimondottan jólesik, hogy olyan nagyszerű kortárs kollégáktól kapok visszajelzéseket, akik nem is feltétlenül keresztények. Rendszeresen írnak személyesen, hogy olvassák az írásaimat, ezek nagyon kedves meglepetések. Hálás vagyok, amiért az irodalmi lapok közölnek, sok barátom van a kollégák közt, és elismernek, hamarosan a Bárka-díjat veszem át majd. (A beszélgetés óta az ünnepélyes díjátadás megtörtént – szerk.)

Hol van a helyed szerinted a mai magyar kortárs irodalomban? Nyilván nehezen beszél az ember saját magáról, de most mégis erre kérnélek – főleg mivel kompetitív szemléleted van. A legelőkelőbb helyen vagy, az élmezőnyben, vagy hátrébb sorolod magadat?

Ez azért nehéz kérdés, mert tényleg nagyon jó a kortárs magyar irodalom. Nagyon remélem, hogy ott vagyok az első ötvenben – jó lenne! A mai huszonévesek között is vannak olyanok, akiknél, ha műfajom lenne a sárga irigység, akkor vakarnám a fejemet, már most milyen jók, és még mennyit fejlődhetnek. Alázatra tanít, ha nyitott szívvel olvasnom kortárs irodalmat. Törekszem is rá, hogy ne féltékenységgel tegyem ezt, hiszen ez is szakma, mint a többi, belénk van kódolva a rivalizálás. Az utókor pedig abszolút lutri, nem lehet tudni, hogy kire hogyan emlékszik.

Sokat gondolkozol azon, hogy ötven-száz év múlva hogyan tekintenek majd rád és a verseidre?

Nem gondolkodom rajta, hisz erre senkinek nincs ráhatása. Ha belenézhetnék az időgépbe, nyilván megtenném. De ez teljesen kiszámíthatatlan. Az emberiség kétszáz éven keresztül semmit sem tudott Vivaldiról, most pedig már a megyei munkaügyi központ várakoztató zenéje is tőle való.

Shakespeare nélkül is jól elvolt a világ kétszázötven éven keresztül. Aztán döbbenten rátaláltak. Telemann toronymagasan volt Bach felett, ma meg alig ismerjük. Nem ismerjük a jövő kritériumrendszerét. Ami most nagyon vagánynak tűnik, az ötven év múlva talán nem sokakat izgat majd.

Fotó: Bodnár Patrícia / 777

Mennyire tudatos, hogy közéleti kérdésekben ritkán nyilvánulsz meg?

Rengeteg olyan kolléga van, aki akár kormányzati, akár ellenzéki szimpátiáját nagy vehemenciával nyilvánítja ki. Nálam talán onnan is ered ez az óvatosság, hogy a szüleim belevetették magukat a politizálásba, hiszen a szocializmus idején nagy sérelmek érték őket. Ők visszavágtak a nyilvánosság előtt, a maguk revansát megtették. Én ebbe nem akartam beleállni – ezzel nyilván nekik is csalódást okoztam. Tiszteletben tartom harcukat, át is érzem, de senkire nem akarok ellenségemként tekinteni. Én a gazdag, erős műveket szeretem, függetlenül attól, hogy miben értünk egyet az alkotóval, miben nem. A lövészárokban viszont nincs jó meg rossz irodalom, csak szövetséges meg ellenség. Aki velem van, zseni, aki ellenem, kutyaütő. Erre nem vágyom.

Kegyetlen politikai küzdelem dúl az irodalmi térfélen, így arra számítottam, megköveznek, mert egy fenékkel ülök két lovon. Nem ez történt, amin nem győzök ámulni. Megtisztelő, hogy szinte minden párttól kaptam meghívást rendezvényre.

Sok jót kívánok nekik és nemet mondok, mert amit én írok, ahhoz nem kell pártigazolvány.

Azért az elköteleződés megy neked, hiszen nagyon fiatalon házasodtál! Rengeteg olvasónkat érdekli, hogy honnan volt ehhez bátorságotok. Honnan?

