Mindenki borzasztóan siet. Nagyon fontosnak képzeljük magunkat attól, hogy teendők hosszú sorát kell kipipálnunk. Nem érünk rá válaszolni a barátainknak, mert „hát sűrű a hetünk”. Tolakodunk a buszon, mert „muszáj felférni”. Hol van mindeközben a kedvesség, a tisztelet, az, hogy emberszámba vesszük egymást? Véleményblog egy fiatal felnőtt tollából.
Friss élmény: tegnap elmentem a bankba, pénzt szerettem volna felvenni. Nagy lendülettel nyitottam volna az ajtót, de megláttam, hogy egy idős hölgy áll kint. „Az ATM-hez vár?” – kérdeztem. Igennel felelt, így beálltam mögé a sorba. Nem telt el két perc sem, amikor egy középkorú férfi bevágtatott az ajtón, és ahogy az előző ember végzett a pénzfelvétellel, ő állt oda az automatához. Az idős hölggyel összenéztük, és hirtelen nem hittük el, amit láttunk. Szavak nélkül eldöntöttük, hogy bemegyünk és megkérdezzük a férfitól, mégis miért vágott be elénk.
„Elnézést, uram, de mi is az ATM-hez álltunk sorba” – kezdte óvatosan a hölgy.
„És én azt honnan tudjam? Nem fogok kint ácsorogni a dögmelegben” – válaszolt a férfi, akit innentől nem szeretnék úriembernek nevezni. Erre én is megjegyeztem neki, hogy nem azért álltunk kint, mert mi annyira szeretjük a 40 fokos hőséget, hanem mert nagybetűkkel ki van írva a bank ajtajára, hogy az az automatánál egyszerre csak egy fő tartózkodhat.
A férfi erre: „Ez van, ennyit ki lehetett bírni, nem?”. Majd elviharzott.
Csak pislogtunk egymásra a nénivel, hogy milyen stílusban beszélt velünk az imént ez az ember. „Régen a nőkkel nem így bántak” – mondta a hölgy, inkább szomorú kiábrándultsággal, mint dühösen. Nem éltem akkor, amikor ő, de biztos vagyok benne, hogy igaza van: a tisztelet és az emberség valahogy kiveszőben van manapság. Nem tudom, olvastatok-e Jókai-regényeket, de az abban szereplő férfiak valóban férfiak voltak. A nőkkel tisztelettudóak, udvariasak, előzékenyek, nagylelkűek – miközben volt egy magasabb rendű céljuk, például a haza és a hit védelme, ez tette őket nemessé és erőssé. Hiányzik ez a világ, még úgy is, hogy én magam nem tapasztalhattam meg. A nénivel még a feminizmusról is beszélgettünk – már amennyire bele lehetett mélyedni néhány perc alatt – és egyetértettünk abban, hogy nem vezet sehova, ha a nők azt akarják, hogy ugyanúgy bánjanak velük, mint a férfiakkal. Teremtettségünkből fakad, hogy különbözünk.
Itt viszont nem is csak arról van szó, hogy a férfiak lettek tiszteletlenek a nőkkel szemben, hiszen fordítva is igaz: nem egy, nem két nőt hallottam gúnyosan, megalázóan beszélni a párjával vagy épp egy idegennel, legyen az buszvezető, ellenőr vagy egy „túl lassan totyogó” öreg.
Mintha a XXI. századra kiveszőben lennének az értékek – tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha én magam is idős lennék, és a „bezzeg az én időmben” közhelyet mondogatnám, de a szomorú helyzet az, hogy ez vesz körbe minket. Mindenki borzasztóan siet. Nagyon fontosnak képzeljük magunkat attól, hogy teendők hosszú sorát kell kipipálnunk. Nem érünk rá válaszolni a barátainknak, mert hát sűrű a hetünk. Tolakodunk a buszon, mert „muszáj felférni”. Elvesszük az utolsó tejfölt a boltban egy anyuka elől, mert „nekünk jobban kell”. Dudálunk, ha egy idős ember lassan megy át a zebrán, hisz nekünk már rég zöld a lámpa. Ráordítunk arra, aki valamiért felidegesített. Röviden:
frusztráltak vagyunk. De ez biztos felmentést ad, hogy ne legyünk kedvesek egymással?
A bankban elénk tolakodó férfi nemcsak felháborított, hanem tükröt is tartott: ilyenek lennénk? Ennyire nem figyelünk már egymásra? Talán azt hisszük, hogy keresztényként jobbak vagyunk, de ez sem feltétlenül igaz. Nézzünk magunkba őszintén: biztos mindig úgy viselkedünk, úgy beszélünk egymással, ahogy az helyes? Valójában nem vagyunk jobbak senkinél, egyszerűen ráébredtünk arra, hogy Isten mennyire szeret minket és hogy Jézus Krisztus megváltott a bűneinktől és a haláltól, és elfogadtuk az Ő kegyelmét. Ennyi a különbség.
Szeretnék olyan ember lenni, aki ember marad akkor is, ha siet, akkor is, ha fáradt, akkor is, ha épp frusztrált.
Szeretném Isten kedvességét közvetíteni a világban,
ami nagyon nehéz, ha mások nem azok velem, mégis erre hív az Atyánk. Ő is hányszor kedves és megbocsátó velünk, amikor mi mindent elkövetünk azért, hogy ne legyünk szerethetők. Ő is mennyire irgalmas, amikor hibát hibára halmozunk. Őt akarom követni, és nem a társadalmi „normába” illeszkedni – mert csak így van értelme. „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm. 12:2)
Szilágyi Anna
hirdetés
