Most vasárnap a talentumokról szóló példabeszédet hallhattuk a szentmisén. A hagyományos, „mainstream” értelmezési mód szerint a példabeszéd a tehetségeink, képességeink kamatoztatásáról szól, és arról, hogy Isten számon kéri majd tőlünk, mennyire sikerült ezeket az Ő dicsőségére és mások szolgálatára felhasználnunk. Vannak azonban másfajta értelmezések is, melyek szerint a talentumokról szóló példabeszéd sokkal inkább a bizalomról szól, és arra hív, hogy lássuk meg magunkban azt, amit a Mester lát bennünk. Egy domonkos szerzetes gondolatai.
„Emlékszel olyan pillanatokra az életedben, amikor valaki különösen nagy figyelemmel fordult feléd, felismerve benned valamit, egy lehetőséget, amit te nem láttál meg magadban? Nekem az egyik gimis tanárnőm volt ilyen. A pályaválasztási tanácsadó arra a következtetésre jutott, hogy csak az általános matematikával tudok megbirkózni, de a matektanárom esélyt adott nekem az algebra területén is. Soha nem hagyta, hogy kisebbrendűnek érezzem magam, sőt, rám bízott egy iskolán kívüli feladatot, és ezzel megmutatta, hogy mennyire bízik bennem. Végül algebrából értem el a legjobb eredményeket!
Valami hasonló történik a talentumokról szóló példázatban is (Mt 25,14-30). Ez a titokzatos mester egy kivételes érzékenységgel rendelkező, gondoskodó személy. A tehetségeket eltemető harmadik szolga azzal vádolja őt, hogy “kemény ember”. A történetben azonban erre semmilyen bizonyíték nincs. Amikor a két szolga visszatér, miután rengeteg pénzt kerestek, a mester még csak meg sem tartja, hanem elajándékozza a talentumokat.
A gazda a keménység ellentéte; gyengéd szívű és végletekig bizalomteljes.
A három szolga – akikre a gazda rábízza a vagyonát – egyike sem pénzügyi gondnok, könyvelő vagy bróker. A szolgák legalsóbb csoportjába tartoznak, akiket alantas feladatokkal bíznak meg. Annyira jelentéktelenek a háztartásban, hogy valószínűleg megdöbbenti őket, hogy a gazda egyáltalán tud a létezésükről. Pedig sokkal többet tud róluk. Tudja, hogy melyik szolga tud öt talentummal bánni, melyik kettővel, melyik eggyel. Bizalmas információkkal rendelkezik a képességeikről, egészen a legapróbb különbségekig.
A szolgákat még jobban megdöbbenti az, amit a mester ad nekik: egyetlen talentum ugyanis több mint 15 évi munkásbért ért!
Figyeljük meg, mit mond a mester, amikor átadja ezt a megdöbbentő összeget a szolgáknak; semmit. Nem ad nekik semmilyen utasítást. Egy szót sem szól; egyszerűen csak elmegy. Tehát ez vagy valamiféle szadista csapda…vagy pedig egy szívből jövő kihívás…sőt, egy meghívás.
Talán ez az első alkalom, hogy valaki odafigyel ezekre a szolgákra, megismeri őket, elismeri a bennük rejlő lehetőségeket, és olyan felelősséget bíz rájuk, amely meghaladja az elképzeléseiket. Amikor azok, akikre felnézünk, így bánnak velünk, méltónak, megbecsültnek, szeretettnek érezhetjük magunkat. Talán ez a szolgák első olyan tapasztalata, hogy elfogadják, értékelik, akarják őket. És bár akár el is szökhetnének újonnan szerzett vagyonukkal, mégsem teszik ezt, úgy döntenek, hogy a gazdánál maradnak. Befektetik a pénzét, és visszajönnek elszámolni, mert „akiket szeretnek, félelem nélkül lépnek be a szeretet forrásának szívébe” (Aranyszájú Szent János).
És pontosan ez a mester cselekedeteinek motivációja. A gazda az Atyaisten szimbóluma, aki nem tudja elviselni, hogy gyermekeit bármi rabszolgasorba taszítsa. Szabadságra vagyunk teremtve. Mégis, olyan erősen tartanak bennünket rabszolgasorban bizonyos dolgok, például a félelem, a függőségek, rossz szokások, a rettegés, az önutálat, a súlyos bűnök, a szenvedés, a reménytelenség, hogy bebetonozódunk rabszolgaságunkba. Szükségünk van arra, hogy kiragadjanak ebből, és a példabeszédben szereplő mester erre vállalkozik.
A példabeszéd lényege tehát nem a vagyonszerzés, hanem a bizalom megszerzése. A mester egyfajta próbát talál ki, hogy bizalmat, odaadást és hitet ébresszen a szolgáiban. Szolgákból fiakká akarja őket átváltoztatni.
A két engedelmes szolga meglátja önmagában azt, amit a mester lát bennük. Ezt kéri tőlünk is a példázat. Vágyott felszabadulásunk akkor lehetséges, hogy ha arra a bizalomra támaszkodunk, amelyet maga Isten bíz ránk. Az Atyaisten átadja nekünk “tulajdonát”, azaz saját Fiát a szenvedésben, a halálban és a feltámadásban (a példázat elbeszélésének idején Jézus keresztre feszítéséig már csak néhány nap telik el). A példabeszéd nem a pénzszerzésről szól, hanem arra hív minket, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki abból, amit Isten kegyelme lehetővé tesz. Az Atya „befektet” belénk.
Az egyetlen dolog, ami számít: menj be urad örömébe! Aquinói Szent Tamás szerint az örömöt a szeretet okozza annak jelenléte által, amit/akit szeretünk. A gazda azért örül, mert szereti a rábízottakat.
A hűséges szolgák osztoznak a gazda örömében azáltal, hogy hagyják magukat úgy szeretni, mint a gazdával egyenrangúakat.
Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád – mondja a mester, örülvén a szolgák hűségének. S talán a szolgák szívükben Szent Pál apostolhoz hasonló szavakkal válaszoltak: Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem (Gal 2,20). Nézzük meg, mit ad az Atya a kezünkbe a szentáldozáskor, és adjuk át magunkat ennek a Legszentebb Birtoklásnak, ennek a Jelenlétnek a szolgálatára.”
Forrás: aleteia.org
Fordította: Fekete Ági
hirdetés