Tényleg nem ültünk le egy kockás papírra jegyzetelve, hogy miből és hogyan fogunk élni, Isten viszont végig támogatta bugyuta bátorságunkat. Örültünk, hogy összeköthetjük az életünket, hogy sokkal többet lehetünk egymással. Tudtuk, hogy hárman vagyunk a házasságban – Isten a harmadik. Bölcsészkari társaink fele azért jött el az esküvőnkre, hogy megnézze, miféle egzotikus őrültséget követünk el. Akkor is szokatlan volt tizennyolc-húsz évesen házasodni. Nem ijesztett meg bennünket az elköteleződés, komolyan gondoltuk. Huszonévesen ráadásul más az idegi teherbírása az embernek – és ezt nemrég a saját bőrömön tapasztaltam meg „újrakezdő” szülőként. Mentünk a fiam esküvőjére a Mechwart ligetnél, a parkban nagyüzem volt, mindenhol fotózták az ifjú párokat. Én örömapa voltam, de azt láttam, inkább a vőlegények az én korosztályom… A házasságban van kockázat – a fiatalon megköttetett házasságban is. A legnagyobb kockázat azonban az volt, hogy Isten szabadságot adott az embernek – mégis megtette.

A gyermekeid is fiatalon házasodtak; a szülői példa nyerte el a tetszésüket, vagy akaratlanul is volt rajtuk egy kis nyomás?

Minden történet más, nem volt ilyen jellegű elvárás. Abból meríthettek bátorságot, hogy mi be mertük vállalni, és nem bántuk meg. A feleségem nagypapája, Bárdos Lajos zeneszerző, akinek tizenegy gyermeke volt, mindig azt mondta, hogy házasodni nem lehet elég korán és elég későn. Ha már megvan, akivel érdemes, akkor nem lehet elég korán, ha meg nincs meg, akkor nem lehet túl későn megtalálni.

Az első és az utolsó gyermeketek között 23 év a korkülönbség, ami azt jelenti, hogy Julcsi teljesen más gazdasági, társadalmi és technikai környezetbe született, mint a testvérei. Mennyiben jelent ez más típusú neveltetést is?

Nagyon más az ő neveltetése. A legnagyobb fiunk „állatorvosi ló” volt, nagyon tájékozatlanak voltunk nevelési kérdésekben, sok minden rajta csattant. Próbáltunk is többször változtatni ezen, elkezdtünk könyveket olvasni – kikupálódtunk. De vele kapcsolatban több nevelési hibát is elkövettünk, amit utólag már bántunk, és bocsánatot is kértünk tőle. Hatodik gyermekünk, a tizenkét év „szünet” után világra jött Julcsi kapcsán az „egykézésben” tapasztalatlanok voltunk, hiszen első gyermekünk nem volt sokáig egyedül. Sokat tanultunk azóta. Nagyon középpontban van, ami az előző gyermekeinknél ilyen hosszú ideig nem történt meg.

A túl sok figyelemnek van hátránya is, amivel tudatosan foglalkozni kell?

A szülő mindig aggódik. Ne kényeztesse el. Ne hagyja magára. Ne adjon kevés szeretetet. Ne legyen kevés a korlát. Nem lehet jól csinálni. Legfeljebb „elég jól”. Mostanra mondhatni több a tapasztalatunk, de kevesebb az energiánk, mint korábban. Nem vagyunk időmilliomos nagyszülők, hiszen ott a saját gyermekünk is. Nagyon nehéz összehozni a találkozást a felnőtt, családos gyerekeinkkel, a hétköznap rohanás, a hétvégékbe örülünk, ha egy-egy vendégség belefér. És akkor még mindig csak havi egyszer látjuk egy mást, ami nagyon kevés. Nem beszélve betegségekről, egyebekről, próbálunk egyensúlyozni több-kevesebb sikerrel.

Amikor a 777 OFFLINE vendége voltál, akkor megindítóan beszéltél arról, hogy szülőként nehéz megélni, ahogy kirepülnek a gyermekek és önálló életet kezdenek élni. Mennyire menekültél a munkádba, a költészetbe ebben az időszakban?

Mindig nyakig voltam a munkában, először azért, mert sok pénzre volt szükségünk, és a munkáim nem fizettek jól. Állandóan a hátamat látták a gyermekek, hiszen velük egy térben dolgoztam. Persze ilyenkor ki tudtam szakadni bármikor, segíteni, békét teremteni, tisztába tenni, orrot fújni, satöbbi, aztán gyorsan visszazökkentem a feladataimba. Később beindult az országjárás, volt, hogy évente 150-160 fellépést vállaltam el.

