Mit jelent magyar apának lenni Amerikában?

Antal-Ferencz Ildikó az anyák napi körkérdés mellett az Egyesült Államok keleti partján élő, különböző hátterű (Amerikában, Magyarországon vagy Erdélyben született, illetve felnőtt) és különböző generációhoz tartozó tizenkét magyar férfit keresett meg azzal, hogy mit jelent számukra az apaság, és hogyan vesznek részt a háztartással és gyermekneveléssel kapcsolatos feladatokban. A New Jersey és New York államokban élő családapa Ildikó személyes ismerősei, így a minta nem reprezentatív, de általa bepillantást nyerhetünk az amerikai magyar apák gondolkodásmódjába és mindennapjaiba.

Apák Amerikában

Egyéves tapasztalaton alapuló benyomásomat, miszerint az Amerikában élő magyar apák intenzívebben jelen vannak családjaik életében, nagyobb részben vesznek részt a háztartással és gyermekneveléssel kapcsolatos feladatokban, a válaszadók sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudták, inkább árnyalták azt; a többi kérdésemre adott válaszaik viszont mégis inkább megerősítették, mint cáfolták feltételezésemet. Többen nem akartak határozott állást foglalni, mert az összehasonlításhoz nem volt elég ismeretük:

• „Annyira nem tűntek fel nekem ezek a különbségek egyik irányban sem. Tudok tán kirívó példákat mondani mindkét oldalon, és mondhatnám azt, hogy Magyarországon talán kevésbé vesznek részt a család életében az apák, de ezt is csak azért, mert másoktól ezt hallom néha.”;
• „Magyarországon és Amerikában is nagy a szórás, nem látok jellemzően különböző mintákat az óceán két oldalán. Mindkét országban körülbelül egyforma hosszúságú időt töltöttem apaként. Feleségem visszajelzése alapján állítom, nem változott a részvételem a család életében amióta Amerikába költöztünk. Valószínűleg nem a körülmények befolyásolják az apa családi szerepvállalását.”
• „Gondolom arányaiban nem lehet rosszabb vagy jobb otthon sem, mint itt. Én már jó ideje nagyapa vagyok és nincs sok kapcsolatom az amerikai (nem magyar) apákkal, hogy őszinte legyek.”
• „Azt látom, hogy mikor edzésre viszem a fiúkat, általában apukákkal találkozom, tehát ők is részt vesznek a család életében. Egyéb területről nem tudok nyilatkozni.”
• „Szerintem ez inkább generációs kérdés, és a fiatalabb apák mindenhol sokkal jobban részt vesznek a család életében, mint akár a saját édesapjuk. Na, de ez így van jól! A világon minden folyamatosan változik, az apaság is. Szerencsére előnyére.”

A helyzet árnyalására természetesen szükség van, ugyanis – ahogy Antal Gábor (aki történetesen a férjem) megfogalmazta: „Szerintem inkább a munka jellege és az életmód, a szociális-társadalmi helyzet, a vallás és a kultúra a meghatározó. Tehát ha az átlag magyarországi apákat hasonlítom össze a (többgenerációs) amerikai apákkal, a különbséget az előbb felsorolt tényezők inkább meghatározzák, mint a földrajz. Ha viszont a sokmilliós tömegeket jelentő első generációs (vagy többedik generációs, de a bevándorló ősök vallását-kultúráját még követő) apákat hasonlítom össze az átlag magyarországi apákkal, akkor a különbségek szembeötlőek; például a dél- és közép-amerikai eredetű, a muszlim, a nem muszlim ázsiai vagy épp az ortodox zsidó apák helyzetéhez képest. A fő különbség szerintem (felületes benyomásaim alapján) az, hogy az észak-amerikai és európai („nyugati”) világon kívüli származású bevándorló férfiak sokkal inkább a nőkre hagyják a gyereknevelés oroszlánrészét. Ha az apa keresetéből meg tud élni a család, a feleségek ritkán vállalnak háztartáson és gyereknevelésen kívüli munkát (bizonyos közösségben nem is engedik, hogy munkát vállaljanak). Tehát egy sokkal tradicionálisabb, 20. század előtti észak-amerikai/európai modellhez áll közelebb az életmódjuk.”

