2023. 12. 07.

„Szeretném minél inkább úgy látni az embereket, ahogy Isten látja őket” – interjú Stumpf Katával

Próbálom megtalálni, hogy a „mindenkor imádkozzatok” hogyan néz ki az életemben – mondja Stumpf Kata, egy elképesztően energikus és céltudatos személyiség, aki tudja, hogy minden projektjéhez fontos az ima ereje. Évekig a tévénél dolgozott szerkesztő-riporterként, ma már a fiatalok pályaválasztását segítő Konnekt Egyesület vezetője. Közben a nők identitását, hitét erősítő Arise-program szervezője is, ha pedig ez nem lenne elég, előadásokon moderál, tréningeket tart és szinkronúszik. Katával arról beszélgettünk, hogy fér bele ennyi mindenbe az elcsendesedés, mit jelent a kimaradás öröme, ahogy arról is, hogyan mélyült el a kapcsolata Istennel, és mit jelent jól szeretni.

Kisgyerekkorod óta szinkronúszol, és eredetileg erre az interjúra is egy edzés után érkeztél volna. Most milyen szerepet tölt be az életedben ez a sport?

Február végén lesz a masters világbajnokság.  Ez azért teljesen más, mint régebben, amikor mindennap volt edzésem, volt, hogy kétszer is. Itt heti két vagy három edzés van, és tud más lenni a prioritás. Nagyon jó, hogy van egy olyan sport, amit nagyon szeretek, viszont nem kell olyan mértékű elköteleződés, mint az élsportban.

Mit tanított neked a szinkronúszás a csapatmunkáról? Tudod ezt kamatoztatni a jelenleg futó projektjeidben – ahol szintén több emberrel működsz együtt?

Az az érdekes, hogy szerintem pont, hogy fordítva van. Bár az biztos, hogy nagyon sok olyan képességem van, amit gyerekkoromból, az élsportból hoztam, de ezek kevésbé tudatosak. Azt, hogy egy csapattal hogyan kell foglalkozni, vagy egy csapatdinamikát észrevenni, azt én a Konnektben tanultam meg tudatosan, tréningek által. Például amikor fáradtak vagyunk a reggeli edzésen és valaki olyan lehangolt, hogy behoz egy rossz dinamikát, amely futótűzként terjedne a csapatban, akkor már tudom, hogyan kell leállítani ezt a folyamatot.

hirdetés

Viszont az, hogy a munkámban nagyon figyelek a többiekre, a korábbi szinkronúszásból jön nekem. Abba nevelődtem bele, hogy folyamatosan csapatban kell csinálni dolgokat. Éppen ezért könnyen észreveszem, hogyha egy-egy ember kijjebb van a közösségből, vagy ha nem érzi magát jól. Holott egyébként nem biztos, hogy ez feltétlen az én felelősségem lenne.

Régebben úgy mutattak be a szerepléseidnél, hogy szerkesztő-riporter vagy. Mára efölé került az, hogy a Konnekt alapítója, vezetője vagy?

Igen. Számomra ez egyfajta identitásváltás volt, mert korábban öt évig voltam a Petőfi TV-nél, és mindig úgy pozicionáltam magam, hogy szerkesztő-riporter és a Konnekt Egyesület alapítója. Ez egészen három évvel ezelőttig volt így, amikor otthagytam a tévét, azóta civilszervezeti vezető vagyok, és mellette egyébként szerkesztő-riporter, moderátor. Ez elég tudatos váltás volt az életemben, hogy kicsit kijöjjek a tévés közegből, megtapasztaljak más műfajokat a szerkesztés, moderálás, műsorvezetés terén, és egyébként meg a Konnektre fókuszáljak.

Fotó: Katona Flóra

Kívülről az látszik, hogy nagyon sok mindent csinálsz: céltudatos, határozott nő vagy. Honnan jön ez az energia, miből meríted?

Valószínűleg magasabb energiaszinten működöm: mivel 8 éves korom óta jelen van a sport az életemben, abba nőttem bele, hogy nagyon ki vannak maxolva a napjaim. Szóval nekem pont azt kellett megtanulnom, hogy ebből visszavegyek és elfogadjam azt, hogy 34 évesen már több pihenés kell. Épp ezért húztam határt az edzésben is. Mert ha valamit vállalok, akkor teljesítem is, végig tudnám nyomni, csak aztán rám szól a párom, vagy a barátaim, hogy élő halott vagy.

Az az érdekes, hogy

nekem nincs annyira megtervezve az életem, mint ahogy sokan gondolják, például nem tudom, hogy jövőre hol leszek.

Annyit tudok, hogy építem a Konnektet, és hogyha valaha át kell adnom, felelősen szeretném tenni. De ott sem 3-5 éves tervek vannak, hanem sokkal inkább az értékekre helyezzük a hangsúlyt. Az életem másik felében, ahol tréner, szerkesztő, riporter vagyok, nagyon rugalmasnak kell lennem, mert nem tudhatom, kitől, milyen megkeresések érkeznek. Szóval lehet, hogy kívülről az látszik, hogy nagyon sokfelé vagyok, de az én fejemben meg teljesen tiszta az, hogy épp mikkel foglalkozom és hol van a prioritásom.

Számodra mit jelent a siker? Tudod ezt valahogy magadnak definiálni, hogy mikor érzed sikeresnek magad, vagy egy ügyet, amelyet képviselsz?

Az fontos kérdés, hogy meg vannak-e fogalmazva sikerkritériumok. Ha mondjuk egy Konnekt-eseményről beszélünk, ott vannak célszámok, hogy miket szeretnénk elérni, de nekem ezt fölülírja az, hogy az emberek hogyan érezték magukat. Nekem az tud lenni a siker, hogy mik a visszajelzések azoktól, akiknek csináltuk a rendezvényt.

A moderálási, riporteri feladatoknál viszont sokkal kevésbé számít az, hogy másnak mi a visszajelzése, és sokkal inkább az, hogy én mit éreztem. Amikor még a tévénél dolgoztam, sokszor volt például az, hogy anyukámnak mondjuk nagyon tetszett valami, de én nem voltam vele megelégedve.

Bár projektekben igen, az életemben nem szoktam a siker szót használni. Nem az van a fejemben, hogy én egy sikeres ember szeretnék lenni, vagy karriert építeni.

Fotó: Katona Flóra

Ehelyett mik a célok, amelyek felé szeretnél tartani?

Ezek sokkal inkább magánéleti célok: hogy jó házasságom, családom legyen, hogy a közeli barátaimmal megmaradjon a jó kapcsolat.

Azt tartom a legfontosabbnak, hogy tudjam jól szeretni az embereket.

Ez persze szituációfüggő, mást jelent jól szeretni, amikor te vagy a főnök, és más az, amikor mondjuk egy barátnőddel kell kapcsolatot tartani, aki vidékre költözött.

A Konnekten nagyon sok fiatallal kapcsolódsz. Hogy látod a mostani generációt, mennyire találják a helyüket vagy vannak elveszve?

Az a helyzet ma is, ami a mi időnkben is volt, hogy van, aki eléggé tudja, mit akar, és van, aki nem. Viszont aki nem tudja, az még nehezebb helyzetben van, mert még nagyobb a paletta, amelyből választania kell. Közben meg nagyon sok példát lát a közösségi médián keresztül sikeres életutakról, saját vállalkozásokról, olyanokról, akik megvalósították önmagukat. Mindez elég nagy nyomást helyez a mostani fiatalokra. Ha mondjuk van egy 18 éves, akinek a szülei nyomják azt, hogy menj egyetemre, de ő azt látja, hogy van, aki abból is megél, hogy számítógépes játékokkal játszik, akkor könnyen érezheti magát elveszve.

Közben pedig nagyon kevés olyan iskola van, ahol önismerettel vagy készségfejlesztéssel, tehetségazonosítással foglalkoznának. Ezért úgy kerül ki egy gyerek a gimiből, hogy fogalma sincs, hogy miben jó, csak azt tudja, hogy ő a matekot meg a fizikát szereti. Hozzánk is nagyon sokszor úgy jönnek diákok, hogy ha mondjuk magyarból és történelemből jók, akkor jogra mennek. Ilyenkor az is a dolgunk, hogy belemenjünk, hogy emögött mi van: tényleg a következő öt évben a jogi irányba akar menni, vagy valójában másra vágyik?

Hogyan tudtok segíteni nekik?

Mi nem tanácsot akarunk adni, hanem minél több információt a pályaválasztás előtt állók gondolatai mögé. Tudja meg azt, hogy mitől multi egy multi, igazak-e a vele kapcsolatos sztereotípiák, vagy hogy mit dolgozik egy HR-es. Nemcsak abban segítünk, hogy melyik munka mögött mi van, hanem ha mondjuk vacillál a Pázmány vagy az ELTE között, akkor tudja, hogy az ő személyiségéhez milyen típusú iskolát kell keresnie.

A Z generációról a munkavállalás kapcsán sokszor mondják, hogy nem lojálisak, nem képesek az elköteleződésre, de ennek is érdemes megnézni a gyökerét.  Ha egy fiatalnak nincs önismerete, nem tudja megfogalmazni a munkáltatónak, hogy mire van szüksége, akkor amint egy nehezebb időszakba érkezik, munkahelyet vált, hiszen könnyű váltani. Míg hogyha tudja kommunikálni a főnöke felé, hogy neki mire van szüksége, hogyan szeretne visszajelzést kapni, hogyan tud jól dolgozni, akkor egy alkalmazkodóképes vezetővel könnyen meg tudják oldani a problémákat.

Neked anno mennyire volt egyértelmű, hogy mi a te utad? Voltak benned kérdőjelek?

Abszolút. Én jogot végeztem. Egy pár év után már tudtam, hogy nem biztos, hogy jogász szeretnék lenni, viszont azt mondták, hogy ezzel majd sok mindent tudok csinálni. Most itt vagyok civil szervezeti vezetőként, és még mindig a könyvelőt kell hívogatnom jogi kérdésekben, mert nem tudok rájuk válaszolni. Szóval kiderült, hogy annyira mégsem gyakorlatias az, amit én ott szereztem. Nem éri meg elvégezni egy egyetemet azért, hogy legyen a kezedben valami. Én utána olyan irányokba mentem, ahova nem kellett diploma. Ez is egy érdekes kérdés, hogy eljutunk-e oda, hogy tényleg mernek-e a fiatalok nem diplomát szerezni, hanem elkezdeni dolgozni, és mellette valamilyen képzést elvégezni.

Az én utamban aztán nagyon szépen jöttek a lehetőségek egymás után. Rendezvényszervezőként kezdtem el dolgozni, aztán felvettek a tévéhez, és amellett kezdtem el dolgozni a Konnektben.

Fotó: Katona Flóra

Eljött az a pont, hogy azt érezted, hogy választanod kell? Sok volt egyszerre?

Sok is volt, meg azt éreztem a tévénél öt év után, hogy már nagyon ismétlem magamat, egyszerűen nem tudtam már megújulni. Egyébként nem zárom ki, hogy valaha még visszamenjek, mert én nagyon szeretem az MTVA-t, az ottani kollégáimat, akikkel dolgoztam. De nekem nagyon kellett a műfaji megújulás is, például csináltam azóta műsorvezetést, konferálást, kerekasztal-beszélgetéseket, egyórás mélyinterjút. Ezek fontos tapasztalatot adtak.

Van ezek közül olyan terület, amelyről azt érzed, hogy közelebb áll hozzád?

Amiben azt érzem, hogy teljesen otthon vagyok, az minden, ami hittel kapcsolatos téma. Legyenek azok kerekasztal-beszélgetések vagy színpadi interjúk, ezeket nagyon a magaménak érzem. Illetve arra is rájöttem, hogy az élő beszélgetés, amikor van közönség, nekem sokkal jobban megy, mint amikor a tévében dolgozom, ahol csak kamerák vannak.

Ha már említetted a hitet, neked hogy vált személyessé az Istennel való kapcsolatod?

Miután leérettségiztem, egy évet Amerikában voltam cserediák. Egy floridai városba kerültem, és ott is csatlakoztam a szinkronúszó csapathoz. Az ottani edzőm egy nagyon karizmatikus, sugárzó személyiségű brazil nő volt, aki Amerikába költözött, és neki nagyon erős, élő Istenkapcsolata volt.

Nekem azelőtt egyáltalán nem volt része a hit az életemnek, bár apukám katolikus, a fulujában néhányszor voltunk misén. De szerintem ha megkérdeztek volna, nem mondtam volna magam hívőnek. Aztán ott, amikor először beugrottunk a medencébe, úsztunk egy bemelegítő kört, mondta az edzőm, hogy jó, akkor álljatok meg, és imádkozzatok.

Akkor a medence közepén, egymás kezét fogva imádkoztunk az edzésért. Az volt nekem az első sokk.

Onnantól kezdve az edzőm, Izabella nekem sokat beszélt a hitéről és Jézusról. Az is hatott rám, hogy a versenyeken nem az volt kint, mint korábban, hogy Hajrá, Kata!, hanem, hogy Swim for God’s glory! (Ússz Isten dicsőségéért!). Közben elkezdtem baptista istentiszteletre járni az edzőmmel.

Nekem ez volt a kezdőpont, amikor pedig hazajöttem, az egyik legjobb barátnőm a Golgotába járt és elvitt magával. Akkoriban ott is amerikai volt a pásztor, úgyhogy megvolt a hasonlóság. Bevonódtam a FÉK (Fiatalok az Élet Küszöbén) diákszervezetbe is, ahol volt egy nagyon jól felépített tanítványozási rendszer, pont erre volt szükségem. Azelőtt életemben nem fogtam a kezembe Bibliát, és ők nagyon jól végigvezettek több lépcsőn, és aztán egy évvel később már volt, hogy én vezettem csoportokat.

A hited hogy éled meg a hétköznapokban ennyi kihívás és program közepette?

Nekem nagyon kell az elcsendesedés. A FÉK-ben nagyon erősen képviselték, hogy kell hogy legyen ITI-d, azaz Istennel töltött időd. Ez annyira belém ivódott, hogy most is, ha nincs is időm arra, hogy leüljek és Bibliát olvassak, naplót írjak vagy imádkozzak, akkor feljön bennem a gondolat, hogy hiányzik, és hogyan tudom beiktatni.

Minden reggel leülök egy fél órára, hogy Istennel legyek, és ez már a rutinommá vált. Ez jó alap, de nem gondolom, hogy elég lenne. Próbálom megtalálni, hogy a mindenkor imádkozzatok hogyan néz ki az én életemben.  

Folyamatosan keresek kihívásokat, nagyobb szolgálatokat az életemben, még hogyha egyébként nagyon sok energiát meg időt igényelnek is, mert

Istennek a jelenlétét és munkáját ennyire intenzíven megtapasztalni ezekben lehet.

Valahogy ez tudja még kicsit dinamikában tartani az embernek az Istenkapcsolatát .

Ezt életed meg az Arise-programban is? Miért tartottad fontosnak Magyarországra is behozni?

Igen, amikor megtapasztalok az Arise-hétvége során egy erős Isten-jelenlétet, akkor az segít például a Konnektben is hinni, hogy velünk van az Isten. Az Arise Magyarországra hozásának az volt a folyamata, hogy összehívott minket, lányokat Hamar Dani, aki az XCC-t vezeti, hogy menjünk ki Svájcba, és nézzük meg, hogy ez milyen kint, és hogyan hoznánk itthonra. Láttunk egy keretet, de  már amikor jöttünk visszafelé, egyből tudtuk, hogy itthon miket változtatnánk, szerintem ez indította be igazán a gondolkodást. Éreztük, hogy erre a nőknek szüksége van, és olyan kiszakadást és Istennel való találkozást tesz lehetővé, amelyet máshol nem tudsz megtapasztalni.

Fotó: Katona Flóra

Neked mit jelent nőnek lenni? Mit érzel ebből fakadó feladatodnak, küldetésednek?

Erre félek bármilyen definíciót adni. Az Arise-nál is erre jutottunk, hogy nem akarjuk definiálni a nőknek a kihívását, a nőknek a fogalmát, mert ez mindenkinek nagyon más.

Bennem mostanában az forgolódott sokat, hogy mit jelent a segítőtárs szerepe.

Mi mennyire vagyunk csatolmányai a férfinak, vagy a segítőtárs meg tud-e jelenni egyenrangú félként a férfi mellett?

Az is foglalkoztatott már többször, hogy az ige szerint a férfinak az a feladata, hogy szeresse a nőt, a nőnek meg az, hogy tisztelje a férfit. Vajon miért ezeket emeli ki a Biblia? Észre tudom-e venni a konfliktusaimban, hogy ezek mennyire a szeretet vagy a tisztelet hiányából fakadnak?

Bennem a nagyobb kérdés az, hogy milyen problémákkal küzdenek a nők, és arra milyen válaszok vannak. Az Arise-ban szándékosan nem definiáljuk a problémát, hanem azt mondjuk, hogy itt van egy problémacsomag. Van, akinek az a nehéz, hogy nem tud a családjában megfelelni, van, akinek az, hogy nem érzi magát elég szépnek vagy kedvesnek. Ezekre nem konkrét tanácsokat akarunk adni, és meghatározni, hogy egy nőnek milyennek kéne lennie, hanem azt mondjuk, hogy ezeket most hagyd itt, és gyere, szakadj ki! Találkozz azzal, hogyan kapcsolódsz Istenhez, másokhoz, a saját problémádhoz.

Te már kaptál negatív visszajelzést, hogy nőként ne legyél vezető,  hátra kéne lépni egyet?

Nem, nekem mindig az ellenkezője volt, azt mondták, hogy te ilyen vezetőtípus vagy. Én ezt azért nem szeretem, mert bár megvan az az adottságom, hogy ki tudok állni és beszélni, viszont amit sokan nem látnak, hogy nekem a felelősség bizonyos szintje felett lenni nagyon nyomasztó. Fel kellett ismernem, hogy olyan vezetőtípus vagyok, aki ott működik jól, ahol nincs rajta a teljes felelősség.

Nemrég írtál egy cikket A lélegzet művészete címmel. Feltetted benne azt a kérdést, hogy mi az, ami igazán fontos? Majd azt írtad: A legtöbbször az embereknél és a szeretetnél kötök ki. Tudjak „jól szeretni”. Neked mit jelent a gyakorlatban ez a „jól szeretés”?

Ez nagy összefüggésben van az Istenkapcsolattal. Ha jól tudok kapcsolódni Istenhez, akkor teljesen más szemüvegen keresztül tudom látni a másikat. Tegyük fel, hogy mész egy megbeszélésre, és az úton odafele imádkozol az illetőért. Ilyenkor, ha leülsz vele szemben, már nem feltétlenül az első reakcióid jönnek fel, vagy a türelmetlenség, hanem elkezded meglátni a másikat új perspektívából. 

Amikor én azt mondom, hogy jól szeretni, akkor azt kívánom, hogy minél jobban tudjam úgy látni az embereket, ahogyan Isten látja őket. Simán lehet, hogy ebben egy nagyobb fokú kedvesség van, de az is lehet, hogy egy erős visszajelzés – szeretettel kommunikálva – , amire akkor épp nagyon szüksége van az illetőnek.

A másik kifejezés, amely számomra megragadó volt a szövegben: a „kimaradás öröme”. Ez, ha jól sejtem, a FOMO (kimaradástól való félelem) ellentéte. Te hogyan alkalmazod ezt az életedben?

Sokszor látok olyan embereket, akik mindenhol ott akarnak lenni. Ennek hatására elgondolkodtam azon, én hogyan hozom meg a döntéseimet, hogy hol legyek ott és hol ne legyek ott.

Nekem ez a párkapcsolatban jön fel erősen. Lehet, hogy én ott szeretnék lenni egy héten öt helyen is, de a párom meg azt mondja, hogy jó, de ő meg hol van ebben az egészben? Itt jön az a pont, ahol meg kell húznom a határt, hogy akkor nem megyek el erre vagy arra az eseményre, hanem amellett döntök, hogy a kapcsolatomat építem jobban. Szerintem

át kell gondolni, hogy mit nyersz azzal, ha valamiből kimaradsz.

Hajlamos vagyok beosztani reggeltől estig a napjaimat, és amikor rám szólnak, hogy ezt ne csináljam, hagyjak üres időket, akkor azért az egyfajta fájdalom, hogy valamit lemondok, de valójában a javamra válik.

Mit vársz most a legjobban az életedben?

Azt, hogy gyerekem szülessen. Nem vagyok terhes (nevet), de azt nagyon várom. Valószínűleg tavasszal lesz az esküvőm, de előtte hosszú időn keresztül végigéltem a szinglik nyomasztó helyzetét, amikor már az anyukám is azt mondja, hogy nagymama lehetnék, meg sokszor szegezték nekem a kérdést, hogy mikor házasodom meg, mikor lesz gyerekem, és  többször kaptam meg azt a következtetést, hogy biztos én csinálok valamit rosszul, ha még nem vagyok férjnél.

Valamiért én nem az esküvőről álmodozó lány vagyok, hanem sokkal inkább a családról. Azt látom, hogy ahol rendben van a házasság, ott rendben van a gyereknevelés kérdése is. Arra szeretnék fókuszálni, hogy a házasságban jó alapokat tegyünk le, és jól legyünk benne – ebből következik a kiegyensúlyozott család is.

Szilágyi Anna

Borítókép - Fotó: Katona Flóra
Interjú Szilágyi Anna
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás