Az Ifjúsági Világtalálkozó során mindannyian más-más tapasztalatokkal gazdagodtunk, de lényegét tekintve mégis ugyanazt élhettük át másfélmillió fiatallal karöltve: megérintő találkozásokat és az Istenben való formálódást. A következő rövid történetekkel személyes gazdagodásom fontos szeleteit szeretném megosztani veletek.
*
Hajnali három, Lisszabon külvárosa. Egy iskola tornateremének padlóján fekszem órák óta éberen, több száz lánnyal egy helyen. Véget ért a matracfelfújás, a hajszárítás, a teljes csendet csak a horkolás töri meg, a fürdőből szűrődő fények nem vakítanak már el. Nekem még sem jön álom a szememre. Új helyen amúgy is rosszabbul alszok, és túlságosan rá vagyok pörögve arra, hogy eleget kell aludnom ahhoz, hogy legyen erőm a másnaphoz, hiszen fontos eseményen veszek részt. Ez aztán biztos nem segít a helyzetemen. Mégsem pánikolok be, nyugodt tudok maradni. Mozdulatlanul fekszem, arra várva, hogy egyszer majd csak megunja a testem-lelkem az éber állapotot, és álomba merülök.
Elfogadás. Kontroll-elengedés. Bizalom. Mindezekre tanít engem a helyzet, amiben akaratlanul is benne találom magam,
és szinte érzem, ahogy tágul a szívem, ahogy túllépek önmagamon. Nem haragszom Istenre sem, amiért már több napja megengedi ezt a nehézséget, bár nagyon fáradt vagyok. Aztán egyszer csak arra eszmélek, hogy süt a Nap, reggel van. Lázasan készülődnek a zarándokok az elkövetkező napra. Fáradtan kelek. Talán néhány órát aludhattam. Imában kérem Istent hittel és bizalommal, hogy az Ő ereje nyilvánuljon meg az én gyengeségemben. Hogy kapjak fizikai erőt a naphoz. És megadja nekem. Átélem, ahogy a találkozó során nem csak a közösségi lelki programokon, hanem az egyéni helyzeteimben is formál az Isten, csendben, hangtalanul. De bizonyosan nem nyom nélkül.
*
Véget ért a péntek esti keresztút, amely mind tartalmában, mind látványában formabontó volt. Még munkálkodik bennem az élmény, mikor más nemzetekkel együtt haladunk kifelé a helyszínről. A gyomrunk korog, mert, bár már este tíz van, vacsorára még nem jutott idő. Éttermet keresünk, és találunk is egyet, aminél potenciálisan nem kell órákat sorban állni, cserébe a város messzebbi pontján helyezkedik el. A metróállomás felé vesszük az irányt, azonban a lejárathoz vezető lépcső tetején rendőrök állnak sorfalt, és nem engednek minket tovább. Nincs baj, csupán néhány percet kell várnunk, hogy lemehessünk, egyelőre túl sok ember van a megállóban. Az első sorban várakozunk a barátommal, a köz őrei komoly fegyvereikkel tőlünk egy méterre, a közölségük kissé megrémiszt. A semmin elmélkedem, mikor egyszer csak az egyikük – egy két méter magas, kigyúrt férfi – megszólít; honnan jöttetek? Magyarországról – hangzik a válaszunk, és egy újabb találkozás jön létre. Kiderül, hogy a portugál férfi magyar katonákkal szolgált Afganisztánban. Mikor a háborús tapasztalatairól kérdezzük, érezni a benne feltörő fájdalmat és törést, ahogy azt mondja: sok mindent látott ott. Ezek után inkább nem firtatjuk tovább a kérdést, de magyar társairól elismerően beszél.
Előveszi a telefonját, és képet mutat nekünk a kétéves kislányáról, aki a kijelzőjének háttere. A barátom kíváncsiságból megkérdezi a volt katonát, mennyit sportol egy héten és mennyit tud fekve kinyomni. Mindenre szívesen válaszol, ő is láthatóan örül a kapcsolódásnak. Elmondja, hogy öröm itt szolgálnia, hogy ez a találkozó más, mint a többi, mert az IVT résztvevői vidám és békés emberek.