Hogy ez hogyan változott az idők során, arra a 40 éve New Yorkban élő Winer Róbert, a New York-i magyar katolikus közösség civil bizottságának elnöke adja meg a választ: „Amerikában az apaságra a legjobban egy szó jellemző: <provider>, aminek a jelentése több mint a szó magyar fordítása, a <szolgáltató>. Bár az amerikai társadalom és a családok életében hatalmas változások történtek az elmúlt 25-35 évben, a három ok, amiért az apákra ezt a szót ragasztották, illetve használják ma is, azok a következők: a férfi könnyebben és jobban megfizetett állást kapott hagyományosan Amerikában; mivel reggeltől estig dolgozott, a gyerekeket az anya intézte és nevelte. A család hétvégeken volt együtt, és mivel az autó hozzátartozik az amerikai élethez, így a család hétvégeken kiment a városból. Főleg hosszú hétvégeken – az amerikai ünnepek legnagyobb része úgy lett kialakítva, hogy azok hosszú hétvégére essenek, éppen a családok miatt. Ugyanakkor az amerikai édesapák szeretnek a gyerekekkel együtt sporteseményekre járni, még hét közben is, A négy legfontosabb csapatsport közül (baseball, kosárlabda, jéghoki és főleg az amerikai foci) legalább az egyikre. Az apák szerepe nagyon megváltozott az utóbbi évtizedekben, mivel az amerikai társadalomban felerősödött a harc a női egyenjogúságért és az egyenlő méltányosságért minden téren. Ezáltal a mai apákra hárultak bizonyos házi munkák (főzés, mosás, gyerekeket vinni a különböző foglakozásokra), ami azt is jelenti, hogy ma már nem mindenütt a férj keres többet, mint ahogy az hagyományosan szokásban volt Amerikában. A különböző bevándorló hátterű, vallású családok közös amerikai nevezője az elkötelezett apai szeretet, amit az apák napján annyira lehet látni a tévékben vagy érzékelni különböző rendezvényeken. Ezt főleg a veteránok és a sokat dolgozó bevándorló apák iránti megnyilvánulások mutatják. Ahogy nőnek a gyerekek, az apai szeretet az anyagi támogatásokban kezd megmutatkozni, ugyanis az iskolák és egyetemek sok pénzbe kerülnek, és bár nagyon sok szövetségi, állami, városi támogatás áll rendelkezésre az amerikai fiatalok számára, ezeket mind vissza kell fizetni, mert ha nem teszik, a hitelképességük bánja: ez egész életükben rajta lesz az ún. <credit riporton>, és azzal nehéz akár egy autót is venni hitelbe Amerikában.”

Ugyanezt kissé lakonikusan így fogalmazta meg egy Amerikában született, New Yorkban élő családapa: „Kétlem, hogy békés, harmonikus házasságban élnénk a feleségemmel, ha a mai körülmények között ugyanannyi házimunkát végeznék, mint amennyit egykoron édesapám. (…) Az, hogy részt veszek ezekben a dologban, természetes, de teljes mértékben szükségszerű is, mivel mindketten munkahellyel rendelkezünk. Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy sokkal könnyebb a munkahelyemen teljesíteni, mint otthon maradni és a gyerekeket igazgatni, miközben megpróbálok rendet tartani a házban. Ennél fogva fontosnak tartom, hogy lehetőség szerint hozzájáruljak, mivel mégiscsak több időt tölt otthon a feleségem, és nyomasztó tud lenni a rengeteg tennivaló.” A csak pár éve New Yorkban élő édesapa is mindenben részt vesz, „kivéve a főzés, azt meghagyom a feleségemnek. Teregetni is én szoktam. Otthon is ezt láttam, apám is megcsinált mindent. Igaz, ő főz is. Az edzésekre, meccsekre én viszem a fiúkat, néha komoly logisztikai kihívás. Mikor én voltam ennyi idős, már egyedül buszoztam mindenhová, de itt nem merném a 11 éves fiamat egyedül elküldeni edzésre metróval. És ahogy tapasztalom, minden gyerekkel ott van egy felnőtt.”