Így utólag már bánod, hogy ezeknek az estéknek legalább egy részét nem velük töltötted otthon?

A gépezet nem működött volna másképp. Cserébe igyekeztem jelen lenni akkor, amikor éppen nem dolgoztam. A nagycsalád kísértése, hogy futószalagon etetünk-öltöztetünk-fürdetünk-pelenkázunk, kevés a kiemelt figyelem, ha nem vigyázunk. Egy időben kitűztük, hogy minden gyereknek legyen egy napja a héten, amikor kiválaszthatta, hogy melyik szülővel mit csinálhat. Ennek ellenére látszik, hogy nem ment tökéletesen, hiszen a felnőtté válásuk után volt, aki erre az időszakra nem is emlékezett, csak a saját szomorú magányára. Miközben a legjobbat akartuk.

A hitet mennyire (volt) nehéz átadni nekik?

Minden este imádkoztunk, misére jártunk, részt vettünk az egyházközség életében, feleségem eszméletlen kreativitásának köszönhetően nagyon gazdag ádventi, nagyböjti készületeink voltak, az ünnepeket még ma is nagyon szeretik. Jelenleg egy-két gyermekünknek fontos a hit, a többiek „valláskárosodottak” lettek. Ezt szülőként fájdalmas megélni. A hit kegyelem, a felnőtt, önálló döntést nem lehet megspórolni.

Le lehet nyomni erővel a gyermek torkán a vallást, de Isten nem véletlenül adott nekünk szabadságot.

Milyen érdekes, hogy 120 ezer embernek a Facebookon könnyebb evangelizálni, mint a saját családodon belül, ami tényleg kőkemény kérdés és feladat.

Így van. Isten nagyon izgalmasan alkotta meg a családot, bensőséges és veszélyes hely, hiszen akaratlanul is nagy sebeket okozhatok szeretteimnek. Sajnos olyan is van, aki akarattal okoz sebeket. A család erős kötőanyag, ahol erős falak is kiépülhetnek, amelyeket nehéz lebontani.

Fotó: Bodnár Patrícia / 777

Rengeteg fiatallal foglalkoztál abban a 17 évben, amíg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítottál. Mennyire hiányzik neked az egyetemi oktatás, nehéz erről múlt időben beszélni?

Nagyon szerettem a Pázmányon tanítani, de ezt a döntést nem bántam meg. Egykori diákjaimmal összefutni máig olyan, mintha családtagok lennének. Kapolcson minden sarkon belebotlom egy korábbi tanítványomba. Különböző fellépéseken is biztos belefutok egy-két volt „pázmányosba”. Húszezer körüli tanítványam volt legalább, a Kreatív írást különösen szerettem, de a Francia Tanszéknek is különös hangulata volt, hiszen 10-12 hallgatónál ritkán voltak többen egy órán… Volt egy reggel nyolckor kezdődő szemináriumom, ahol ketten ültünk hullafáradtan egy kishölggyel, aki valamilyen aszkézisből fakadóan bejárt az órámra. A szakdolgozókkal való munkában is fontos tapasztalatokat szereztem. Miközben másodéven ott akartam hagyni az ELTE-t a sok fölösleges, kötelező tantárgy miatt. Miközben már tudtam, hogy írni akarok, s ahhoz mire van szükségem, mire nincs. Később nagyon kedvesen visszahívtak, mint büszkeséget, hogy meséljek az egyetemi élményeimről… Ott bevallottam, hogy nem mindig voltunk ilyen büszkék egymásra. Sem én rájuk, sem ők rám.

Az egyetem Bölcsészettudományi Kara nem sokkal a távozásod után elhagyta Piliscsabát, hogy a fővárosban indítson egy új fejezetet. Még búcsúztató balladát is írtál az emlékére. Milyen volt a híres piliscsabai campus egy költő szemével?

