Vasárnap kezdetét veszi az évről évre megrendezésre kerülő ökumenikus imahét. Míg sokan örömmel fogadják a keresztények egységére való törekvést és a felekezetek közötti párbeszédet, a konzervatívabb hívek rosszallóan tekintenek az ilyesféle megmozdulásokra, a tanítás megváltoztatásának veszélyétől tartva.
„Legyenek mindnyájan egyek!” – így imádkozott Jézus az utolsó vacsorán. Fohásza nem csupán vágyakozás, hanem akaratának kifejezése is volt. Ezt az akaratot igyekezett életre váltani Paul Watson (1863-1940), a később katolikus hitre tért episzkopális lelkész, aki 1908-ban elindította az ökumenikus imahetet. Az igazi változást a II. vatikáni zsinat (1962-65) hozta el; a Katolikus Egyház részvétele az ökumenikus párbeszédben ugyanis ekkor indult el. A zsinaton az Egyház elfogadta, hogy a nem katolikus gyakorlatoknak is lehet értékük, és elismerte saját hibáit, amelyek hozzájárultak a széthúzáshoz, egyben meghívta híveit, hogy nyitottan vegyenek részt az ökumenikus párbeszédben, így egyre többen csatlakoztak az imahéthez. A zsinat lelkesedést, lendületet adott az Egyház egyik legősibb prioritásához való hűség új útja, az összes keresztény egysége iránt, amit az 1964-ben megjelent Unitatis redintegratio ökumenéről szóló zsinati határozat is elősegített.
Az ökumenizmus, azaz a keresztények közötti egység előmozdítása Isten akaratának teljesítése, Isten szeretetének és az iránta való engedelmességnek jele, hiszen Ő azt akarja, hogy egyek legyünk.
A keresztények közötti széthúzásról Szent II. János Pál pápa 1995-ben úgy nyilatkozott, mint súlyos akadály az Evangélium hirdetése előtt. A keresztényeknek komoly kötelességük, hogy megoldják ezt a “súlyos akadályt”, különben erkölcsileg bűnrészesekké válhatnak egy olyan bűnben, amely “nyíltan ellentmond Krisztus akaratának” (Unitatis Redintegratio, 1). A széthúzás és ellenségeskedés tehát nagyban megnehezíti az evangelizációt, a nem hívő emberek Krisztushoz való vezetését. Kránitz Mihály atya, egyetemi tanár így nyilatkozott erről a kérdésről: “a XXI. század elején a kereszténység sokszor széteső társadalmakkal találkozik, ezért
Krisztus és az Egyház üzenetét csakis összefogással és egységben lehet továbbadni az életük értelmét kereső embereknek.
Az ökumenikus mozgalom már hosszú utat járt be, amelynek során lelkileg, szellemileg és szervezetileg is gazdagodott. Folytatni kell ezt az utat, és erősíteni azt a keresztény tanúság- és bizonyságtételt, amely vallja, hogy a feltámadott Krisztussal való találkozás átalakítja életünket. Sokkal több az, ami bennünket összeköt, mint ami elválaszt.” Az ökumenizmus iránt való elkötelezettség olyan gyümölcsöket tud felmutatni, mint a különböző keresztény egyházakkal való párbeszéd, az üdvösségről szóló evangélikus–katolikus közös nyilatkozat aláírása (1999), és a Charta Oecumenica, az európai keresztényeket érintő közös ökumenikus alapelvek megfogalmazása (2001). Ugyanakkor személyesen a mi életünkbe is hozhat változást, ha Jézusnak az utolsó vacsorán kinyilatkoztatott akaratát komolyan vesszük.
Az ökumenikus párbeszédben való részvétel során fontos, hogy a felekezetek közötti különbségeket ne elsimítani akarjuk, mert a különbözőségek átbeszélése az, ami potenciálisan gyümölcsöt teremhet. Igaz ez politikai vagy gazdasági kérdésekre is; akkor tud igazán gyümölcsöző lenne egy találkozás, ha nem csak arra koncentrálunk, hogy mi a közös bennünk. Ha ugyanis növekedni akarunk, képesnek kell lennünk őszinte párbeszédet folytatni másoknak való megfelelés, hitünk felhígítása vagy elfogadhatóbbá való tétele nélkül. A napjainkban tapasztalt megosztottságnak talán az is az egyik oka, hogy nem tudjuk, hogyan kell tisztelettudóan bánni azokkal, akik különböznek tőlünk, akik másképp gondolkodnak. Amikor olyan emberekkel találkozunk, akik kevésbé ismerik a hitünket, lehetőséget kapunk arra, hogy új szemmel lássuk azt. Olyan kérdéseket tehetnek fel nekünk más felekezetű keresztény testvéreink, amelyeket mi magunk nem tennénk fel, így rálátásunk nyílhat lehetséges vakfoltjainkra. Kérdéseikkel arra ösztönözhetnek minket, hogy jobban megismerjük saját hitünket, és megtanuljuk világosan, tömören összegezni, miben is hiszünk.
Az ökumenikus párbeszéd lehetőséget teremt arra, hogy tanuljunk egymásról és egymástól, felfigyelve a más felekezetűek értékeire, erősségeire, melyeket elsajátítva saját hitünk is erősödhet.
Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül az ökumenizmus jegyében gyakorolt különböző elhajlásokat, hiszen a teljes egység iránti buzgalom a saját hitigazságoktól is eltávolíthatja a híveket. A Katolikus Egyház az egység megteremtése mellett ezzel a kérdéssel is foglalkozott: „a szentséges zsinat figyelmezteti a hívőket, hogy tartózkodjanak minden olyan könnyelmű és oktalan buzgólkodástól, mely akadályozhatja az egység igazi kibontakozását; ökumenikus tevékenységük teljesen és őszintén katolikus legyen, azaz hűséges az apostoloktól és az atyáktól kapott igazsághoz” – olvasható a figyelmeztetés az Unitatis redintegratio kezdetű dekrétumban. Ilyen téves irány például, hogy német püspökök engedélyezték katolikus hívek protestáns házastársai számára is a szentáldozást.
XIII. Leó pápa hangsúlyozta, hogy az egységre való törekvésnek el kell kerülnie a tanítás meghamisítását és félremagyarázását (Testem Benevolentiae Nostrae, 1899). XII. Pius pápa hozzátette, hogy a dogmák minimalizálását is el kell kerülni (Humani Generis, 1950). “Semmi sem idegen annyira az ökumenizmus szellemétől, mint a hamis irenizmus (a béke kedvéért történő megalkuvás), amelyben a katolikus tanítás tisztasága veszteséget szenved, és valódi és biztos értelme elhomályosul” (Unitatis Redintegratio, 11). Az ökumenizmusnak tehát nem kompromisszumok megkötéséről vagy a megalkuvásról kell szólnia. Kerülni kell a fontos tanbéli különbségek figyelmen kívül hagyását, illetve katolikus hívőként azt a hozzáállást, mely szerint a katolikus hit csak egy a sok egyformán érvényes, üdvösséghez vezető út közül. Miközben törekszünk a keresztények egységére, a más felekezetűek megértésére, befogadására és tiszteletére, el kell ismernünk hitünk egyediségét és teljességét.
Ferenc pápát is több ízben kérdezték már az ökumenikus párbeszédről, mely jól összefoglalja az egységre való törekvés lényegét; vannak különbözőségeink, amelyeket nem kell figyelmen kívül hagynunk, ugyanakkor érdemes nem leragadni ezeknél a pontoknál; együtt úton léve segítsük egymást, fogjunk össze a társadalom közös szolgálatában. “Egyetértek XVI. Benedek pápa szavaival, miszerint teológiai párbeszédet kell folytatnunk (a többi keresztény egyházzal), hogy megkeressük az egyet nem értés gyökereit, beszélnünk kell például a szentségekről, mert sok dolog van, amiben még mindig nem értünk egyet. De ennek a folyamatnak nem laboratóriumi körülmények között kell történnie. Együtt kell haladnunk, úton kell lennünk. Utunk során lesznek teológiai vitáink, de addig is segítünk egymásnak a szükségleteinkben, a szegények szolgálatban, a kórházi és a háborús szolgálatban. Ezt nem győzöm hangsúlyozni.
Nem folytathatunk ökumenikus párbeszédet egy helyben állva.
Nem. Ökumenikus párbeszédet úgy tudunk folytatni, ha együtt úton vagyunk.”
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
