Egyszerre volt megrázó és felemelő élmény egy napot a hajléktalanok között szolgálni. Megrázó, mert sok kilátástalan élettel, csüggedt tekintettel, éhes szájjal találkoztam – és felemelő, mert valódi szeretet, odafigyelés és élő hit veszi körbe a Csak Egyet Szolgálathoz betérő vendégeket. A reggeli előkészítésétől az imaóráig mindenbe bepillantást nyerhettem, és azt tudom mondani: más perspektívát, egyfajta újraindítást ad, ha valaki idejön önkénteskedni.
Még sötét volt, amikor megszólalt az ébresztőm. Kinéztem a hőmérőre: 3 fok. Ahogy keresgéltem a szekrényemben a ruháim között, és igyekeztem a legvastagabb pulóverem kiválasztani, felsejlett bennem a gondolat, hogy ezt nem mindenki teheti meg, sőt! A hajléktalanok – akikhez aznap készülődtem – örülnek, ha egyáltalán van vastagabb ruhájuk, kabátjuk. Nemhogy a legmelegebbet keressék.
A Király utcába érve már messziről látszik a piros ajtó, amely a Csak Egyet Szolgálat hajléktalanellátójába nyílik.
Egy pince, ahova nem jut be ugyan sok fény, mégis az ott dolgozók szeretete és hite világítja be a helyet minden nap.
Lehetőséget kaptam, hogy egy napot én is velük töltsek, és betekintést nyerjek abba, milyen a legnehezebb sorsú emberek között szolgálni.
Amikor megérkeztem, az ott dolgozók a konyhába irányítottak, ahol minden kézre szükség van reggelente, hiszen ételosztás van 8 órától. Ahogy kezet mostam és bebújtam a köténybe, máris megéreztem annak a súlyát, hogy itt bizony haladni kell, mert minden percben nő a sor kint: rengeteg éhes ember várja, hogy reggelit kapjon.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Cserné Kati néni a konyhán dolgozik és takarít, már több mint kilenc éve. Pontosan tudja, mire van szükség, mennyi ételt kell venni és milyen fázisokban érdemes haladni ahhoz, hogy minden rendben menjen. Egy igazán élettel teli asszony, aki mindenkinek elmeséli: maga Jézus hívta ebbe a szolgálatba. „Egyértelmű volt, hogy ide kell jönnöm, Isten kijelentette nekem. Amikor beléptem az ajtón, minden pontosan úgy volt, ahogy Ő előre megmondta, kirázott a hideg, és tudtam, hogy itt a helyem” – mesélte csillogó szemmel. Kati már jól ismeri a visszatérő hajléktalan vendégeket és a háttértörténetüket is. Tudja, kivel kell szigorúnak lenni, aki próbálná áthágni a szabályokat, és ki az, akinek szüksége van egy kis plusz törődésre.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Miközben ő óriási kondérokban főzte a teát és a kávét, én összeismerkedtem Caprioli Alessandro atyával, aki most a Pázmány egyetemi lelkésze, minden héten jön és segít az osztásban. Olasz származású, de ragyogóan beszél magyarul. „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok” – idézte Máté evangéliumát, amikor megkérdeztem, miért tartja fontosnak, hogy rendszeresen itt segítsen.
„Alapvető küldetésünk, hogy lehajoljunk a szegényekhez.
Igyekszem példát mutatni a diákjaimnak is, bár nem sokan szoktak velem jönni, de van, aki igen, és az mindig nagy öröm” – mondta. Nagyon jó volt látni egy papot, aki a magától értetődő módon beállt szolgálni, teljes alázattal és azzal a hittel, hogy minden apró cselekedet számít, amelyet szeretetből, másokért teszünk.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Az elkészült szendvicsek egyre halmozódtak, a tea gőzölgött, a dolgozók jelezték, hogy hamarosan nyitunk. Ekkor érkezett meg Erdő Péter bíboros, aki aznap szintén bekapcsolódott a szolgálatba. A Csak Egyet dolgozói minden napot imával kezdenek, így tettünk akkor is. Kértük Istent, hogy mindent el tudjunk végezni, amit Ő ránk bízott, és hogy rajtunk keresztül világítson. Ahogy álltunk körben a bíborossal, Kunszabóné Pataki Anna vezetővel, a sok itt dolgozóval és önkéntessel, megéreztem, milyen erő van abban, hogy összefogunk és együtt akarunk cselekedni. „Legyen ez a nap is a Te dicsőségedre, Jézus” – zárta a közös imát Kunszabó Zoltán diakónus, az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség vezetője.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Ahogy befejeztük, már nyílt is az ajtó, és elkezdtek jönni sorban a hajléktalanok. Látszott, hogy már tudják, mi itt a rendszer: rövid regisztráció, kézmosás, majd jöhetnek a szendvicsért és a forró teáért. Láttam nagyon elgyötört arcokat, sebeket, amelyeket talán egy verekedés során szereztek, láttam csüggedést, de meglepően sok nyílt, tiszta tekintetet is. Minden egyes étel átadásánál megerősödött bennem, hogy van értelme ezt csinálni, még ha ez csak egy apró része is a szolgálatnak. Hálásak voltak, megköszönték.
Erdő Péter bíboros épp mellettem állt, és szavak nélkül kialakítottunk egy rendszert, hogy én szalvétába csomagolom a kenyereket, ő pedig átadja az érkezőknek. Ő is kedvesen, alázatosan, minden feltűnést kerülve vett részt ebben. Néhányszor megkérdezték, hogy nem szeretne-e leülni, de azt válaszolta: „nem vagyok fáradt, nekem ez pihenés”. Pedig a munka nem volt egyszerű, mert nemcsak adogatni kell az ételt-italt, hanem folyamatosan figyelni a hajléktalanokra, kommunikálni velük, reagálni a felmerülő igényekre. A sor pedig csak nem fogyott. Mint Katitól megtudtuk,
egy átlagos napon 140-150 hajléktalan jön reggeliért
– és később van, aki ebédért is. Egyébként érdekes volt, hogy a vendégek közül csak kevesen ismerték fel a bíborost, de akik igen, azoknak az arca felderült, és örömmel köszöntötték.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Miután lement a nagy tömeg, volt alkalmam beszélgetni az egyik itt dolgozó lánnyal, Kánia Larisszával, aki a kommunikációs csapat része. „Mindig is bennem volt a vágy, hogy hátrányos helyzetűeknek szeretnék segíteni, és itt megtaláltam a helyem” – mondta Lara, akiben ugyanakkor voltak félelmek, mielőtt idejött. „Nagyon féltem így, fiatal lányként a hajléktalanoktól, de pozitív csalódás volt, amikor kiderült, hogy itt mindenki elképesztően kedves. Nem kaptam beszólásokat, sőt nagyobb biztonságban érzem magam, mert Budapest utcáin több vendégünk is ismer, lehet, hogy pont ők fognak megvédeni, ha úgy adódna” – nevetett.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Mesélt arról is, hogy ha jótékonykodással foglalkozol, könnyű elhinni magadról, hogy milyen jó, „szent” ember vagy. „Fontos, hogy ne szálljunk el magunktól, hanem mindig alázattal legyünk itt” – hangsúlyozta. Lara szerint a hit teljes mértékben jelen van a szolgálatukban. „Én nem gondoltam, hogy létezik ilyen munkahely, ahol ennyire Istennel együtt végezzük a munkát.
Rengeteg közös imánk van, a napot is úgy indítjuk, hogy kérjük Istent, hogy vezessen minket.
Látszik, hogy ereje van az imának, és nemegyszer oldott meg például anyagi szükségletet a szolgálatnál. Nagyon élő itt a hit.”
Fotó: Nagy Dorina Noémi
A hajléktalanok kapcsán sok előítélet van a társadalmunkban, az egyik legjellemzőbb, hogy „saját hibájukból nem dolgoznak”. Valójában sokszor ezek az emberek súlyos mentális problémákkal küzdenek, és emiatt nem tudnak munkát találni. A másik gyakori sztereotípia, hogy „minden hajléktalan alkoholista”, ám ez sem igaz minden esetben – ahogy én magam is láttam a reggeliosztásnál.
„Nagyon sokan árvaházakból, intézeti háttérből jöttek, soha nem vette őket körül szerető család. Olyan is van, akit a megromlott egészsége miatt leszázalékoltak, és emiatt veszítette el az állását.
Tanult, diplomás emberek ülnek a hajléktalanok között.
Igyekszünk nekik munkát találni, de nemegyszer ha egy cégnél a HR-es meglátja a lakcímkártyájukon az önkormányzati címet, már nem is kíváncsi rájuk, kitessékeli őket” – fogalmazott Lara.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Vannak azért – hála Istennek – sikertörténetek is. Volt egy lány, Abigél, akivel a szolgálat vezetője az utcán találkozott, látta a szemében az intelligenciát, az akarást, hogy megváltozzon a sorsa. A kislányt a nagymamája nevelte, a szülei ugyanis elmentek, otthagyták őt és a testvéreit is. „Évekig a támogatottunk volt, és sikerült az érettségije, idén pedig annyira jól sikerültek a tanulmányi eredményei, hogy felvették a BME-re, ami óriási dolog. Ez is mutatja, mennyit számít, ha valakit felkarolnak. A mai napig mellette vagyunk és bátorítjuk őt” – mondta mosolyogva az itt dolgozó lány.
Közben gitárszó hallatszott, középre feszület és gyertya került: elkezdődött az Bibliaóra, amelyet minden héten megtartanak. A Csak Egyetnél többféle imaóra is van: minden hétfőn Rózsafüzér, keddenként Bibliaóra, csütörtökönként dicsőítő imaóra, havi egyszer pedig szentmisét, illetve szentségimádást is tartanak.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
A körberakott székek jelezték, hogy bárki csatlakozhat: mint kiderült, több hajléktalan is minden alkalommal, lelkesen részt vesz. Néhány dicsőítő dal eléneklése után Harmath Krisztina mentálhigiénés segítő és Kunszabó Zoltán az okos szüzek történetét elevenítették fel. Arról beszéltek, hogy napi kapcsolatban kell lennünk a Teremtőnkkel, hogy ne fogyjon ki az olajunk. „Nem én világítok, hanem a bennem lévő Jézus” – erre a mondatra sokan helyeseltek. Az imaórákon mindenki gondolataira kíváncsiak, így mentünk egy kört, hogy kinek mi a véleménye erről az igeszakaszról.
Amikor egy hajléktalan, kiszolgáltatott ember arról beszél, hogy a bajok idején is hálát kell adni, az több, mint megindító. „Jézus mindig várja, hogy belefussak a karjaiba, Ő találkozik velem” – mondta egy idősebb hölgy. Jelen volt egy kedves, nyílt tekintetű fiatal fiú is, aki megosztotta: két napja józan, és most nagyon nehéz, de nem akar inni. Hiszi, hogy Isten átsegíti ezen, és végleg leteheti az alkoholt.
„Ateista voltam, és itt, köztetek találtam meg a hitet”
– mondta a könnyeivel küszködve. „Hálás vagyok, hogy együtt kereshetjük a fényt.”
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Az egyik hajléktalan nővel is beszélgettem utána. „Nagyon anyagias, világi ember voltam, mindenből a legtöbbet, a legjobbat akartam. Rá kellett jönnöm, hogy egyszer nekem is el kell mennem és itt kell hagynom mindent – akkor minek?
Elveszítettem mindent, de Jézust így találtam meg.”
Az imaóráktól, mint mondta, nagy lelki nyugalmat kap, erősítik az Istennel való kapcsolatát. „Csak addig tudok segíteni az embereknek, ameddig vissza nem jön a vőlegény, az Úr Jézus. Nekem Ő a vőlegényem, más nem is kell” – jelentette ki határozottan.
Az imaóra közben többen egyre közelebb merészkedtek. Volt, aki nem szólalt meg, de a záró dicsőítő énekeket már együtt énekelte velünk. Meghitt és valóságos alkalom volt ez. Egy hely, ahol nem a gyülekezeti pozíciók számítanak, ahol senki nem dicsekszik a jócselekedeteivel, viszont mindenki őszintén elmeséli, mennyire megtört ember, akinek Jézusra van szüksége, csak Ő tudja megmenteni. Legszívesebben mindenkinek azt mondanám, aki kiábrándult egy-egy gyülekezetből vagy az egész egyházból, hogy vegyen részt ilyen alkalmon is a hajléktalanok között. Nyitott szemmel és szívvel.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
A nap egyáltalán nem volt könnyű, hiszen sok koncentrációt és energiát igényelt, és persze nehéz szembenézni azzal is, hányan élnek a társadalom peremén. Mégis – ahogy Várnagy András lelki kísérő fogalmazta meg – „van valami emberi szóval nem megfogalmazható szeretet-légkör a Csak Egyetnél. Nincs kétségem arról, hogy Istenünk által megálmodott ajándékra lelhetnek itt a budapesti fedélnélküliek.” Fontos, ami itt történik, és az önkénteskedés után még nagyobb tiszteletet érzek azok iránt, akik nap mint nap beleteszik a szívüket, a hitüket, az erejüket ebbe a szolgálatba. Sokszor „láthatatlan” ez a sok munka és ima a Csak Egyetnél, de Isten figyelemmel kíséri, sőt a kezében tartja ezt a piros ajtós belvárosi kis helyet.
Szilágyi Anna
A képre kattintva galéria nyílik!
hirdetés
