“A legnagyobb baj talán az, hogy a társadalomban csak azt nevezik alkoholistának, aki az utcán az ürülékében fekszik, mást nem. Pedig ez nem így van.” Hogyan lesz valakiből alkoholista? Milyen mértékű vagy gyakoriságú ivás esetén beszélhetünk függőségről? Fazekas György atya több mint 10 éve a Katolikus Szeretetszolgálat fenntartása alá tartozó Alkoholistamentő Szolgálat lelkésze, de útja hosszú volt ezidáig; már öt éves korában találkozott az alkohollal, tizenéves korától kezdve pedig alkoholista volt. Beszélgetésünkben kirajzolódik megrendítő, ugyanakkor reményt adó tanúságtétele függőségéről és Jézus szabadító erejéről. Gyuri atyát arról is kérdeztük, lehetnek-e mélyen hívő emberek alkoholisták, mit tudunk tenni, ha egy hozzátartozónk érintett a problémában, és milyen változásokra lenne szükség társadalmi szinten, hogy hazánk ne legyen az alkoholizmus élvonalában.
A környezet, amelyben felnőtt, mennyiben segítette hozzá az alkoholizmushoz?
Az alkohollal való első találkozásom 5-6 éves koromra tehető. Édesapámat sosem ismertem, kétszer láttam életemben; egyszer, amikor édesanyám veszekedett vele kint az utcán és azt kiabálta neki, hogy alkoholista, részeges disznó, takarodj innen, inkább gyerektartást fizess! A másik alkalom pedig, amikor elvitt Dunabogdányba, hogy egy nyarat töltsek vele. Ez aztán nem úgy alakult, ahogy kellett volna, mert mindig máshol volt, csak velem nem. Reggelente, amikor felkeltünk, sörrel kezdte a napot, és sörhabot adott nekem. 5 éves koromig édesanyámmal éltem együtt, tőle sok-sok szeretetet kaptam. Ebben az időben lett egy nevelőapám, aki szintén alkoholista volt. Gyerekként rendszeresen kocsmába jártam, én vittem haza neki a délutáni 1-2 liter bort. Egy olyan családban nőttem fel, ahol teljes volt a bizonytalanság, szorongás, félelem, a kiszámíthatatlanság, megfelelés, és olykor agresszióra is sor került. Aztán annyi probléma volt otthon, hogy a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet kijött hozzánk, és intézetbe kerültem. Édesanyámmal teljesen megszakadt a kapcsolat. A negyedik osztályt már intézetben fejeztem be.
Az évek során hogy alakult az alkohollal való kapcsolata?
Fiatalként megfogalmaztam, hogy soha nem leszek alkoholista, hiszen az összes borzalmát közvetve átéltem ennek a betegségnek. De aztán máshogy alakult az élet.
Az alkoholizmusomnak három lába van: a családi örökség, azaz a genetikai hangoltság, aztán a szociális háttér és a saját döntésem, hiszen én fogtam meg végül a poharat. Gyerekként azt láttam, hogy az emberek isznak akkor is, ha jókedvük van, akkor is, ha rosszkedvük van, mindegy, mi történik.
Van egy fontos élményem 17 éves koromból. Korábban is ittam már egyszer-egyszer a kollégiumban vagy hétvégi bulikon, tehát szép csendesen kezdett megjelenni az alkohol az életemben. December 24-én mentem vissza az intézetbe, vettem egy 7 decis Szürkebarátot a boltban, és két húzásra megittam. Hideg volt, kimelegített a bor, jókedvem lett tőle, nevettem, a Holddal versenyt futottam, és – ami nagyon fontos – az a benyomásom lett, hogy én mégiscsak jó vagyok, mégiscsak szerethető vagyok, mégiscsak szép az élet. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert korábban pont ezek az érzések hiányoztak, hiszen intézetben nőttem föl, azt éltem meg, hogy nem vagyok szerethető, nem vagyok jó, eltaszított az édesanyám magától. Az alkohol hatása alatt azonban ennek az ellentéte volt bennem. Onnantól kezdve végső soron ezt az élményt kerestem, amikor ittam. Miután beléptem az intézet ajtaján, megcsapott a meleg, és rögtön képszakadásom, tudatvesztésem lett. Ez délután 3 órakor történt, másnap reggel 8 órakor tértem magamhoz; hogy közte mi volt, nem tudom. Innentől kezdve tehát már biztosan alkoholista vagyok, hiszen
a szakirodalom is azt mondja, hogy ha valakinek egyszer képszakadása van, az jobb, ha többet soha nem iszik, mert nem tudja kezelni az alkoholt.
Az alkohol szép lassan kúszott be az életembe. Hétvégéken buliztam a haverokkal, az életem haladt előre, az alkoholfogyasztásomat viszont nagyon ritkán tudtam kezelni. Mindig addig kellett innom, amíg volt, és a végén lerészegednem. Nem tudtam azt mondani, hogy most ittam két sört, és ennyi elég. Amíg volt, ittam; ha valaki nem tudja otthagyni a fél üveg sört vagy a felbontott bort, az intő jel, mert komolyabb problémát jelez.
Hogyan tudta alkoholistaként menedzselni az életét, a hétköznapjait?
Periodikus ivó voltam, ami azt jelenti, hogy hol ittam, hol nem ittam. Ezért a hétköznapokat tudtam élni, hol józanul, máskor másnaposan. 17 éves koromban egy család magához fogadott, akik hívő emberek mind a mai napig, rajtuk keresztül kezdtem el a hit felé nyitni. Hittanra jártam, és felvettem a beavató szentségeket. A keresztelkedésem alkalmával feljött bennem annak gondolata, hogy milyen jó lenne az oltár másik oldalán állni, Jézus szeretetéről beszélni, azokat a szavakat mondani, amelyeket Krisztus az utolsó vacsorán mondott. 25 éves koromban jelentkeztem papképzésre. Föl is vettek az Esztergomi Szemináriumba, de az alkohol még mindig ott volt az életemben.
Mocskos betegség az alkoholizmus, mert sokáig a háttérben van, és onnan kezdi átvenni a központi szerepet. Valahogy mindig az ivás körül forogtak a gondolataim.
A szemináriumban nem tudták kezelni a problémámat, annyit mondtak, hogy kevesebbet kéne innom, de ez nem volt segítség. Hogy milyen is az alkoholos gondolkodás, arra jó példa, hogy amikor még a szemináriumban tanultam, lementem a kápolnába valamilyen ünnepség után, hogy imádkozzak, és hát volt már a fejemben némi nyomás. Ilyesmi szavakkal imádkoztam: idefigyelj, te Jézus! Papnak akarsz engem, ugye? Hát azért vagyok a szemináriumban, világos. Ez a papszakma egy ivós szakma, igaz? – olyan értelemben véve, hogy amikor a pap elmegy látogatóba, az első kérdés, amit megkap, hogy mit iszik az atya? – Akkor Jézus, én majd iszom, te pedig majd vigyázol rám, hogy ne rúgjak be! – fejeztem be az imádságom. Ez az a pont, amikor már az ember gondolkodását teljesen az alkohol irányítja. Utólag látom, hogy mennyire ferde gondolatok voltak ezek. Az alkohol kerül a középpontba, és minden akörül forog; hogyan tudom megszerezni, hogyan tudom meginni, másnap hogyan tudok kijózanodni? És aztán folytatódik az ördögi kör.
Szalézi szerzetesként fejeztem be a teológiát, tehát papírforma szerint pappá szentelhető voltam, de emberileg nem álltam készen, ugyanúgy ittam, továbbra is periodikusan. Amikor ittam, romba döntöttem azt, amit fölépítettem. Aztán józan voltam, megint haladtam előre, majd újra ittam. A szerzetesek kedvesek voltak, egyértelműen látták, hogy mivel küzdök. Másfél évig jártam pszichológushoz, sok mindenről beszéltünk, de nem lett megoldás az alkohollal kapcsolatban. El kellett mennem a rendből, és visszakerültem egy plébániára, ahol korábban éltem.
Fotó: Fazekas György atya (Pavel Bogolepov/Népszava)
Mikor beszélhetünk alkoholizmusról, milyen mértékű vagy gyakoriságú ivás esetén?
A szakirodalomban különböző megfogalmazásokat találunk. Egyet idézek: “az alkohol rendszeres, mértéktelen, hozzászokás-szerű fogyasztásából eredő testi és lelki károsodással járó állapot, amely az alkoholfogyasztásról való leszokás képtelenségével jár. A mai álláspont szerint betegségnek minősül.” Hozzátehetem, hogy ha valakinek az alkoholfogyasztása miatt családi vagy munkahelyi problémák lépnek fel többször, akkor súlyos probléma van, talán már alkoholista. De
ha akár napi rendszerességgel meg kell innia egy deci bort, az is alkoholizmus lehet, még akkor is, ha a családi élete kvázi rendben van.
Mert ha nem issza meg a napi egy deci bort, akkor türelmetlen, feszült, ideges, és ez azt jelenti, hogy függő. A legnagyobb baj talán az, hogy a társadalomban csak azt nevezik alkoholistának, aki az utcán az ürülékében fekszik, mást nem. Pedig ez nem így van. Az alkoholizmus azért is súlyos betegség, mert 5-10 év alatt alakul ki. Én magamról onnan tudom, hogy alkoholista vagyok, hogy az életem irányíthatatlanná vált az alkoholfogyasztásom folytán.
Milyen indokból isznak az alkoholisták?
Van, aki a szabadság élményét vagy az elfogadottságot, szeretettséget keresi, van, aki azt gondolja, hogyha iszik, akkor jópofa. Van, aki teljesítménynövelésre használja,
tehát nagyon széles annak a skálája, hogy ki miért iszik, de az egész mélyén mégiscsak az a szeretethiány van, amelyet valamilyen módon megéltünk, és ezt a szeretethiányt próbáljuk a szerrel, az alkohollal pótolni. Az alkohol hamis képet ad a felszabadultsággal, jókedvvel. Az alkoholizmus a tagadás betegsége. Elkezdtem tagadni, hogy nem is voltam annyira részeg, nem is ittam annyit. Elkezdtem hazudni is, például, mikor borzasztó másnapos voltam, felhívtam az orvost, hogy nagyon meg vagyok fázva, írjon ki egy hétre. Egyik hazugság hozta a másikat. Az alkoholizmus családi betegség, mert a hozzátartozó is belekerül ebbe a hazugsághálóba. Egy külön történet az, hogy a hozzátartozók hogyan élik meg szerettük szenvedélybetegségét, mert ők is belebetegszenek általában ebbe a helyzetbe. A hozzátartozó próbálja a családot vinni, átveszi a szenvedélybeteg szerepét, és akkor ő lesz a családfő; nemcsak anya, hanem próbál apa is lenni, vagy épp fordítva.
Mikor jött el az életében a fordulat, a kijózanodás?
Az alkohol az első élményt nagyon-nagyon ritkán adta meg, később aztán sosem. Onnantól kezdve már csak ittam, mert ittam. Hol ízlett, hol nem ízlett. Nem is nagyon gondolkoztam el azon, hogy változtatnom kéne. Egyre inkább csúsztam lefelé. Imádkoztam, jártam én misére, de egészen más józanul imádkozni. Alkoholos istenkapcsolatom volt. Dolgoztam később szociális munkásként hajléktalanszállón; nem tett jót a lelkemnek a sok hajléktalant látni. Néhány részegben éppen magamat láttam, és ez nagyon megterhelő volt. Részt vettem két-három elvonókúrán, amelyek nem igazán használtak, ettől függetlenül fontosnak tartom a terápiákat, mert van, akinek segít. Különféle csoportfoglalkozásokon vettünk részt, ahol megosztottunk az életünkről, és ez mind-mind jó volt. Egyvalami hiányzott: a szeretet.
Templomőrként is dolgoztam, ott is velem volt az alkohol. Akkor már kapizsgáltam, hogy valami baj van, de nem velem, hanem az alkohollal.
Ez is jellemző az alkoholistákra, a szenvedélybetegekre, hogy az alkohollal, a szerrel van a baj, a házastársammal van a baj, a főnökömmel, a világgal van a baj – és nem velem.
Mikor templomőr voltam, hol bementem dolgozni, hol beteget jelentettem. És egyszer úgy berúgtam, hogy csak na. Ez volt nekem a mélypont. Nagyon titokzatos dolog ez, hogy el kell jutni a mélypontra, hogy fel tudjunk állni. Azt szoktam mondani, hogy az alkoholizmus titokbetegség. Titok az, hogy melyik pohártól lettem alkoholista, és titok, hogy miért pont akkor józanodtam ki. Titok az is, hogy hányan gondoltak rám, miközben én bukdácsoltam. Az utolsó nagy berúgásomkor kórházba kerültem, ott egy napot átsírtam és átimádkoztam, hogy Istenem, most vagy megszabadítasz engem az alkohol rabságából, vagy megdöglök, mert ennek így semmi értelme nincsen. Ez egy nagyon csúnya kifejezés, de sajnos nem tudom másként mondani, mert egy szenvedélybeteg nem meghal, hanem megdöglik, hiszen embertelen halál ez. Ott, a kórházban szabadulást éltem át. Az élményt nehéz leírni, de
hallatlan nagy belső béke és nyugalom töltött el, elfogadottság-érzés, meleg szeretetburok vett körül, és az érzés, hogy minden rendben van és minden rendben lesz, és jó vagy, jó, hogy vagy!
Hogy szerethető vagyok, hogy nem kell nekem innom, szabad vagyok, s hogy így szép az élet… Nem láttam angyalokat, de Isten jelenlétét teljesen megéltem. Onnantól kezdve megszabadultam az alkohol rabságától, azóta nem kellett innom egy nap sem. Megtörtént a csoda. Ezt nem én vittem véghez, és nem is az orvosok.
Ez az élmény elég volt ahhoz, hogy teljesen letegye az alkoholt?
Nekem igen. Az alkoholból való szabadulás élménye erősen él bennem, de kételyek természetesen jönnek fel, hogy tényleg jó vagyok-e. Ebben is segít az Alkoholistamentő Szolgálat, hiszen ott megélhetem újra és újra, hogy elfogadott és szerethető vagyok. Nagyon fontos a közösség. Kísértések, hogy újra elkezdjek inni, jönnek, mert az alkohol az életem része volt, régen az volt a megoldás mindenre. Az volt a barát, a játszópajtás, az alkohol volt az, akinek elsírtam mindenemet. Nagy kísértéseim nem voltak, de kisebbek igen. Belépek akármelyik boltba, és a második sorban már ott van az alkohol. Egy alkalommal Monoron voltam a plébánián, egy-két éve lehettem józan. A plébános három-négy napra elment, egyedül maradtam, és nem kellett semmit sem csinálnom, senki nem is jött a plébániára. Novemberi, esős nap volt, és feljött bennem a gondolat, hogy most inni kéne egyet. Nincs itt a plébános, ma berúgok, holnap és holnapután kijózanodom, és akkor senki nem tudja meg. Miközben ezen tűnődtem, elgondolkodtam, hogy most valójában mi a baj. Rájöttem, hogy szomorú vagyok. Ja, hát akkor ez a probléma! Akkor most lehetek szomorú. És elkezdtem örülni annak, hogy szomorú vagyok, és nem kell innom.
Az Isten kezét fogva túl lehet lépni a kísértéseken, de azok ott lesznek életem végéig, mert egykor az életem része volt az alkohol.
Pusztán az, hogy megszabadultam, nem jelenti azt, hogy minden törlődött. Minden, ami fogantatásunktól kezdve velünk történt, ott van bennünk. Hogy mennyire jelen van a kísértés, jól mutatja, hogy egy lelkigyakorlaton az esti imádság alkalmával, mikor mindenki nyíltan, őszintén imádkozik és tapintható az Isten jelenléte, egyszer csak egy hangot hallok megszólalni: miért ne ihatnál? Már 20 éve józan vagy! Igyál nyugodtan, hát nem vagy te alkoholista! 20 év józanság után, a legszentebb pillanatban tud jönni a kísértés, mert ilyen az alkoholizmus.
Fotó: Fazekas György atya szenvedélybetegeknek tart lelkigyakorlatot (Pécsi Egyházmegye)
Hogyan tud segíteni az Alkoholistamentő Szolgálat a szenvedélybetegeknek?
A szolgálat alkalmai során a közösséget éljük meg, a közösségben pedig azt, hogy elfogadhatóak, szerethetők, fontosak, egyediek, megismételhetetlenek és jók vagyunk. Nagyon sokunknak pont ez az az élmény, ami hiányzott felnövekedésünk során. Kell, hogy csoportba járjunk, hogy lelkigyakorlatról lelkigyakorlatra menjünk, és újból átéljük ezt az élményt. Amikor valaki először érkezik lelkigyakorlatra, 99 százalékban azt mondja, hogy ekkora szeretettel még soha nem találkozott. Olyanok is járnak, akik már sok-sok éve józanok, és olyanok is, akik még nem. Mivel a szolgálat fenntartója a Katolikus Szeretetszolgálat, lelkigyakorlatainkon a Katolikus Egyház eszközeit használjuk, van szentmise, gyónás, szentáldozás, ezenfelül közös ima és előadások Jézusról vagy az Ószövetség valamelyik témájáról.
Nagyon fontos a közösség, mert egyedül nem megy, nem tudjuk saját erőnkből kihúzni magunkat. Kell a segítség.
Azt szoktam javasolni, hogy a józanság első három-négy évében minden lelkigyakorlatra jöjjön el az ember, amelyek évente négy alkalommal kerülnek megrendezésre. Valamint az Alkoholistamentő Szolgálat egyéb programjain is ajánlott részt venni, így például csoportba járni, mert ez tud megtartani minket. Sokszorosan aláhúzom, hogy a csoportban tudjuk melegen tartani azt, amit a lelkigyakorlaton megéltünk, valamint a csoportokon elindulunk az egyéni fejlődés útján. Alkoholistaként leromboltuk a személyiségünket, teljesen összezavarodtunk, azt sem tudjuk, kik is vagyunk valójában, s a közösségben újra felfedezzük a magunk értékeit, látjuk, hol kell még fejlődnünk. Nemcsak Budapesten, több vidéki városban is vannak közösségeink, ahová bármikor lehet csatlakozni. Óbudán, a Kórház utcában havonta egyszer közösségi szentmisét tartunk, ahol lehet találkozni jókedvű, vidám alkoholistákkal, akik szeretik az életet. A közösségi élményen túl pedig Jézussal találkozhatunk, aki a szabadító.
Visszatérve a történetére; mikor szentelték végül pappá?
42 évesen józanodtam ki, és a hivatás gondolata bennem volt még. Sokat beszélgettem Jakus Ottó atyával aki akkor a Szolgálatot vezette és rengeteget köszönhetek neki. Később találkoztam Beer Miklós püspök atyával, aki a bizalmába fogadott, szárnyai alá vett engem. Leányváron a hivatásőrzőházban terápián vettem részt, végül a kijózanodásom, szabadulásom után három évvel, 45 évesen a püspök atya pappá szentelt, és azóta az Alkoholistamentő Szolgálatban tevékenykedem.
Megoldás lehet-e a mértéktartó ivás, vagy csakis az absztinencia?
Az alkoholista nem válhat soha szociális ivóvá vagy kulturált ivóvá, mert már átbillent a ló túloldalára.
Vannak nagy ivók, akik sokat isznak, a családi életük látszólag megy, a munkájuk látszólag megy. De érdemes mélyebben ránézni, hogy valóban szereti a házastársát, a gyerekeit, ha szüksége van az italra, és csak úgy tud működni? Ha valaki iszik, akkor már nem teljesen önmaga. Ha már egy pohár bort is elfogyasztunk, az alkohol hatása alatt vagyunk, másképp reagálunk, viselkedünk, és működünk. Tudjuk, hogy a vezetésre is hatással van az alkohol, hiszen megnő a reakcióidő, ami nagyon könnyen balesetet okozhat. Ha fizikálisan hat, akkor az egyéniségemre is hatással van, és azt is rombolja. Az alkoholizmus testi és lelki betegség egyben. Testi függést okoz, mert meg kell innom, hiszen ha nem iszom meg, akkor remeg a lábam, kiver a hideg verejték. És
pszichés betegség is, hiszen a lelki sebeimre kezdek el inni, és ahelyett, hogy azokat megfelelő módon gyógyítanám, kezelném, az alkohollal még több gubancot okozok.
Az ember a lelkében is teljesen összezavarodik az alkohol hatására, ami rombolja a személyiséget is. Először a testi függést kell kezelni; fél év után az ember szervezete már nem kívánja az alkoholt. Utána a lelki dolgokkal kell foglalkozni, megvizsgálni, hogy miért is ittam, mik azok a lelki sebek, sérülések, amelyekre az alkohollal kerestem a megoldást. Az ember szervezetében van egy sejtmag, amelyben elraktározódik az az információ, hogy a szervezetem hogyan működött akkor, amikor ittam. Amikor nem viszek be alkoholt, akkor képletesen szólva lekapcsolom a villanyt, és a sejt nem is kívánja, mert már kiürült, viszont az információ ott van benne. Tudja, hogyan kell működnie akkor, ha iszom. És ha én fél év múlva, egy év múlva megiszok valamit, akkor felkapcsoltam a kapcsolót, és a sejt elkezd úgy működni, mintha már többet ittam volna. A sejt elkezdi kívánni az alkoholt. Én már nem kívánom, már utálom, de inni kell, mert a sejtjeim kívánják. Tehát
ezért sem működik egy alkoholistánál a mértéktartó ivás, mert olyan, mintha folyamatosan nyomogatnám a kapcsolót.
Mit tapasztal, a papok körében mennyire probléma az alkoholizmus?
A papok körében nincs tapasztalatom, néhánnyal találkoztam már és beszélgettünk a józanságról. Leányváron van a hivatásőrzőház, amelyet kifejezetten papoknak és egyházközeli személyeknek hoztak létre, hogy gyógyuljanak betegségükből. Általánosításokat nem szeretnék mondani, de mivel a pap is ember, neki is lehetnek problémái és rossz megoldásai a nehézségeire, így érintheti az alkoholizmus. A szenvedélybetegség nem válogat.
Fotó: Fazekas Gyuri atya szenvedélybetegeknek tartott lelkigyakorlaton
Lehet-e egy mélyen hívő ember alkoholista?
Ki a mélyen hívő? Sokszor azt tapasztaltam, hogy egy büntető, számonkérő Istenben hisznek azok, akik hozzánk kerülnek, akár szenvedélybetegek, akár hozzátartozók. Mindenki sebzett, még az istenképünk is. Ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy sok hívő ember is veszélyeztetett.
Nem ellentmondás, hogy hívő ember is lehet alkoholista, mert az alkohol nagyon-nagyon lassan kúszik be, és alakítja át az ember gondolkodását, jellemét, személyiségét. Még, ha valaki személyes Istenkapcsolattal is bír, ott van a lelkében egy hozott csomag, sebzettség, sérülékenység.
Miközben éli az életét, történik vele valami, amit esetleg nem tud feldolgozni. És ha a családjából azt a mintát hozta, hogy az ivás a megoldás, akkor elkezd ebbe az irányba menni. Ez nem azt jelenti, hogy máról holnapra alkoholista lesz, hanem 5-10 év lefolyása alatt. Személyes, mély Istenhitből indult, de ez a kapcsolat átitatódik az alkohollal, és akkor az már nem egy mély istenkapcsolattal bíró személy. Mélyen hívő embert is érinthet olyan történés, amely elindítja az alkoholizmus felé vezető úton. Ahogy mondtam, az alkoholizmus a tagadás és a hazugság betegsége. A hívő ember szent meggyőződéssel van magában, hogy ő nagyon imádkozik, nagyon jámbor, megtesz mindent Istenért és közben ihat alkoholt a problémáira. Már elkezdett hazudni önmagának. Egy külső tükörre van szüksége, amely megmutatja, hogy hoppá, te most túlléptél egy határt, vagy berúgtál, vagy hogy én úgy látom, hogy neked problémáid vannak az alkoholfogyasztással.
Magyarországon súlyos probléma az alkoholizmus, ráadásul a népszokás része a koccintás, a közös ivás. Mit gondol, mit lehetne tenni társadalmi szinten annak érdekében, hogy egyre kevesebben legyenek érintettek?
A kormánynak komolyan kell vennie, hogy az alkoholizmus népbetegség, és ehhez meg kell tenniük a megfelelő lépéseket. Vagyis
a tévében, a rádióban hirdetni kéne, hogy az alkoholizmus betegség, hogy az alkohol rabságából lehet gyógyulni és szabadulni.
Úton-útfélén informálni kéne az embereket, és ezért anyagi áldozatokat is hozni. Ott kezdődik az egész, hogy vajon ki tudjuk-e alakítani azt a kultúrát, hogy egy összejövetelen nem feltétlen kell inni. Komolyan kell venni azt, hogy az alkoholizmus súlyos probléma. 800 ezer és 1 millió 200 ezer közé teszik az alkoholisták számát, ami azt jelenti, hogy minden tizedik ember érintett Magyarországon. Ha az alkoholistának van házastársa, akkor már az emberek 20 százaléka érintett. Ha hozzávesszük a szűkebb kört, a családtagokat, a munkahelyeket, ahol az alkoholista dolgozik, akkor azt kapjuk, hogy az ország jelentős része valamilyen módon érintett.
Valakinek fent a vezetésben el kell döntenie, hogy ezt a problémát komolyan vesszük és lépéseket teszünk, másként nem lesz változás.
Nagyon fontos a megelőzés. Annyira nem foglalkozunk a témával, hogy már általános iskola felső tagozatában előfordulnak komolyabb problémák az alkohollal.
Mit tehetnek az alkoholista hozzátartozói? Hiszen, ha rosszul reagálnak, az csak tovább mélyítheti a problémát.
Néha jeleznie kell a hozzátartozóknak a problémát, hiába tapasztalják, hogy az érintett tagad, tagad és tagad. Ezenkívül a családtagoknak nagyon ajánlott hozzátartozói csoportba elmenniük, és hallaniuk, hogy más hozzátartozók hogyan viselkedtek, hiszen ebből ők is tanulhatnak. Ha nem jeleznek az alkoholista családtag felé, akkor az azt jelenti, hogy minden rendben van. Tegnap berúgtam, és ma nem mondott semmit a házastársam, akkor minden rendben van, hiszen nem jelzett. Hát, nincs minden rendben. Tehát
jelezni kell a bajt – nem azt mondom, hogy napjában ötször, de bizonyos időközönként szükséges, mert az érintettnek hallania kell, hogy egyszer majd leessen neki.
Arra sajnos nincs recept, hogy mikor jut el hozzá az üzenet. Esetleg azt is elmondhatja a hozzátartozó az érintett családtagnak, hogy hova tud elmenni segítséget kérni. A hozzátartozó úgy tud segíteni, ha ő maga erősödik. Tehát el kell mennie egyéni beszélgetésre, csoportbeszélgetésre, azért, hogy erősödjön, hogy megértse, ő hol van ebben az egész történetben, hogy mit nem csinált jól esetleg, és hogy hogyan álljon az érintetthez. Csak így tud segíteni, másként nem, mert az érintett nem fogadja el, hogyha például a párja próbálja rendbe tenni őt. A hozzátartozó nem tudja megszabadítani az alkoholistát a problémájától. Sajnos néhányan beleesnek abba a hibába, hogy majd ők meggyógyítják a függőt. Nem fogják tudni, pont a családi kapcsolat miatt. Fontos, hogy a hozzátartozó ne hibáztassa az alkoholistát, ne szapulja, hanem kezdjen el önmagával foglalkozni, magát erősíteni.
Fekete Ági
Ha úgy érzed, hogy neked, vagy egy hozzátartozódnak segítségre van szüksége, az alábbi elérhetőségeken keresztül felveheted a kapcsolatot az Alkoholistamentő Szolgálattal:
Vezetékes szám: +36 1 242 2330
Mobilszám: +36 30 512 76 43 vagy +36 20 775 31 35
Honlap: kaszlelkikozpont.hu
“Az alkohol rabságából Jézus a szabadító”
hirdetés