Annyira meghökkentő volt a campus-jelenség, hogy korábban egy szatirikus regény megírását is tervezgettem „Világegyetem” címmel. A Zakeus étteremben esténként különböző hazárdjátékok voltak, ahol kártyáztak és ruletteztek az emberek, egészen a Tibi kocsmáig és a bunkerekig, ahol szerintem még most is kúsznak olyan szovjet katonák, akiknek elfelejtettek szólni, hogy vége a háborúnak. A Makovecz-féle hungaro-Disneyland saját világot jelentett, a télen ronda műanyagszőnyeggel leterített, mert  csúszós márványudvarral, a mű-patakkal, a kidőlt-bedőlt kupolákkal. Az emberek össze voltak zárva, sokszor mi, tanárok is együtt lebzseltünk a diákokkal.

Jó közeg volt Piliscsabán, s közben vicc volt, hogy a sok üvegtető miatt ipari alpinistákra többet költhetett az egyetem, mint bármilyen oktatási eszközre.

Ha arra járok, nyilván szomorúság tölt el, amiért ez már múlt. Abszurdum, hogy funkció nélkül áll az épületegyüttes. Viszont szívesen megyek most is a Pázmányra, doktori védésekre például, de nyilván a jelenlegi életformám miatt nem nagyon tudok együtt zizegni a volt kollégákkal és diákokkal. 

Olvasói kérdéssel indítottuk ezt a beszélgetést, azzal is zárjuk: többen kérték, hogy fogalmazz meg valamilyen útravalót a fiataloknak! Mit üzennél nekik?

Nemrég jártam Máriagyűdön egy katolikus ifjúsági találkozón, ahol egy srác úgy fogalmazott, hogy ma kereszténynek lenni olyan érzés, mint az autópályán forgalommal szemben menni. Ezren jönnek szembe ezerrel. Úgy tűnik, ez egy vesztes életmód, maradi baromság lemondani egy „izgis világról”. Kértem Jézustól, segítsen, mit mondjak a fiataloknak, ezt az idézetet kaptam: „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé!”. Bele kell állnunk, nincs mese. Ha másfélék vagyunk, ha fel is falnak a farkasok, akkor is bele kell állni.

A világ fogalmai szerint ép ésszel ez nem éri meg, de Jézussal már igen.

El kell menni a lehetetlenig, a végsőkig. Az összetöretettségnél kezdődik a kegyelem, ezt az állapotot pedig nem lehet megspórolni, akkor sem, ha nem vagy hívő. Nézd meg a toleráns, elfogadó világot, hogy mennyi lelki sebesültje van.

Olvastam egy könyvet Arszenyij atya életéről, akit egy munkatáborba zártak, ahol ápolta az embereket, mindenkivel kedves volt. De rajta kívül leginkább bukott kommunisták és köztörvényes bűnözők voltak, mindkét réteg gyűlölte a vallásos embereket. A betegen fekvő, öntudatlan embereket ápolta, de amikor magukhoz tértek, akkor elkezdték köpdösni, rugdosni. Szép lassan megváltoztatta a körülötte lévő emberek világát, ám egyszer ő is megbetegedett. Ekkor volt egy látomása, amelyben teljesen kívülről látta magát: Istennek egy angyala körbevezette őt a táboron belül, ahol megmutatta neki, hogy mennyi szeretet volt ebben a börtönben, amely kívülről a földi pokolnak tűnt. Embereket mutatott az angyal, akik nem éltek vissza hatalmukkal, rabokat, akik megosztották másokkal a kenyerüket. Isten rejtett hadseregét mutatta meg, akik a táborban munkálkodtak. Azt hitte, hogy egyedül van, de rá kellett jönnie, hogy milyen sokan vannak még, akik Istent szolgálják.

Nem vagyunk egyedül. Hála Istennek nem élünk munkatáborban, de olyan világ vesz körül, ahol gyakran nyilvánvaló rosszra és bűnre buzdítjuk egymást, ahol az evangélium szerint élők úgy érezhetik magukat, mint akik forgalommal szembe mennek. Isten szeret titokban munkálkodni, és a Patás és Társa Kft píárja is jobb. Viszont ő akkor is munkálkodik, ha azt hisszük, hogy egyedül vagyunk. Ezért jó figyelni arra a rengeteg jelre, igére, álomra, emberi szóra, üzenetre, dalra, amivel ő üzen. Ha jó hullámhosszra vagyunk hangolva, akkor tárul fel a világ igazi arca.

Martí Zoltán

Borítókép - Fotó: Bodnár Patrícia / 777
Interjú
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás