Gájer László atya azon papok egyike, aki kendőzetlen őszinteséggel beszél – de nemcsak a világ dolgairól, hanem a saját esendőségéről, lelki életéről. Ezúttal a Ferences Világi Rend tagjai számára tartott egy elgondolkodtató előadást, amelyből most néhány gondolatot ajánlunk figyelmetekbe.
Sok fiatal, aki tavaly őszig nem ismerte Gájer László atyát, a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón tartott előadásával mélyen megérintődhetett a radikális őszinteséggel megosztott lelki tapasztalatai által. Talán, kevésbé vagyunk hozzászokva, hogy papi hivatást kapott testvéreink a saját lelki kríziseikről, magány-megélésük nehézségeiről beszéljenek, ezek által mutassanak utat nekünk. Pedig László atya tapasztalata nagyon is releváns lehet sokunk számára. Érseki titkárként, egyetemi tanárként és buzgó lelkipásztorként valószínűleg sok világi hívő helyzetéhez hasonló nehézségekkel kellett szembenéznie a saját lelki életében, Istenkapcsolatában, szolgálataiban.
“Nagyon elavult nézet, hogy a tudomány és a hit szemben áll egymással” – Gájer László atya
Pár héttel ezelőtt László atya a Ferences Világi Rend (Szent Ferenc reguláját követő világi testvérek és egyházmegyés papok közössége) számára tartott előadásában saját életútján, tapasztalatain keresztül mesélt az imaéletről. Ebből osztunk meg veletek néhány gondolatot kedvcsinálóként, de a YouTube-on teljes előadás is elérhető – ha inkább megnéznéd, csak tekerj a cikk végére.
„Valami olyan közérzetem kezdett lenni, hogy én ezt a magányt, amire Isten kihívott, igazán sosem aknáztam ki, töltöttem meg. Illetve megtöltöttem, pótcselekvésekkel. Kezdtem fizikailag is rosszul érzeni magam. Nagyon erős szorongás jött rám elég gyakran, és kezdtem rosszul aludni. […]
Rájöttem arra, hogy szorongok a saját magányom körül és nem vagyok meg Istennel, mert nincs betöltve ez a magány. […]
S akkor jött egy nagyon finom sugallat, biztos vagyok benne, hogy Istentől jött: ima. […] Nem mondhatom, hogy nem imádkoztam. Amit imádkoztam az becsületes volt és hiteles, csak nekem nem elegendő. Nem töltötte be a magányomat. Azt éreztem, hogy Isten kihívott egy magányos életre, de ez nem azt jelenti, hogy agglegény életre hívott, hanem ezt a magányt valahogyan máshogy akarja megtölteni. S ez hiányzott az életemből. De megadta a megoldókulcsot, az imában. […] Otthon betegen feküdtem és egy könyvet olvastam. Isten ezen keresztül a tudtomra adta: ez az ima legyen egy óra. S mondtam neki, hogy jó, én megpróbálom, pár napig itthon vagyok, van rá időm, ez lehet ilyen próbaidő, de utána úgysem lesz. Ez most már három és fél éve volt. Lett.
Lett rá időm, mert nem tehettem mást. Azt hiszem, ha ez nem kezdődik el, akkor bennem nem történnek változások.
Lett a zsolozsmán kívül egy reggeli egy órás csendes idő. Ez a reggeli egy óra imaidő heteken belül komoly változásokat hozott bennem. Eltűntek a szorongásaim, az alvászavarom, eltűnt az enerváltság, depresszió közeli állapot. Igazán nem depressziós voltam, hanem nem volt meg a fókusz az életemben és ez nagyon fárasztó és lehangoló volt. És hirtelen ezzel az imával meglett a fókusz. Ez volt az én személyes megújulásomnak az útja.”
Van ma egy olyan faktor, amire ma nagyon kényesek vagyunk. Ez a faktor az idő. Az a prófétai üzenetem, hogy Isten ma azt kéri, amire a legérzékenyebbek vagyunk, amit a leginkább megőriznénk magunknak, ez ma az időnk. Isten időt kér. Arra kellett rájönnöm, hogy imában nem elég a szükséges minimum. Nem elég a leforgácsolódó időnket odaadni az Istennek (pl. amit a villamoson vagy az uszodában töltünk). Ez jó, de nem elegendő. Isten kéri tőlünk – tőlem biztosan kérte, az aktív időt. Ezt nem muszáj odaadni, de ha odaadod, valami nagyon elkezd megváltozni, és megújulást hoz.
Amióta a lelki élet kicsit gazdagabb bennem, azóta a legtöbb energiámat a megkülönböztetés vitte el. A megkülönböztetés, belső munkával, a Szentlelket segítségül hívva, hogy amit csinálok jó-e, amit gondolok, Istentől való-e, ami az imádságban történik, Ő kérte-e. Ez nem egy könnyű feladat. Érnek engem hatások, meghívások a vallásos életemben, és ezeket folyamatosan meg kell különböztetnem, Istentől vannak-e és meg kell-e őket tennem. Ami gondolatokat mondok hozok, azok javaslatok, a jelenlévők különböztessék meg.
Az első állításom ez, hogy Isten ma olyat kér tőlünk, ami nagyon drága, amit nehezen adunk. Ez az időnk. Méghozzá aktív időt, nem leforgácsolódó időt, olyan időt, ami megmaradt és nem tudunk vele mit kezdeni. Kell olyan idő, ami drága, ami alatt lehetne valami hasznosat tenni, produktumokat előállítani, szeretteinkkel foglalkozni… Gondoljunk bele, ha igaz az amit hiszünk és Isten mindennek a végső célja, hozzá igyekszünk, akkor neki időt adni – neki nem leforgácsolódó időt adni -, az lesz az örök életünk. Ha ezt igaznak fogadjuk el, akkor a súlypontoknak át kellene rendeződnie az életünkben (megtérés). […] Ha időt akarunk adni neki, ahhoz hozzá kell igazítani a többi dolgunkat. Gondolkodjunk egy kicsit azon, hogy mennyi időt töltünk felesleges dolgokkal és mennyire kevés ehhez képest ez a napi egy óra. […] Istennel nagyvonalúnak lenni jelenthet imát, böjtöt, időt, vagy pénzt is.”
Az előadás második felében ezt az „Istennek pazarló” hozzáállást, életet fejti ki László atya. Példázatként megemlíti az Imádság Háza mozgalmat és a betániai asszony történetét.
Az Imádság Háza egy olyan, keresztény felekezetek közötti lelkiség, amelynek célja, hogy Isten szüntelen dicsőítése, és a hozzá szálló közbenjárás napi 24 órában, szünet nélkül valósuljon meg a világon, minél több helyen. Mindezt főállású, fizetett alkalmazottakkal, akik erre az életüket ráteszik. Nem jótékonykodnak, nem végeznek karítatív munkát. Csak imádkoznak és Istennel vannak. Szent pazarlás.
“Minden az imádságban kezdődik és végződik” – Johannes Hartl
A betániai asszony (vö. Mt 26,6-13; Mk 14,3-9; Jn 12,1-8) történetén keresztül tovább példázza ezt a szent pazarlást:
„A betániai Mária e világ szemében egy pazarló, botrányos dolgot csinált. Körülbelül egy háznak az értékét nárdusz olajból ráöntötte Jézus fejére és lábára, néhány nappal kivégzése előtt. Az ilyen olajnak egy-egy cseppjével a római palotákat illatosították be. […] Egyes értelmezések szerint Lázár, Mária, Márta közül egyikük örökli a házat, másikuk a földet, harmadik a nárdusz olajat.
Így érthető, hogy Mária tényleg a jövőjét öntötte oda.”
A pazarlás egy másik szintjeként a cölibátust, Istennek szentelt életet említi:
„A cölibátust sem érti soha senki. Csodabogárként néznek ránk. Hogy valaki elpazarolja az életét, annak nincs értelme. Nem fér bele senkinek a fejébe, hogy el lehet pazarolni nagyvonalúan az életedet, fiatalságodat, energiáidat, a jövőt (mert nem lesz utódod). Ezt példázza a betániai Mária is. Ha nem értjük ezt a pazarló életet, akkor hajlamosak vagyunk az imádságra mint haszontalan időre tekinteni, aminek nincs produktuma, aminek nincs e világon aprópénzre váltható gyümölcse.”
A zárógondolatok között Johannes Hartl Tűz a szívemben című könyvéből idéz:
„A szeretetnek mindig van köze a pazarláshoz. […] Igen, az ima pazarlás. De szükségünk van rá. A szeretet soha nem riad vissza a túlzásoktól, a pazarló odaadástól. Imádkozni pedig annyi, mint megtanulni szeretni. S a szeretetteljes pazarlás minden megnyilvánulása végtelenül sokat számít Jézusnak: »Jót tett velem, ezt soha el nem felejtem neki« (vö. Mk 14, 6-9)”
Az előadásban említett könyv, mely László atya fordításában jelent meg a Vígilia Kiadónál:
Johannes Hartl: Tűz a szívemben – Az imádságban megtett izgalmas utamról. Budapest, Vígilia, 2024.
Menyhárt Gellért
hirdetés
