Vajon mi lehet az oka, hogy sokkal több magyar felnőtt tart kutyát, mint ahányan gyereket vállalnak? Igaz a felvetés, miszerint a „kutya az új gyerek” vagy az állattartás csak egy állomás, mielőtt valaki szülővé válik?
Ma már nem ritka látvány, hogy az utcán a babakocsikban nem gyerekeket, hanem kutyákat tologatnak. De hogy kötöttünk ki ott, hogy általánosan elfogadott lett, ha valaki kutyát tart ahelyett, hogy gyereket vállalna?
Míg Magyarországon ma nagyjából 3 millió kutyát tartanak, a 18 évesnél fiatalabbak száma legfeljebb 1,8 millió, a 14 éven aluli gyerekek száma pedig alig haladja meg az 1,4 milliót. Ez azt jelenti, hogy sokkal több család él házikedvenccel, mint gyerekkel. Ez Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban – elsősorban a nagyvárosokban – jellemző trend, ugyanakkor vannak kultúrák, amelyekben elfogadhatatlan lenne a kutyát ágyban altatni, étterembe, szállodába vinni.
A Kelton Research online kutatásában 1000 résztvevő válaszait elemezve arra jutottak a kutatók, hogy a kutya szerepe a családban óriási változáson ment keresztül az utóbbi években: mára a legtöbb háztartásban a kutya pont annyira fontos családtag, mint a gyerek. A résztvevők 60 százaléka válaszolta azt, hogy ma sokkal nagyobb szerepe és jelentősége van a kutyájának az életében, mint amekkora gyerekkorában volt.
A válaszadók 81 százaléka pedig egyenlőnek tartja a gyereket és a kutyát a családban, és nem is kutyagazdának, hanem kutyaszülőnek érzi magát.
„Gyereket soha nem akartam, de a végletekig hajlandó vagyok elmenni a kutyámért” – jelentette ki a közösségi oldalon egy tudatosan gyermektelen nő. De mi állhat emögött az elsőre talán felháborító kijelentés mögött? Ferenc pápa korábban azt nyilatkozta, az önzés egy formája, ha valaki nem akar gyereket vállalni. „Van kutyájuk és macskájuk, amelyek átveszik a gyerekek helyét. Ez talán megnevetteti az embereket, de ez a valóság. Az apaság és az anyaság megtagadása lealacsonyít minket, elveszi az emberségünket” – hangsúlyozta. A Szentatya szerint az emberek döntésének hátterében az is állhat, hogy a háziállatokkal való érzelmi kapcsolat könnyebb, mint a szülők és a gyermekek közötti összetett kapcsolat.
Akik úgy döntenek, gyereket nem vállalnak, de állatot tartanak, időnként anyagi vagy kényelmi szempontok alapján választanak így. Kubinyi Enikő etológus, az MTA-ELTE Lendület Társállat kutatócsoportjának témavezetője úgy fogalmazta ezt meg: „Miközben a feltétel nélküli szeretetet, elfogadást meg lehet kapni egy kutyától is, az ebtartás lényegesen kisebb erőfeszítést és felelősséget jelent. Egy kutyát sokkal könnyebb gondozni, mint egy gyereket, kevesebb a teher, és attól, hogy valaki beszerez egy kutyát, továbbra is eljárhat a megszokott programjaira, nem kell átszervezni a munkarendjét.” A gyerektelen kutyatartók sokszor, még ha nem is tudatosan költség-haszon elemzést végeznek, amiből többnyire a kutya kerül ki győztesen, mert sokkal kevesebb érzelmi és anyagi befektetést igényel.
Elgondolkodtató az a trend is, hogy már Magyarországon is egyre több olyan hotel üzemel, amelyet felnőttbarátnak neveznek, vagyis kizárják azokat, akik 14 éven aluli gyermekkel érkeznének. A helyzet más országokban is hasonló: a Spectator egy olyan felmérésről ír, miszerint az amerikaiak 80 százaléka örülne, ha lenne lehetősége gyerekmentes repülőjáraton utazni, kétharmaduk pedig akár 30 százalékkal többet is fizetne a jegyért egy ilyen járaton. Ezzel párhuzamosan a kutyabarát szálláshelyek aránya viszont folyamatosan nő, sőt sok hotelben már külön felszerelést és programokat is javasolnak a négylábúval érkezők számára.
A Nők gyermek nélkül nevű Facebook-csoport egyik tagja úgy fogalmazott: „Egy kutyától, még ha ez csúnyán hangzik is, meg lehet szabadulni, ha nem jön be a dolog. A gyerek óriási felelősség, felborítja az életet, a hormonháztartást, mindent. A kutya meg egyszerűen csak lesz, és ha a párnak mégsem jön be, mert úgy érzik, hogy túl sok mindenről le kell mondani miatta, vagy túl sok pénzt visz el, akkor akár el is tudják ajándékozni. Egy gyereken nem lehet csak úgy túladni.” Ez a szemlélet valóban az önzőséget mutatja: ha valami nem a mi boldogságunkat szolgálja, azt egyszerűen száműzzük az életünkből. Ez nem szeretet, sokkal inkább használat.
De mielőtt mindenkit elítélnénk, aki nem vállal gyermeket, érdemes megállni egy kicsit és megnézni, miért is dönthet így valaki. Sokan traumatizálódtak a születésükkor és kisgyermekkorukban, és az ekkor átélt fájdalmas emlékekre akár tudattalanul is úgy reagálnak, hogy ezt nem szeretnék továbbadni a saját gyerekeiknek. Magyarországon a diktatúra idején elterjedt az a nézet, hogy a legjobb nevelési elv a „ridegtartás”, a keménység, amikor a kapcsolódás helyett az a fontos, hogy a gyerek jól működjön. Sok esetben pedig nem is volt jelen sem az anya, sem az apa: volt ahol „csak” érzelmi távolság volt jellemző, de volt, ahol fizikai is. És még nem beszéltünk azokról az emberekről, akik gyerekkánt fizikai vagy verbális bántalmazást szenvedtek el. Aki ilyen közegben nőtt fel, annál nem szabad csodálkozni, ha a jó minták hiányában nem akar vagy nem mer szülővé válni.
Ugyanakkor Isten úgy teremtett meg minket, hogy szeretni, gondoskodni, oltalmazni akarunk, tovább adni az életet. Ha megnézzük a Bibliát, tele van olyan történetekkel, ahol a nők és férfiak bármire képesek voltak azért, hogy gyermekük szülessen, az utódok felnevelése volt a lehető legnagyobb áldás, az élet kiteljesedése.
„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom” – olvassuk a 127. zsoltárban.
A szülői ösztön és a gyerekkori traumák tehát sok emberben ütköznek, belső harc alakul ki. Sokan úgy próbálják feloldani ezt az ellentmondást, hogy állatot tartanak, arról gondoskodnak. Van, amikor egy kutyán keresztül próbálják pótolni azt a gyöngédséget, intimitást, feltétel nélküli szeretetet, amelyet korábban nem kaptak meg a családjukban. Ugyanakkor az állattartás által megtanulhatják, hogy mégis képesek gondoskodni, felelősséget vállalni, empatizálni, észrevehetik, hogy igenis él bennük a vágy, hogy oltalmazzanak valakit. Tehát akármilyen meglepő, a kutyatartás is része lehet a gyógyulási folyamatnak, és elvezetheti oda az embereket, hogy végül mégis kibontakozzon a szülői képességük, gyerekeket vállaljanak, és továbbadják az életet. Ezt igazolja Nicole Owens és Liz Grauerholz kutatópáros is, akik azt vizsgálták, miért érzik általában a gazdák, hogy a kutya pont olyan, mint a gyerek a családban. A már kisgyerekes szülők közül sokan válaszolták azt a kutatóknak, hogy a kutya segítette őket a gyereknevelésre, a felelősségvállalásra való felkészülésben.
A kutatópáros szerint olyan házaspárok is gyakran tartanak kutyát, akiknek a gyerekei már kirepültek vagy annak a határán vannak. Az ilyenkor tapasztalt üresfészek-szindrómát, vagyis amikor már nem a gyerekekkel való foglalkozás tölti ki a család mindennapjait, az állat sok esetben segít feldolgozni.
De térjünk vissza ahhoz a csoporthoz, ahol a kutya nem a gyerekek után, hanem azok helyett érkezik. Van, aki azzal érvel a gyermektelenség mellett, hogy nem akar gyereket szülni erre a zord világra, de nekik is jó hír, hogy valójában egy családon belül a meghittség, a valódi otthon érzés, a szeretet megteremthető.
Ahogy Jézus mondja: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (Jn. 16,33)
Az, hogy valaki gyerekként rossz szülői mintákat kapott, még nem jelenti, hogy ő maga is rossz szülő lesz. Imádsággal, önismereti fejlődéssel, vagy akár terápiával az örökségek valójában levethetők, a rossz minták átírhatók és bárki megtapasztalhatja a szülővé válás teljességét.
Arra azért érdemes kitérni, hogy nemcsak egy kutya tud gyerekpótlék lenni, hanem egy gyerek is tud Isten-pótlékká válni. De sem egy gyerekre, sem egy háziállatra nem terhelhető, hogy tőle várjuk a szeretethiányunk betöltését, erre ugyanis csak Isten képes, Ő az, aki feltétel nélkül szeret minket.
Szilágyi Anna
Az írás eredetileg az Axióma.hu oldalon jelent meg.
hirdetés
