2023. 11. 23.

Királyné útja

Az utolsó mesét osztjuk meg a tavalyi meseíró pályázatunkra beérkezettek közül, melyet a könyvbe ugyan nem tudtunk betenni, de szerettük volna mégis valamilyen módon olvasóközönség elé tárni. Lóránt-Lakatos Beáta különleges meséje következik. 

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy királyi pár. Gyönyörű gyermekük született. Egy napon, mikor a királyné kiment a kertbe egy mosolygó piros almát szakítani, a gyermeket elragadta egy boszorkány. Siratta a birodalom a kis trónörököst. Hullott a könnye a királynak, hát még a királynénak.

Egy reggelen arra ébredt a királyné, hogy elindul, és megkeresi gyermekét az élete árán is. Egy öltözet ruhában, forrásvízzel és búzakenyérrel a tarisznyájában útnak indult. Nem kívánt más kincset magával vinni, csak apjától kapott aranygyűrűjét. Halálakor hagyta rá azzal, hogy a gyűrű segítsen a leányának bármikor, mikor bajba jut.

Ment a királyné falvakon át, tisztások és erdők maradtak utána. Benézett minden ablakon, amerre elhaladt, minden kútba bepillantott, hátha gyermeke arcát meglátja benne. Megtapogatta a fák odvait, fülelte a szél suttogását, hátha felfigyel gyermeke hangjára. Régóta vándorolt már, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozott, mígnem egy elhagyatott erdőszéli házhoz ért. Bekopogott, rövid csend után egy öregasszony nyitott ajtót. Szó nélkül beengedte, leültette, megitatta, hogy erőre kapjon. Ágyat vetett neki, hogy megpihenjen. Másnap a királyné újra útra kélt. Tekintete köszönte az öregasszony vendéglátását.

hirdetés

Vándorolt újra heteken át, forrásból ivott, útszéli fák gyümölcseit ette. Egyszer egy rengeteg sötét erdőbe jutott, ahol a bozót megtépázta a ruháját, a gyökerek felhorzsolták a lábát, a haját szétdúlták a gallyak. Egyre hidegebb és sötétebb lett. A fülébe idegen hangok sugdostak.

-Hová mész? Merre bolyongsz? Mit keresel?

-A gyermekemet! – kiáltotta a királyné.

-Hiszen neked sohasem volt gyermeked! – zúgta a hang, és gúnyosan kacagott.

Feltámadt a szél, és a királyné arcába csapdosta az ágakat. Botladozott a sötétben, lábából kiserkent a vér.

-Mit mond ez a hang? A gyermekem él! Érzem a szívemben – suttogta az asszony, és könnyei lemosták a sár nyomait az arcáról.

Amint ezt kimondta, elcsitult a vihar. A sötétség oszlani kezdett, és egy út rajzolódott ki a homályban. Elindult rajta a királyné, mígnem kiért az erdőből. Egy tisztásra ért, ahol a patakban megmosta arcát, kezét és lábát hűs, tiszta vízzel. A Nap felszárította bőrét és átmelegítette tagjait.

Újra erőt nyert, hogy továbbinduljon. 7 nap után egy furcsa, derengő ködben úszó viskóhoz ért. Ott az udvarban már várta a boszorkány. A királyné eléje állt, a szemébe nézett és így szólt:

-Add vissza a gyermekemet!

-Add nekem a szépségedet! – válaszolt a boszorkány. A királyné bólintott, és lassan elkezdett egyre öregebbé és fáradtabbá válni. A boszorkány pedig szép, virágzó nővé alakult.

-Add vissza a gyermekemet! – mondta újra a királyné.

-Szolgálj nekem! – mondta a boszorkány. És a királyné hetekig seperte a viskót, szedte a pókhálót, kapálta a kertet.

-Add vissza a gyermekemet! – kérte a királyné a boszorkányt.

-Add nekem az életedet! – válaszolt a vénség.

A királyné behunyta a szemeit, néhány könnycsepp csordult ki szeméből. A könnyek a földre hullottak, és az asszony is a földre hanyatlott. Lassan eltűnt, láthatatlanná vált, és a könnycseppjei nyomán egy rózsabokor fakadt. Vérvörös, gyönyörű rózsák virítottak rajta. A boszorkány varjúvá változott, és elrepült a megszerzett életerőt magával ragadva. Magával vitte ezeréves nénjeinek, hogy azok is életben maradjanak.

Ekkor a szél fújni kezdett, megrázta a kerti diófa ágait. Egy dió lehullott, és belőle előpenderült a királyné kicsi gyermeke. Járt-kelt a kertben, mintha csak keresne valamit. Egyszer csak megállt a rózsabokor előtt, és nézte-nézte. Megérintette virágait, magába szívta csodálatos illatát, mígnem néhány könnycseppje a rózsabokor bimbóira hullott. Azon nyomban a rózsabokor átváltozott a királynévá, aki éppen olyan szép és fiatal volt, mint mielőtt a boszorkány elemésztette. Ölelték egymást végtelen boldogan. Hanem aztán indulni kellett vissza, nehogy a boszorkány visszatérjen. Elindultak az erdő felé, mikor éktelen nagy károgást hallottak, és látták közeledni a varjak nagy fekete fellegét az égen. Hanem ennek már a fele sem volt tréfa! Menekülni kellett. De hogyan tudnák megelőzni a varjakat az égen, ha nekik csak lábaik vannak, amelyeken a földön botladoznak?

Ekkor a királynénak eszébe jutott apjától kapott gyűrűje, amelyet sohasem használt korábban. Felhúzta ujjára, és magában segítségért fohászkodott. Ekkor – láss csodát – egy nagy sas ereszkedett eléjük kiterjesztett szárnyakkal. Felmásztak a hátára, és már repültek is hegyek és erdők felett. A varjak folyamatosan a nyomukban voltak, és károgásukkal majdnem megfagyasztották a királyné és a gyermek szívét. Ekkor az asszonynak eszébe jutott egy dal, amelyet édesanyja mindig olyankor dúdolt neki gyermekkorában, ha nagyon szomorú volt. Elkezdte énekelni a dalt. Egyre tisztábban és hangosabban szólt az ének, és felengedte a szívükben a dermedtséget. Hátranéztek, és látták, hogy a varjúraj egyre távolodik tőlük, a fekete madarak nem tudják már utolérni őket.

Szálltak, repültek hosszú ideig, míg a birodalmuk határához értek, onnan már nem volt messze a királyi palota. Mikor leszálltak a vár udvarán, boldogan fogadta őket a király és a várnép. Nem győzték szeretetükkel körbefonni az anyát és a gyermeket. 

A kis királyfi szépen cseperedett. Mikor eljött az idő, hogy átvegye apjától a jogart, ő lett a birodalom királya. Bölcsen kormányozta országát. Soha nem feledkezett el a legfontosabbról, és mindig viselte örökségét: az aranygyűrűt.

Lóránt-Lakatos Beáta

Kép: Stephen Denness | Dreamstime.com

Egyéb Mesekönyv
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás