Kik a szentek, és mi hogyan válhatunk azzá? Egyáltalán, miért fontos a szentekre figyelmet fordítanunk? Mike Schmitz atya elmélkedése Mindenszentek ünnepére.
Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ki is a szent? A szentekről háromféleképpen beszélünk. A Szentírásban Pál apostol azt mondja, hogy bárki, aki meg van keresztelve, bárki, aki Krisztusban van, az szent, mert a szent azt jelenti, hogy elkülönített, hogy az Úrnak van szentelve egy célra. Szentek azok is, akik végmentek a szentté avatási folyamaton, és a Katolikus Egyház szentté nyilvánította őket. A szentek harmadik csoportjába pedig azok tartoznak, akik a mennyben vannak. Róluk szól ez a mai nap, amikor is megemlékezünk az összes szentről és arról, amit Isten tett az életükben.
Vannak, akik számára nem érthető, hogy miért fordítanak a katolikusok annyi figyelmet a szentekre. Ez egy fontos kérdés. Miért nézünk meg egy Michalangelo-szobrot? Miért időzünk el egy Van Gogh-festmény előtt? Amikor megnézzük ezeket az alkotásokat, és dicsérjük őket, nem csak azt mondjuk, hogy a szobor vagy a festmény csodálatos, hanem annak készítője is. Amikor tehát Istent dicsérjük a szentjeiért, azt mondjuk: Istenem, ezt a Te tetted, a Te munkád gyümölcse.
Hiszen ezt teszi Isten; vesz hétköznapi, normális embereket, és rendkívülivé teszi őket. Ezt jelenti szentnek lenni.
Hogy egy egyszerű, hétköznapi ember a benne lévő isteni kegyelem által természetfeletti életet él. A szentek sok szempontból olyanok, mint mi, egy markáns különbséggel; igent mondtak a kegyelemre, és aztán sem hagyták abba az igen kimondását. Ez a kedvenc definícióm a szentekről. Néha azt gondoljuk, hogy szentté válni lehetetlen; valójában a szent az, aki igent mond Istennek, és soha nem hagyja abba az igen kimondását.
Az egyház története során sok különböző életutat bejáró személyt avattak szentté; vannak, akik gyermekkoruktól nagy ártatlanságban és tisztaságban éltek, míg másoknak megtérésük után 180 fokos fordulatot vett az életük. Lisieux-i Kis Szent Teréz az előbbi életútra példa. 15 éves korában lépett be a karmelita rendbe, bár korábban a pápához folyamodott, hogy még ennél is fiatalabban léphessen be. Azt gondolnánk, hogy ő születésétől fogva szent volt, így nem volt szüksége isteni segítségre, ez azonban nem helytálló következtetés. Nagyon vágyott arra, hogy szent legyen, ugyanakkor szembesült gyengeségeivel is, például avval, hogy nincs arra ereje, hogy úgy imádkozzon, mint szerzetestársai.
Ahelyett, hogy hiányosságai láttán elkeseredett volna, bátorította az az erő, ami Jézustól jött.
Nem csüggesztette el az a gyengesége, hogy rendszeresen elaludt imádság közben. Talán van, aki erre azt mondja; ez volt a legnagyobb problémája, most komolyan? Látnunk kell, hogy Teréz minden erejével szeretni akarta az Urat, de nem volt meg erre a képessége. Ahelyett, hogy elkedvetlenedett volna, hogy feladta volna, próbálkozott, és azt mondta Istennek; rendben, Uram, amikor elalszom imádság közben, akkor a Te szeretett lányodként atyai karjaidba helyezem magam. Lehet, hogy mi ebben a helyzetben ostoroznánk magunkat, azt kérdezve magunktól, hogy miért nem tudunk jobbak lenni?
Teréz továbbra is próbált imádkozni, miközben tudta, hogy Isten a gyengeségében is szereti őt. Már itt a Földön Isten gyermekei vagyunk. És
mit tehetünk, ha elbukunk? Megengedjük Mennyei Atyánknak, hogy felemeljen minket.
Teréz tudta, hogy túl gyenge ahhoz, hogy egyedül a mennybe jusson, de hihetetlen mély bizalma volt Istenben, és tudta, hogy az Atya annyira szereti őt, hogy fel fogja emelni a mennybe, ha csak engedi Neki. És ugyanez igaz ránk is. A gyengeségedben Isten a mennyet akarja neked. Ahelyett, hogy elkeserednél a kudarcaid vagy a bűneid miatt, inkább engedd meg az Úrnak, hogy meggyógyítson, hogy felemeljen, hogy megbocsásson neked. Életünk bármely szakaszában, akár jól megy a sorunk, akár nagyon rosszul, mindig igent mondhatunk Istennek.
Nézzük meg egy másik szentnek az életét! Egyiptomi Szent Mária az első századokban élt. Prostituált volt, és nem azért, mert pénzre lett volna szüksége, hanem mert szeretett volna az lenni. Egyszer hallott egy zarándokcsoportól, akik Egyiptomból a Földközi-tengeren át a Szentföldre hajóztak. Úgy döntött, csatlakozik hozzájuk. A hajóra való feljutását úgy fizette meg, hogy prostituáltként felajánlotta magát a többi utasnak. Teljesen összetört életet élt. A bűn rabszolgája volt, de ezt nem tudta. A zarándokcsoporttal a Szent Sír-templomhoz is ellátogattak, ahová szeretett volna ő is belépni, de nem tudott. Mintha egy láthatatlan kéz visszatartotta volna attól, hogy beléphessen. Ebben a pillanatban jött rá, hogy teljesen elszakadt az Úrtól. Bár korábban megkeresztelkedett, nem Isten törvényei szerint élte az életét. Kint állt, és csak sírt és sírt. Rájött, hogy a bűn ismételt választása rabszolgává tette őt. Egy Boldogságos Szűz Mária-ikon alatt állt, és mikor felnézett rá, Mária közbenjárását kérte, hogy beléphessen a szent helyre. Ahogy imádkozott, valami megváltozott, és immár be tudott lépni a templomba. Gyónásban Isten elé vitte a bűneit, és korábbi életét megbánva igent mondott Istennek. Megbékélt az Úrral, és élete hátralévő részét a pusztaságban töltötte, imádságban és vezeklésben. 17 éven át rendszeresen kísértésbe eset, hogy visszatérjen korábbi életmódjához. Ezután a hosszú harc után Isten még nagyobb szabadságot hozott neki. Egyiptomi Szent Mária továbbra is közeledett az Úrhoz, továbbra is igent mondott neki élete végéig.
Ha megnézzük a két fentebb említett szentet, látjuk, hogy nagyon különböző utat jártak be. Teljesen más pontról indultak, de végül nagyon hasonlóak lettek. Dicsőítették az Urat életükkel, mert igent mondtak neki életük végéig. És ez a meghívás nekünk is szól, ezt akarja számunkra Isten. Legtöbbünknek nem lesz saját ünnepnapja az Egyházban, és soha nem leszünk arról ismertek, hogy mikor és hogyan mondtunk igent Istennek. Ezért tartjuk az Egyházban Mindenszentek ünnepét. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete nagy szentekről ír, majd a 12. fejezetben azt olvassuk, hogy “mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra.”
Eszembe jut erről egy történet. Annak idején a családommal rendszeresen részt vettem egy futóversenyen. Ahogy a maraton utolsó szakaszát futod le, az utolsó néhány kilométeren az út szélen emberek állnak, akik szurkolnak neked. Egy alkalommal, mikor már a családommal beértünk a célba, ott maradtunk a verseny végéig. Éjfélig lehetett beérni a célba. 11 óra 45 volt, mikor a hangosbemondóban megszólalt az egyik szervező: van egy férfi, aki még majdnem 4 kilométerre van a céltól. Segítsünk neki, hogy időben beérjen! Az emberek elindultak, átrohantak a parkon, hogy a férfi mellett futva ösztönözzék őt. Én azt gondoltam, hogy biztosan nem fog beérni, hiszen reggel 7 óta fut, és 15 perce van arra, hogy majdnem 4 kilométert lefusson. Eltelt néhány perc, és már csak 1 kilométere maradt hátra. Még több ember futott oda hozzá. 11 óra 59 volt, és egyszer csak meglátom a férfit, ahogy sprintel a cél felé, mögötte pedig azok, akik ösztönözték őt a futásban. 13 másodperccel éjfél előtt beért! Csodálatos pillanat volt. Mindenki éljenzett és sírt. Erről a történetről azóta is a Zsidókhoz írt levél 12. fejezete jut eszembe.
A szentek már lefutották a versenyt. Helyettünk nem tudják lefutni, nem futhatják a versenyt értem. De szurkolnak nekem. Buzdítanak, közbenjárnak értem, még mindig segítenek.
Körülvesz minket a tanúk nagy felhője. Ezt ünnepeljük ma, a tanúk nagy felhőjét, amely továbbra is buzdít, közbenjár értünk, és ott futnak mögöttünk. A szentek nem futhatnak helyetted, de veled együtt futnak. Hiszen azt akarják nekünk, ami nekik már meg van; az Úr szüntelen jelenlétét. Azt akarják, hogy ez a mai ünnep a mi ünnepünk is legyen. Hogy egy napon a gyermekeitek és unokáitok ezen a napon azt mondhassák: “a mai nap anya ünnepe. A mai nap apa ünnepe. A nagyszüleink ünnepe ez, mert lefutották a versenyt, megtartották a hitet. És ez most az ő napjuk”.
Fordította: Fekete Ági
hirdetés