A kontraszt szembeötlő; a kemény, erős, felfegyverzett test mélyen érző lelket rejt.
Egy másik rendőr jelzi beszélgetőpartnerünknek, hogy most már leengedhet minket. Integetve, mosolyogva köszönünk el egymástól. Még sosem beszélgettem ilyen közvetlen stílusban rendőrrel. Egyszerű és szép pillanatok ezek, mikor a másik ember Istenarcúságát fedezhetjük fel. A találkozás öröme sokáig bennem él.
*
Szentségimádás, majd ugrálós keresztény koncert Lisszabon egyik parkjában. Mielőtt hazafelé vennénk az irányt, mosdóba szaladok. Ahogy kilépek az ajtón, és tekintetemmel a barátomat keresem, látom, hogy nem egyedül ücsörög a padon. Egy fiatal fiúval beszélget. Az IVT során sok találkozásban volt már részünk, az emberek közvetlenek és barátságosak. A jeleneten mégis kicsit meglepődök, pusztán azért, mert aznap már nem számítottam semmiféle isteni csavarra. Ahogy leülök, bemutatkozunk egymásnak. Asif egy arab országból érkezett barátaival a portugál fővárosba városnézés céljából. Először kicsit megsajnálom, szegény, pont akkor utazik ide, mikor a városból a lehető legkevesebbet lehet látni a vidám és hangos katolikus embertömeg miatt, de aztán kiderül, nincs miért sajnálni. Hogy
az utazásuk időpontja nem szerencsétlen egybeesés az IVT-vel, hanem sokkal inkább Isten tervét láthatjuk kibontakozni a szemünk előtt,
és már ez önmagában nagy ajándék. Asif tegnap este véletlen sétált el ebben a parkban, mikor meghallotta a zenét. Megállt, hogy nézze a dicsőítést, és tetszett neki, olyannyira, hogy ma este célzottan tért ide vissza, a barátai már a hostelben pihennek.
Kibomlik a beszélgetés, felőlünk is kérdez, én nem is tudom, milyen gondolattól vezérelve a katolikus teológia mélyére evezek, ugyanis a szentségimádás mibenlétét próbálom neki magyarázni, hogy Jézus valóságosan jelen van közöttünk. Asif furcsán néz, ami nem meglepő, muszlimként nem sokat hallhatott a témáról. De nem ítélkezik, inkább csodálkozva hallgat. Más témákat is szóba ejtünk, kiderül, hogy nem igazán gyakorolja a vallását. A beszélgetés közben felmerül bennem, hogy olyan jó lenne érte itt a padon ülve imádkozni, de nem is tudom, mit mondhatnék, félek, hogy kínos vagy erőltetett lenne a jelenet, hogy valami hardcore evangelizátorként tűnnék fel előtte, így hát annyiban hagyom. Imádkozhatunk érted? – szólal meg a barátom benső monológom lefuttatása után, a fiúhoz fordulva. Úgy tűnik, mégis csak a Szentlélek ötlete volt az ima.
Asif nem túl határozott yes-szel válaszol, arcáról egyszerre süt a bizonytalanság és a vágyódás Isten felé.
Hogy ne gondolja azt, hogy egy különös hangzású idegen nyelven valamit ráolvasunk, angolul imádkozzuk el ketten a Miatyánkot. Asif a csendjével van jelen. A keresztvetés után megköszöni az imát, mi pedig útra kelünk. Ahogy távolodunk a park nyüzsgésétől, helyt kap a szívemben a boldogság és a remény, hogy talán ezzel a rövid találkozással kicsit mi is hozzájárulhattunk ahhoz, hogy Asif megtérjen az élő, igaz Istenhez. És sokadjára megtapasztalom, hogy Isten munkatársának lenni színtiszta öröm.
*
Fekete Ági
hirdetés
