Talán meghökkentő ez a szókapcsolat, én mégis így tudnám jellemezni azt az élményt, amiben másfél hete részünk volt családilag a Dicsőítő Szigeten. Nem tudtunk minden eseményen részt venni, sőt Dobner Évi és Illés kifejezetten gyerekeknek (is) szóló fellépéséről le is maradtunk, de így is különleges élmény volt.
Június utolsó hétvégéjén rendezték meg másodszor a Dicsőítő Sziget Fesztivált. Mivel már tavaly is kilátogattunk a gyerekekkel, idén sem akartuk kihagyni, de úgy alakult, hogy szombaton csak én tudtam egyetlen előadásra kimenni. Ez pedig a Dramatizált Biblia műsora volt, ahol profi színészek (Arany Tamás, Balogh Anna, Háda János, Jászai László, Kerekes József, Zámbori Soma) az Eucharist Zenekarral közösen adták elő a Passiót. Már nagyböjtben is láttam, hallottam ezt a különleges előadást a Szent István Bazilikában, de most egészen más élmény volt a szabadban, az esti sötétben egy nagy fa alatt ülve hallgatni a jól ismert történetet. Olyan volt, mintha picit én is a Getszemáni-kertben ültem volna, és onnan figyelve az eseményeket én is részese lettem volna a történetnek. Az utolsó vacsora, a vérrel verejtékező ima, az árulás és Péter tagadása, mind éjszaka történt. Hagytam magam bevonódni a történetbe, ami igazán könnyű volt a profi színészeket hallgatva, és ezt tovább mélyítették a zenekar rövidebb-hosszabb, zenés és énekes elemei. A műsor végén pedig ott álltak a színészek, hallgatva az utolsó éneket, kifejezetten reflektorfényben felvállalva az érzéseiket, meghatódottságukat, ez is külön istenélmény volt.
Erre mondom, hogy ez olyan emberléptékű volt. Nem kellett hozzá sok. Csak épp az a talentum, amelyet kaptak Istentől, az érzések, a beleélés, amit átadtak aznap este. És ez máris egy istenélmény volt számomra, egy lehetőség, hogy kapcsolódjak az Úrhoz.
Másnap már családosan mentünk ki a szentmisére, ami szintén a szabadban volt az árnyas fák alatt. Ami egyből szembetűnő volt, hogy rengeteg kisgyerekes család volt, de azok között is kifejezetten sok olyan, akik pici babával érkeztek. Tele volt a „szabadtéri templom hajója” a jövő generációival, és én olyan hálás voltam, hogy a gyerekeim is ebben nőhetnek fel. Hálás voltam, hogy nekik természetes, hogy megyünk szentmisére, imádkozunk és beszélgetünk Jézusról. És az is természetes, hogy ez nem egy merev, elvárásokkal és szabályokkal teli rendszer. Könyvet nézegettek, homokoztak a közelünkben, majd néha odajöttek, amikor ismerős és izgalmasabb részhez ért a szentmise. De végig jelen voltak és senki nem botránkozott meg, hogy nem ülnek mellettünk némán. Számomra ez is nagyon emberléptékű, amikor az egyházban megvan a tér és lehetőség, hogy egy család család legyen Isten előtt a legszentebb ünnepeken, eseményeken. Hálás vagyok, mert ezt élhetem meg hétről hétre a vasárnapi miséken is.
Délután pedig szintén sokáig kint tudtunk ücsörögni az árnyékban a legkülönbözőbb zenéket hallgatva. FOURisFive, 1ső Pesti Rackák, Eucharist Zenekar, Pápamobil és Csiszér Laci. Jó volt csak úgy ülni és hallgatni az énekeket. Jó volt kicsit úgy jelen lenni valami Istennek kedves dologban, hogy sem a gyerekek nem unatkoztak, sem mi szülők nem kaptunk agyvérzést, hogy „felmászott, odaszaladt, kiabált, első sorban táncikált, visítozott…” Nyilván nem gyaloggalopp az ilyen rendezvény sem gyerekkel, de mégis
kaptunk valamit mindnyájan, ami feltöltött, ami élmény volt. Erre mondom, hogy emberléptékű istenélmény.
Kép: Ryhor Bruyeu | Dreamstime.com
hirdetés
