„Nekem a pszichológia segített sok mindent a hétköznapokban megfoghatóvá tenni, amit a hitben éltem meg: ez a két terület nem mond ellent egymásnak, inkább kiegészítik egymást” – vallja Beller Barnabás, aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen hallgató, majd oktató lett. Szerinte a Pázmány olyan családias közeg, ahol az emberek nemcsak a tanáraiktól, hanem egymástól is rengeteget tudnak tanulni. Iskolapszichológusként a kisiskolásoktól egészen a 20 évesekig mindenféle korosztállyal foglalkozik, mint mondja, az a legnagyobb élmény, ha rá tud kapcsolódni az adott gyerek élményvilágára és ott találkozni vele.
A Pázmányon tanítasz, olyan izgalmas témákról, mint a csecsemő- és kisgyermekkor vagy a gyermek- és serdülőkor fejlődéspszichológiája. Hogy kötöttél ki ennél a szakterületnél?
Onnan indul, hogy mielőtt a pszichológia szakra jöttem, volt néhány példaképem, ideálom a szakmából: többek között Pál Feri és Vekerdy Tamás. Kifejezetten szerettem bennük, hogy van véleményük a dolgokról, nem összevissza beszélnek, hanem egyenes irányt mutatnak. A Pázmányra azért is mentem, mert azt mondták, ott erős a fejlődéslélektan vonala, és gondoltam, ha szeretem Vekerdyt, akkor ez jó választás lesz.
Az alapképzésen mégsem volt jó élmény a fejlődéslélektan, nekem túl száraz volt, és azt hittem, hogyha nem tudom ezt lexikális módon megjegyezni, az irány nem nekem való. Aztán a mesterképzésen rájöttem, hogy lehet ezt az egészet máshogy is felfogni, és akkor kinyílt az út előttem. A gyerekekkel addig nem volt olyan sok tapasztalatom, de az egyetem alatt a gyakorlatokon jó élmény volt velük dolgozni. Van egy nagyon jó mondás George Bernard Shaw-tól: „Nem azért felejtünk el játszani, mert felnőttek leszünk, hanem azért leszünk felnőttek, mert elfelejtjüknk játszani.” Tehát a gyermekkori élményvilág és szemléletmód kreativitást, különböző megküzdési módokat, rezilienciát hozhat a felnőtt életbe is.
Elkezdtem iskolapszichológusként is dolgozni, mert az oktatás területe mindig nagyon érdekelt, és ott minden összeért.
hirdetésElképesztően nagy élmény nekem is gyerekekkel lenni, mert annyira más dimenzió.
Egyre jobban kezdem érteni azt a logikát, ami alapján működnek a különböző életkorokban.
Iskolapszichológusként milyen korosztállyal foglalkozol?
Nagyon vegyes, mert én olyan iskolában vagyok, amely általános iskola és gimnázium is. Nem beszélve arról, hogy a gimnáziumban van egy plusz év, tehát 6-tól 20 éves korú gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozom. Ez egy nagyon színes feladatkör – mind szakmai szempontból, mind a hétköznapi élményeim szempontjából. Az egyik pillanatban még az elsősöknél éneklek, és gondolkodom, hogy lehetne nekik egy érzelmi fejlesztő feladatot csinálni, a következő pillanatban meg egy 18 évessel filozófiai szintű beszélgetést folytatok. Kicsit úgy érzem magam, mint a szörfös, aki próbálja meglovagolni az iskola sok, különböző hullámát.
Általában milyen problémákkal érkeznek hozzád?
Ez is nagyon vegyes. Kisebb korosztályoknál a szülők szoktak megkeresni, ha a gyereküknél például tanulási nehézségek, osztályon vagy családon belüli problémák, érzelmi krízisek vannak.
Felső tagozatban már sokszor a tanárok keresnek meg, ha osztályszinten van valamilyen dinamikai probléma vagy bántalmaznak egy gyereket. A kamaszok meg jönnek maguktól – van olyan, aki eljön egy-két alkalommal, ami elég is, van, akivel meg viszonylag hosszú folyamatban vagyunk benne. Nagyon izgalmas, én is sokat tanulok tőlük.
Van pszichológia-szakkörünk is kamaszokkal, az is nagyon más élmény, sok mindent megértek abból, ahogy ők abban az életkorban működnek. Nagyon nagy különbség van aközött, amikor én voltam annyi idős, mint ők, és a jelenkor között, mert most annyira gyorsan változik minden, hogy teljesen más a gyerekek élményvilága.
Fotó: Katona Flóra
Említetted a prevenciót, ez hogy néz ki a gyakorlatban?
A szülőknek éppen most fogok indítani egy előadás-sorozatot az iskolában, ahol olyan témákat hozok be, amelyeket észlelek az iskolában. Ennek az a nehézsége, hogy az, hogy én elméletben, szakmailag jól tudok valamit, nem azt jelenti, hogy könnyen el tudom magyarázni egy laikusnak is, hanem az egy külön „fordítási” folyamat, ami most már egész jól megy. A pedagógusoknál pedig az a kihívás, hogy sokszor csak két percük van, odajönnek a folyosón, és ezalatt kell megtalálnunk adott gyerekkel kapcsolatban a következő lépést.
Hetedik osztályosoknak is tartok például foglalkozásokat osztályszinten, az is egy teljesen külön világ, ráadásul ők még abban az életkorban, mondjuk úgy, hogy „összevissza is vannak”, tehát például nehezen figyelnek oda egy ilyen alkalmon. Úgy kell átadnom nekik az üzeneteket, hogy az számukra is élmény legyen.
Ilyenkor beszélgettek, ők is bevonódnak?
Igen, nekem az a célom, hogy ők is aktív szerepet vállaljanak benne, ami serdülőknél különösen fontos. Aztán már 11-12. osztályban működik az, hogy én órát tartok és ők figyelnek. A kicsiknél pedig minden működik, mert iszonyatosan érdeklődők. Az általános iskolás gyerekek nagyon szeretik, hogy én mint felnőtt férfi – mert a tanítók szinte mindegyike nő – ott vagyok és figyelmes, feltétel nélkül elfogadó jelenléttel vagyok feléjük. Vannak osztályok, ahonnan már nehezen tudok elvinni egy gyereket, mert az összes többi gyerek is szeretne jönni vele.
Milyen fejlődési szakaszai vannak egy embernek, és melyikben mire van szüksége a szüleitől, a környezetétől?
Az egész fejlődés a fogantatással kezdődik, majd születéskor indul az újszülött- és csecsemőkor. Aztán jön a kisgyermekkor, amely az óvoda köré épül, aztán a kisiskoláskor, majd a serdülőkor. Ezt követi a fiatal felnőttkor, vagy – ahogy mostanában hívják – a kibontakozó vagy készülődő felnőttkor.
Csecsemőkorban még főként csak az érzelmek és az ezek mögött álló szükségletek irányítják a viselkedést. Ebben a korban még nagyon erős szimbiotikus kapcsolatban van az anya és a gyermeke. Ezen a kapcsolaton keresztül tanulja meg a saját magával és a külvilággal való kapcsolatát is a gyermek, és hogyha megfelelő érzékenységgel tudnak a szülők jelen lenni, akkor kialakul egy olyan belső szabályozás, amire aztán a gyermek tovább tudja építeni a későbbi fejlődési lépéseket, kihívásokat.
Az óvodáskor egy új világ a gyerek számára, hiszen bekerül egy új közegbe, amely új kihívásokat hoz. Ekkor a szülő olyan bázis tud lenni a gyerek számára, akivel az érzelmi élményeit megoszthatja. Ráadásul ekkor még nincs meg az a készsége, hogy biztos legyen saját magában, mert számára a szülő a minden. Ha a szülő megfelelő módon tud kapcsolódni, akkor a gyerek érezve érzi magát, és ezáltal megtanul bízni a saját érzelmeiben.
Aztán jön az iskoláskor. Minden gyerek úgy megy iskolába, hogy ő szeret tanulni és borzasztóan kíváncsi a világra. Mégis a harmadikos, negyedikes gyerekek is mondják nekem, hogy már nincs kedvük tanulni. Erre számítani kell az oktatási rendszer kollektív jellege miatt, hogy a gyerekek fognak veszteni a motivációjukból. De azt gondolom, hogy ezt fent lehet tartani vagy újra lehet éleszteni azzal, ha meghagyjuk a gyereknek a szabad játékot, a felfedezés élményét. Ha közösen beszélünk arról, hogy a tananyag nemcsak azért érdekes, mert jegyeket kapok, hanem mert az a világ megismeréséről szól. Nyilván ez a pedagógusoknak is egy fontos üzenet.
Fotó: Katona Flóra
Amikor beköszönt a serdülőkor, az egy második születés, amikor minden újraindul és az agyuk újjáépítés alatt van. A szülők számára sokszor nagyon kellemetlen tud lenni, hogy a kamaszok megkérdőjeleznek dolgokat, határokat feszegetnek, tükröt állítanak. Ugyanakkor a serdülők tele vannak energiával, és nagyon őszinte kérdésekkel. Jól lehet velük kapcsolódni, de meg kell adni a türelmet nekik.
Az érettségi utáni életszakasz eléggé megváltozott. Hogyha a KSH adatait nézzük, a házasság és a gyermekvállalás aránya is nagyon kitolódott az utóbbi két évtizedben. 1990-ben 22 éves korukban házasodtak a fiatal nők, 2018-ban pedig már 30,1 évesen. Ez már nem gyerekkor, és nem is az érett felnőttkor, hanem egyfajta pufferzóna, amikor nagyon sok a lehetőség, de még kevés a kötelezettség, és az identitáskeresés, a személyiségformálás még nagyon jelen van. Fontos, hogy ebben az időszakban a fiatalok ne csak ellubickoljanak, mondván, hogy ráérnek még a komoly döntésekkel, hanem olyan aktív próbaidőszak legyen, amikor sok tapasztalatot szereznek, és így tudják eldönteni, melyik út az övék és melyik nem az.
Így fognak tudni érett felnőttkorra elköteleződni egy olyan identitás mellett, amelyet tényleg a magukénak éreznek.
Így lehet elkerülni az életközepi válságot is, amely az utólagos rádöbbenés arra, hogy nem használták ki eléggé a húszas éveik lehetőségeit.
Milyen nevelési stílusok jellemzők? Miből lehet felismerni, ha egészségtelen módon neveljük a gyermekeinket?
Éppen John Gottman pszichológussal foglalkozom, aki négy nevelési stílust sorolt föl: az Elutasító, a Helytelenítő, a Laissez-faire és az Érzelmi fejlesztő szülőtípusokat. Ezeket az alapján kategorizálja, hogy a szülőnek milyen a kapcsolata az érzelmekkel, például megengedi-e azt, hogy a negatív érzelmek is előkerüljenek. Vannak szülők, akik nem akarnak az érzelmekkel találkozni, mert abban hisznek, hogy ha érzelmeskedünk, az csak megpuhítja az embert. Van olyan is, aki azért nem engedi, hogy a gyereknek dühkitörése legyen, mert ő is fél attól, hogy ha egyszer eluralkodnak rajta az érzelmek, akkor elveszti a kontrollt.
Mostanában többször azt észlelem, hogy a mostani szülők gyerekkorában jellemzően nem engedték meg az érzelmeket, ezért ők most mindent megengednek a gyerekeiknek, akik így viszont sok esetben nem kapnak határokat. Pedig ez fontos lenne, egyrészt, hogy ne a gyerek irányítsa a családot, másrészt mert a határok által érzik magukat biztonságban. Tehát az érzelmekkel való viszony azért kiemelten fontos, mert ezek a működésünk alapkövei. Ebből fog kialakulni a gyermek önbizalma, amely például támasza lehet majd a kamaszkor viharai között.
Többször utaltál az identitásra, ennek a megszilárdulása hogy zajlik? A családon és a kortárs közösségen kívül mi befolyásolhatja?
Meghatározó, hogy az ember érettségi után hova kerül. A Pázmányon részt vettem a tutorprogramban, ami azért nagyon fontos, mert akik megérkeznek a gimnáziumból az egyetemre, azok egy nagyon érzékeny szakaszban vannak. A középiskolában ők voltak a legidősebbek, és akkor egyik pillanatról a másikra ők lesznek a legfiatalabbak az egyetemi közegben, ahol ráadásul más szabályokkal, más elvárásokkal találkoznak. Az, hogy milyen mintákat kap az ember ilyenkor a felsőbb évesektől, óriási alapkő lehet. A pszichológia szakon például tudatosan közvetítették nekünk, hogy a hallgatói élet nemcsak arról szól, hogy iszunk a kocsmában, hanem saját programokat szervezünk, összeülünk beszélgetni, tanulunk egymástól. Az identitásformálásban is nagyon fontos ez a megtartó közeg.
Számodra hogyan fér össze a hit és a pszichológia? Van, hogy ellentmondanak egymásnak, vagy inkább kiegészítik egymást?
Azt gondolom, hogy egyáltalán nem mondanak ellent egymásnak. Én Pannonhalmára jártam gimnáziumba, ahol sokat kaptam. Megmondom őszintén, bennem az volt, hogy nem is kell, hogy feltétlenül katolikus intézménybe menjek tovább, mert én szívesen helytállok olyan helyen is, ami nem az, és az biztos, hogy kihívásokkal teli lesz. Aztán mégis a Pázmányra mentem, mert azt mondták róla, családias a légkör, nem nagyok az évfolyamok. A pszichológia szakon sokan voltak, akik nem feltétlenül katolikus intézményekből jöttek, hanem ott ismerkedtek meg a keresztény szellemiséggel. Nekem ez nagyon inspiráló volt, jó viták folytak köztünk, amelyek sok szempontból megerősítettek, újraformáltak bennem dolgokat.
Én úgy vettem észre, hogy a hit és a pszichológia kiegészítőleg hat. Vannak olyan elméletalkotók a pszichológiában – mint Viktor Frankl vagy a Carl Gustav Jung -, akik az emberek vallásos szemléletét szépen megvilágítják más irányokból is.
Nekem a pszichológia segített sok mindent reálissá és a hétköznapokban megfoghatóvá tenni, és több mindent párhuzamba állított azzal, amit meg hitben éltem meg – ezek kiegyensúlyozottságot hoztak.
Amikor visszamegyek Pannonhalmára, a volt osztályfőnököm – aki azóta ott igazgató – sokszor megkérdez, hogy mit gondolok pszichológusként egyházzal kapcsolatos dolgokról. Nagyon jókat beszélgetünk.
Te magad is pázmányos diák voltál. Mi az, ami hallgatóként annyira meghatározó volt, hogy tanárként továbbvitted, vagy volt-e olyan, amin viszont szándékosan változtattál?
Én például folyamatosan dolgozom azon, hogy milyen nyelvezetet használok a hallgatóimmal. Fontos, hogy megfeleljen az akadémiai szintnek, ugyanakkor legyen olyan, ami érthető nekik, előreviszi őket és amit majd tudnak használni a hozzájuk forduló emberekkel. Meg kell találni ezeknek a jó arányát, mert ha csak szakzsargont használnék egy órán, azzal nem sokra mennék.
Ami pedig a tanulásmódszertant illeti, azt gondolom, nem úgy kell tanítani, hogy először elmondjuk az elméletet és utána nézünk példákat, hanem először keressünk olyan példákat, amikhez hétköznapi emberként is tudunk kapcsolódni, utána ezeken keresztül pedig már értelmet nyer az elmélet. Voltak tanáraim, akiknél ez működött, és én is így próbálok tanítani.
Fotó: Katona Flóra
Mit szeretsz legjobban a tanításban, és mit az iskolapszichológusi munkádban?
A tanításban azt szeretem a legjobban, amikor kapcsolódni tudok a hallgatókkal. De ez nem magától értetődik, sokat kell gondolkodni a hallgatók fejével, meg beszélgetni velük. A hallgatói fórum például pont erre nagyon jó, ilyenkor a Pázmány oktatói és hallgatói összeülnek beszélni arról, mi zajlik az intézményben, mi az, ami jó, és min kell fejleszteni.
Iskolapszichológusként is a kapcsolódás a legnagyobb öröm. Amikor mondjuk a serdülőknek visszajelzem, hogy olyasmit mondtak, amin én is elgondolkozom, vagy ők visznek magukkal olyat, amit én mondtam nekik. Az is nagyon jó, amikor mondjuk egy harmadikos, negyedikes gyereknél tudom, hogy mik lesznek a következő mondatai, mert sikerült összehangolódnom az ő élményvilágával. Ez egy annyira érzelmes és intenzív pillanat, már csomószor majdnem megkönnyeztem.
Már több dolgot említettél, de összegezve szerinted mi az, amiért érdemes a Pázmány mellett döntenie a továbbtanulóknak?
Én azért szeretem nagyon a Pázmányt, mert a közösség, amelyet adott, kivételes. Szeretem azt, hogy nem vagyunk olyan sokan, tehát nem egy tömegképzésről van szó. Nagyon nagy dolog nálunk, hogy amikor egy hallgató jön a Pázmányra, az első találkozás az, hogy egy felsőbb éves ráír, hogy én leszek a te tutorod, aki segít, és tényleg ott van, mindenben útmutatást ad.
Ez teljesen átírja azt a fajta narratívát, amit mondanak, hogy az egyetemen már elengedik a kezed és csak magadra számíthatsz. Ahogy mondtam is, nagyon fontos, hogy milyen emberekkel vagy körülvéve, mert végső soron egymástól tanulunk a legtöbbet – és közben kialakul a szakmai identitásunk is. A Pázmányon ez él és magától jön. Olyan dinamikák működnek az intézményben, amelyek tényleg szerethetővé teszik.
A Pázmány egyébként abban is jó, hogy folyamatosan fejlődni igyekszik. Ebben a tanévben például a BTK és az ITK együttműködésében létrejött egy közös képzés a mesterséges intelligenciával kapcsolatban.
Alapító elnöke vagy egy egyesületnek is, amely pszichológia szakos hallgatókból alakult.
Valóban a pszichológia szakos hallgatókból állt össze, Emberkép Egyesületnek hívják, és tulajdonképpen úgy működik, mint egy mini szakkollégium. Egy olyan szakmai közösség, akikkel egy tehetségfejlesztő közeget hoztunk létre, ahol a közös célok, közös értékek formát tudnak kapni. Másrészről az egyesületnek van egy pszichoedukációs iránya. Van például egy csapatunk, akik iskolákba mennek mentálhigiénés foglalkozásokat tartani, és nagyon komoly munkát végeznek.
Az a közös hitvallásunk, hogy
azzal, hogy emberileg jobban működünk, jobban megértjük magunkat, és ebben segítséget nyújtunk társadalmi szinten, akkor a világ is egy jobb, egy élhetőbb hely lesz.
Az orgonálás hogyan jött be az életedbe? Miért pont ezt választottad?
Nekem tizedikes koromig a zene volt a legfontosabb. Autodidakta módon kezdtem el zenélni, 8-9 éves koromban. A nagypapám – aki szintén autodidakta módon tanult – szórakoztató zenét játszik, eljár lagzikba, rendezvényekre, szintetizátorral, harmonikával, gitárral, meg énekel, és ő kezdett el engem is tanítani.
Szerintem a zenei tanulás olyan, mint a nyelvfejlődés. Lehet úgy csinálni, ahogyan a gyermek megtanulja az anyanyelvét, tehát ahol az utánzás, a játékkeresés dominál, de lehet úgy csinálni, hogy szabályokat kezdünk el tanulni. Szerintem sejthető, melyik lesz élettel telibb. A nagypapám ilyen módon kezdett el tanítani, akkor még főleg zongorán, és nagyon gyorsan megtanított arra, hogy hallás után játsszak, vagy hogy hogy lehet a belső zenét külső zenévé alakítani.
Az orgona úgy jött, hogy nagymamám a püspökségen dolgozott Székesfehérváron, és ő elvitt kiskoromban templomba. Nem szeretett annyira tömegben lenni, és rendszeresen a karzatra ültünk – itt találkoztam az orgonával. Tetszett mint gépezet, hogy mennyi gomb van rajta. Később ki is próbálhattam, ami hatalmas élmény volt, fantasztikus hangszer, nagy erő van benne. Volt egy este, amikor elmentem misére a pécsi dómba, és ott találkoztam Kovács Szilárddal, az ottani orgonistával, aki óriási hatással volt rám. Az orgonaimprovizáció, amit a mai napig csinálok, nagyrészt tőle jött.
Pannonhalmán nagyon sokat orgonáltam, és akkor még biztos voltam benne, hogy én egyházzenész leszek és kész. Az osztályfőnököm viszont azt tanácsolta, hogy gondolkodjak másban is, így jött a pszichológia mint ötlet. Amikor Pestre kerültem, akkor egyszer a Mária utcai jezsuitáknál megkértek, hogy helyettesítsem az orgonistát, aztán felkértek, hogy orgonáljak ott rendszeresen. Ez 2018-ban volt – és azóta is ott vagyok. A jezsuiták nagyon jófejek, jó velük együtt dolgozni, szabad kezet adnak, szeretik, értékelik az improvizációkat.
Szilágyi Anna
hirdetés