Egy másodgenerációs, New Jersey-ben élő nagycsaládos édesapa úgy látja, hogy „az amerikai magyar apukák aktívan részt vesznek a gyermekük életében, nevelésükben. A kis közösségünkben és templomunkban is látszik, hogy ez az egészséges, jól működő családi dinamika.” A 10 éve New Jersey államban élő Dorogi Zoltán így vélekedik: „A modern világban, ahol a nőknek karrierjük van, felosztódik a házi/családi munka. Férfiak furikázzák a gyerekeket a programjaikhoz, főznek, ruhát mosnak vagy takarítanak stb. Sok Amerikában elő férfi még a közösségekben is segít, önkénteskedik. Vannak, akik ezt nem tudják megtenni, mivel az új országban a munkahelyi helytállás rengeteg túlórát és hétvégi munkát, vagy a megélhetés másodállást igényel. Abban a házasságban, ahol mindkét fél dolgozik, sokszor felváltva dolgoznak, egyik nappal, másik este. A járványidőszak előtérbe hozta az otthonról történő munkavégzést. Ekkor a férfiak még többet tudtak részt venni a családi életben, mivel elmaradt a munkába utazás ideje. Így ők is be tudtak tenni egy adag mosnivalót vagy például elmentek kutyát sétáltatni.”

Példamutató felelősség

Hogy kinek mit jelent maga az apaság, arra sokféle, mégis egy irányba mutató választ kaptam:

• a család eltartása („A mindennapi gondok és a létszükségletek dominálták napjaimat, mivel egy keresetből kellett ellátni a hatszemélyes családot.”);
• felelősségvállalás és öröm („Ez a történet már nem csak rólam szól.”; „Nagyon komoly felelősséget és teljesítést, ugyanakkor határtalan boldogságot.”; „Egyszerre jelent felelősséget, egy nagyobb dologhoz való tartozást, valamint a jövő ígéretét.”; „Nekem az apaság az életem értelme; úgy érzem csak gyermekeim és unokáim maradnak utánam e világon, így sok időt és energiát fektetek az apaságba és a nagypapaságba.”);
• példamutatás („Az apaság és a család a legfontosabb dolog a világon. Isten ezért teremtett minket, és erre a szolgálatra hívott meg minket, hogy becsülettel felneveljük a gyerekeinket, hogy jó példát mutassunk nekik.”; „Tisztesség, empátia, magyarság. Példamutatással.”);
• a család összetartása („Gyermekkoromban az apaság leginkább azt jelentette számomra, hogy a család összetart és közösen oldja meg a problémákat; közösen vettünk részt a ház körüli munkákban, beleértve a háztáji állatok gondozását és a kerti munkákat is”; „Követendőnek tartom az összetartást, az egymásra való odafigyelést, a gondoskodást.”);
• a közös időtöltés („A lányok csüngnek rajtam, amikor hazajövök, és én örömmel viszem mindenhova őket. Amire anya nemet mondd, velem el lehet intézni.”; „Arra vagyok leginkább büszke, hogy a gyermekeim szeretnek velem időt tölteni.”; „Úgy gondolom, hogy az együtt töltött idő minősége az, ami döntő hatással van a családi és egymás közötti viszonyokra most is és hosszú távon. Szeretem, amikor egyenként viszem a gyerekeket valahová, például péntek esténként a fiamat hegedűórára. Zenét hallgatunk az autóban, utána néha megeszünk egy szelet pizzát.”).

A példamutatás fontosságáról, illetve annak hiányáról több megrendítő válasz is érkezett. A 70 éve New Brunswick-ban élő id. Hajdú-Németh László bevallotta: „Ahogy nőttek a gyerekek, az én elképzeléseim a nevelésről megmaradtak – vallás gyakorlása, rendszeres misére járás, esti ima, család összetartása, stb.), de sajnos a saját ügyeim meghiúsították a nevelést, mivel gyerekeim nem fogadták el, amit akartam és ahogy éltem. A példaadásom és a vallásom személyes gyakorlása hamisnak bizonyult előttük, mivel vizet prédikáltam és közben bort ittam. Megszűnt az apai hitelességem.”) A pár éve New Yorkban élő, három fiút nevelő édesapa pedig így válaszolt: „Próbálom olyan következetességgel nevelni a gyerekeket, ahogy engem is neveltek. Viszont gyerekkoromban elég sokszor eljárt a szüleim keze, sok pofont kaptam. Én azonban

nem tudnám megütni egyik gyerekemet sem. Nagyon bízom benne, hogy sosem kerül rá sor.”

Dorogi Zoltán így mesélt a klasszikus apai minta hiányáról: „Nyolcéves koromban szüleim elváltak, így én leginkább az anyai oldali nagyszülőkön keresztül tapasztaltam meg az apaság fogalmát. A válást átélve éreztem és láttam mekkora törést tud okozni ez a családban. Az anyai nagyszüleim az egész életüket együtt élték le, nem voltak tökéletesek – mint ahogyan senki sem az, de megoldották a problémáikat és tiszteletben, szeretetben éltek. Fontosnak tartották a családi hagyományokat, így például az ünnepek megtartását, és a Gondviselést is. Az ebédeknél viszont csak a felnőttek beszéltek és mi csak akkor szólhattunk bele, amikor serdülő korba értünk – persze akkor sem tudtunk szóhoz jutni sokszor, és nem is volt a felnőttek szintjén a mondanivalónk. De mindig is azt gondoltam, ha majd egyszer felnövök és lesz saját családom, akkor én biztosan buzdítani fogom a gyerekeimet arra, hogy megosszák a gondolataikat az asztal mellett is; persze intelligensen és szép modorban. (…) Édesanyánk egyedül nevelt fel minket öcsémmel, miközben három műszakban nővérként dolgozott. Sok szeretetet kaptunk, de megtanultuk, hogy saját magunkért és döntéseikért mi vagyunk a felelősek. És azt is, hogy a házimunkából nagyon fontos volt kivenni a részünket, ezt meg is követelték tőlünk. Tiszteletre tanított minket; akkor is, ha mások nem ezt mutatták nekünk. Már korán gyerekkorunkban elvárta tőlünk, hogy igazat mondjunk, még akkor is, ha az nem előnyös számunkra. A barátokkal kapcsolatban mindig azt tartotta, ne a számuk határozza meg az életünket, hanem a minőségük. Az ünnepek alatt pedig azt mutatta meg, hogy az igazi szeretetnél és a saját kézzel készült ajándéknál nincsen szebb és őszintébb a világon. Mivel így éltünk, azt is megtapasztaltuk, hogy sokszor sokat kellett várjunk dolgokra, de meg is becsültük azt, amink volt – és ez most is így van.”

Hit és magyarság

A magyarság, a nyelv és a hagyományok ápolása, a gyökerek ismerete és a hit gyakorlása csak kivételesen kerültek említésre az előző válaszokban, de amikor rákérdeztem arra, hogy mit tartanak fontosnak továbbadni gyermekeiknek vagy mire büszkék velük kapcsolatban, a legtöbben megemlítették mindezeket:

• „Hitemet, vallásomat és azok életre szóló szükségességét. Magyar kultúránk, őseink hitét, hazaszeretetet. Felebarátok iránti szeretetet. A család fontosságát, őseink ismeretét, hogy tudják, honnan jöttünk és miért vagyunk azok, amik lettünk. Örökségünk megtartását, továbbadását.”;
• „A hitemet. Nagyon boldog vagyok, hogy nem siránkozva jönnek a templomba, pedig az egyik már igazi kamasz, a másik is kamaszodik, még sincs nyavalygás, ha indulunk a szentmisére.”;
• „Remélem sikerül átadni a szeretetet a magyarságom iránt.”;
• „Azt szeretném, hogy jó emberek legyenek, büszkék legyenek a magyarságukra, és jó amerikaiak is legyenek. Büszke vagyok arra, hogy folytatják a diaszpórabeli magyar–amerikai-keresztény életet, amit mi is éltünk, élünk.”;
• „Tartsák meg magyar kultúrájukat, vallásukat és adják ezt tovább a későbbi generációknak. A hitről és vallásról is sokat beszélgetünk. A tanítások mellett arról, hogy mennyire számít az, hogy a hit az egyén saját elhatározása és nem mástól függ.”;
• „Arra vagyok a legbüszkébb, hogy nagyon sokoldalú, érdeklődő, magyar tudatú gyerekeim vannak, akik várhatóan megtartják a hitünket, nyelvünket, kultúránkat.”;
• „Bár bizonyos fokig természetes, hogy tudnak magyarul, mégis büszke vagyok rájuk és magunkra (feleségemmel), mivel ezt itt idegenben csak komoly következetességgel lehet életben tartani.”;
• „Nem kaptam vallásos nevelést, 16 éves koromban keresztelkedtem meg. Feleségem viszont gyerekkorától kapott, így nem volt kérdés, hogy milyen szellemben neveljük gyerekeinket.”

Utóbbihoz hasonlót mesélt el hosszabban a 20 éve New Yorkban élő Kovács Gyuri: „Erdélyi származású feleségemnek mindig is nagyon fontos volt a hit és közösség; én egyáltalán nem voltam vallásos, amikor megismerkedtünk. Krisztina a lakótársával minden egyházi és családi ünnepet ugyanúgy megünnepeltek, mint otthon, viszont barátaik 70%-a magyarországi volt és meg sem voltak keresztelve. Én sem. Ezért előbb engedélyt kellett kérnünk az egyházi esküvőnkhöz, és egy év után Juhász Imre atya (aki akkoriban bejárt New Brunswickból New Yorkba), három házastársat egyszerre keresztelt meg húsvétkor. Azóta a vasárnapi misére járás rendszeres lett számomra is, ahogy az esti közös ima is, és a gyerekeknél sem volt kérdés, hogy lesz keresztelés és elsőáldozás, és hogy minden a megfelelő időben fog történni”.

Minderről még részletesebben és általánosságban Winer Róbert fejtette ki gondolatait:

„Minden édesapa vágya, hogy gyereke továbbvigye az ő családi hagyományait, kultúráját és tanításait.

Amerika az az ország – legalább is így mondják sokan –, ahol a gyerek tanítja a szüleit helyesen beszélni (angolul). Ez így van a magyar apák többségénél is, mivel a bevándorló magyarok közül sokan nem beszélték az angol nyelvet, amikor Amerikába jöttek. Mi pár hónapra rá, hogy megérkeztünk New Yorkba, esténként jártunk iskolába angolt tanulni, mert nappal dolgoztunk. A családon belül mindig mindenütt magyarul beszéltünk, annál is inkább, mert velünk együtt költözött és élt édesanyám is, aki az amerikai szokások szerint – már ahol vannak nagyik a családban – vitte a gyereket az óvodákba, iskolákba, míg mi megteremtettük a család új egzisztenciáját. Itt látszik meg a közösség formáló ereje, mert például az óvodában minden gyerek Momnak és Dadnek hívja a szüleit, így történt ez minálunk is – mindaddig, amíg az első háromnapos cserkészkirándulásból hazatérve saját magától Anyámnak és Apámnak kezdett szólítani minket – a magyar cserkészek között ugyanis csak magyarul kellett beszélnie. Sajnos a mai New York-i magyar szülők többsége nem keresi a régóta meglévő magyar közösségeket, inkább lemondanak azok magyarságot erősítő erejéről.”

A visszajelzések alapján fontos még az apáknak a helytállás, az egyéni képességek, a családi összetartás és a tiszteletteljes viselkedés:

• „Szeretném, ha felnőttként majd otthon éreznék magukat a világban, és megállnák a helyüket, bárhova is viszi őket az élet. Ehhez stabil, bátorító környezetet igyekszünk biztosítani. Nagyon sokszor vagyok büszke rájuk. Amikor gyakorolnak, megtanulnak, véghezvisznek valamit önerőből, saját elhatározásból, és talán mondanom sem kell, hogy amikor segítik és támogatják egymást”;
• „Mindig rájuk szólok, hogy köszönjenek, ásításkor és tüsszentéskor tegyék a szájuk elé a kezüket”;
• „Pontosság, rend, fegyelem”;
• „Tiszteljék az embertársaikat és úgy cselekedjenek másokkal, ahogy saját magukkal is tennék”.

 Dorogi Zoltán hosszasan sorolta a számára fontos apai átadnivalókat: „Maradjanak hűek a belső értékeikhez és olyan mércét állítsanak másoknak is, amit saját maguknak is állítanának. Ne a barátaik száma, hanem a barátságuk mélysége határozza meg azt, hogy kik ők. Szeressék, amit választanak szakmájuknak, hivatásuknak, és soha ne felejtsék el, hogy egy életen át kell tanulni, bármi is legyen az. Amikor társat választanak maguknak, ne a tökéletességet vagy a harmóniát keressék, hanem az egész életre szóló elkötelezettséget, amiben egyenrangú társai egymásnak és a kapcsolatukon egy életen át dolgozva érik el az igaz szeretetet. Úgy tekintsenek minden egyes embertársukra a világban, mint testvéreikre. Tiszteljék és szeressék a természetet. Hagyják a világot egy jobb állapotban, mint ahogyan kapták tőlünk.

Soha ne felejtsék el a világháború borzalmait és óvják a következő generációkat attól, hogy ugyanezt elkövessék.

Amiről szintén sokat beszélünk mostanság, ahogy fiunk serdülni kezd: ne más szemében keressék a szálkát… Próbálunk egy teljes világképet átadni neki, hogy értse a világ működését, a világ és az egyén felelősségét.”

A 24 éve Amerikában élő Kozma Gábor számára pedig a legfontosabb „azt megtanítani a gyerekeinknek és az unokáinknak, hogyan legyenek boldogok. Minden egyéb nevelés és tanítás a boldog élethez vezető utat szolgálja. A boldog élet szerintem azt jelenti, hogy összességében elégedett vagyok az életemben meghozott döntéseim eredményével. A boldogságra szerintem folyamatosan törekedni kell; a boldogság nem a cél, hanem a hozzá vezető út. Ahogy a Függetlenségi Nyilatkozatban írva van: <…all men are created equal, that they are endowed by their Creator with certain unalienable Rights, that among these are Life, Liberty and the pursuit of Happiness.> Szerintem alapvetően ezt kell megtanítani a gyermekeinknek. Azért tanulunk, viselkedünk, rakunk rendet és nem vesszük el a másiktól, ami az övé, mert saját boldogságunkért elsősorban mi vagyunk felelősek; és a boldogságunkhoz elengedhetetlenül szükséges, hogy a környezetünk is boldog legyen. Nincs annál jobb (boldogabb) érzés, mint mikor valakit sikerül boldoggá tenni!”

Munkamegosztás

Visszatérve a cikk fő kérdéséhez, hogy manapság ténylegesen és konkrétan ki mennyire vesz részt a család/gyermekei életében, sokféle, de valahol megint csak egy irányba mutató válaszokat kaptam:

• „Mindig részt vettem minden kapcsolódó tevékenységben, a felmenőimnél sokkal intenzívebben. Szeretem ezeket a gyerekeimmel együtt végezni, mert jellemformáló hatású mindannyiunk számára.”;
• „A kapcsolatunk elejétől fogva mindig is feladatok voltak, amiket el kellett végezni. Ez igaz volt a pelenkacserére, főzésre, bevásárlásra, porszívózásra és a szülők gondozására is. Amelyikünk előbb ért a feladathoz, elvégezte. De mindig is volt kommunikáció közöttünk és így mindig is ki tudtuk alakítani, ki mit végez. Az olyan specifikus dolgokat pedig, amiben valamelyikünk sokkal jobb a másiknál, azt a rátermettebb csinálja, mint például kocsiszerelés, a lecke kikérdezése vagy a karácsonyfa díszítése.”
• „Mivel én voltam az egyedüli kenyérkereső a házban, a feleségemre jutott a gyermeknevelés és a házimunka. A ház körüli munka viszont mindig az enyém volt. De nem jelentett terhet. Ebben a gyerekek is mindig részt vettek, nekik is volt feladatuk és felelősségük. Most felnőttként ők is felelősen végzik ház körüli munkájukat, és ahogy látom, továbbadják gyermekeiknek.”
• „Mindenféle házimunkát csinálok, amit kell. Nincsenek kiosztott szerepek. Vásárolok, főzök, mosogatok, mosok, hajtogatok, vasalok (ha nagyon kell), takarítok, hajat nyírok, ahogy a feleségem is. Háztartási gépeket is szerelek néha. A rendrakás kapcsán inkább szóban vagyok aktív, de én magam is igyekszem, több-kevesebb sikerrel.”

Egy New Yorkban született és ott élő édesapa így válaszolt: „Nálunk sokszor a logisztika mentén dőlnek el ezek a dolgok. Reggel én rakom fel a buszra a gyermekeket s én vetem be az ágyakat, mivel a feleségemnek korábban indul a műszak. Ennél fogva később is érek haza. Mire hazaérek munkából, a gyerekek általában túl vannak a házi feladaton és el van készítve a vacsora. Rendszerint vacsora után történik a hangszeres gyakorlás, amit általában én intézek. A fürdés és lefekvés előtti szokások közös erőfeszítést jelentenek, gyakran olvasok nekik/velük és én fektetem őket. Amikor kicsik voltak, mindig azt vallottam, hogy ezek az esti szokások a legszebb részei a napomnak. Nehezebben megy, ha fáradt az ember, és különösen nehéz, ha ellenáll a gyermek, de alapvetően ezekből a dolgokból áll a hétköznapi élet. Talán az iskola körüli dolgokkal szeretek legkevésbé foglalkozni, és itt a temérdek adminisztratív jellegű információra gondolok, amivel állandóan traktálják a szülőket.”

Egy másik, Amerikában született, New Jersey államban három kislányt nevelő apa szerint: „Természetesen, anyukájuk több időt tölt velük. Ezért is igyekszem, hogy minél több módon vegyek én is részt az életükben, nevelésükben.

Sok amerikai munkatársamnál mindkét szülő dolgozik, és más vigyáz gyermekükre. Mi úgy döntöttünk, hogy az édesanyjuk otthon tanítsa őket, és minél több időt tölthessen velük,

főleg ezekben a kritikus években. Nagyon szeretek mindent csinálni velük, mert látom rajtuk, hogy érdeklődnek, tanulnak, átveszik és méltányolják. Tisztelnek akkor is, amikor fegyelmezni kell őket. Egyik kedvenc házimunkám a tanítás. Olyan jó érzés, amikor valami újat át tudok adni nekik, és látszik rajtuk, hogy érdekli őket, meg akarják ismerni, érteni. Ez lehet például a Rubik-kocka megfejtése, egy íjászati gyakorlat, egy kiscsibe helyes felvétele, annak eldöntése, hogy mi egy őzike neme, vagy hogyan kell egy szöget beütni.”

Kedvenc apás történetek

Zárszó vagy összefoglaló helyett íme néhány kedves apás történet, amellyel boldog apák napját kívánok!

• „Nekiálltunk pogácsát sütni, amikor az unokák nálunk voltak, és persze azonnal megjelent (akkor még) mindhárom unoka a konyhában, hogy segítenek. A tészta már kész volt, csak nyújtani, hajtogatni és szaggatni kellett, meg persze berakni tepsibe, lekenni tojással és beszórni reszelt sajttal a tetejét. Mindenki kapott egy adag tésztát, és gyúrtak, hajtogattak, szagattak lelkesen. A fiúk el is készültek a saját fél tepsijükkel úgy negyed óra alatt, és elmentek mást játszani. Enikő viszont annyira élvezte a sütést, hogy maradt végig, hogy ő szórja a reszelt sajtot. Ezzel csak egy apró gond volt, hogy szereti a reszelt sajtot. Végül kb. háromszor annyi sajt kellett, mint egyébként, mert a sajt minőségét folyamatosan ellenőrizni kellett kóstolással.”

• „A fűnyíró gép nem indult be, mivel az egyik gyerekünk oldalra fordította, hogy a motort elöntse az olaj. 13 éves volt, amikor ezt a jó tettet elkövette, de csak most, egy családi ebéd alatt derült ki, amikor a tettes már kétgyermekes apa.”

• „Amikor megszületett az első gyermek a baráti körünkben, nagyon irigyeltem őket. Amikor pedig az első lányunk megszületett, amint hazajöttem a munkából, magamra fektettem és 1-2 órát együtt aludtunk. Ahogy kisebbik lányunk megszületett, a nagyobbik teljesen átpártolt hozzám, igazi apa-lánya lett. Egyszer, amikor elhúzódott egy munkám, nem vezettem haza 2,5 órát és másnap reggel vissza, inkább kerestem egy szállodát. Amikor megtudta, nagylányunk hosszasan zokogott utánam.”

• „Amikor feleségem anyukája otthon volt elfekvő betegként, próbáltuk elmagyarázni az akkor ötéves fiunknak, mi is történik vele, illetve általában az emberi testtel és élekkel, amikor megöregszünk. Nekem nem ment valami jól, így inkább a feleségem tanította őt. A test leépülését így magyarázta: olyan, mint egy autó, amit nem lehet megjavítani egy bizonyos idő után, csak nem autószerelők végzik a javítást, hanem orvosok, és van egy pont, amikor már nem tudnak semmit tenni. A fiunk minden reggel, amikor elindult a bölcsibe, majd az oviba, elköszönt a (nem magyar származású) nagymamától. Azt a szójátékot játszották, hogy: <See you later, alligator!>. Erre a helyes válasz: <In a while, crocodile!>, de a nagymama mindig elfelejtette a válasz végét, és azt mondta: <In a while, alligator”>, és ezen mindig jót nevettek. Amikor a nagymama meghalt, a fiam önszántából odament a ravatalhoz, hogy elköszönjön tőle. Ugyanezt a mondókát súgta neki. Nagyon büszkék voltunk rá.”

• „Nem tudom, hogy kifejezetten apás történet-e. A gyerekek látják, hogy mennyi munka a háztartás. Van gyermekünk, aki főzni szokott; van, aki a sütésben segít anyának. Néha büszkén eljátsszák, hogy az ő éttermükbe tértünk be, és felszolgálják a saját munkájuk eredményét. Egyszer az is megesett, hogy a legkisebb gyermekünk kiöntötte a tejes müzlis ennivalóját a padlóra. Mostanra (6 éves) már tudja nagyon jól, hogy nem az a baj, ha kiborul valami, hanem az, ha nem takarítja fel. Ezért mindjárt neki is állt a partvissal felsöpörni a tejet. Mit lehet ilyenkor tenni? Meg kell dicsérni…”

• „Van egy kedves történetem arról, amikor számtant tanítottam nekik abakuszon. Hamar belejött az egyik kislányom, és a következő alkalommal már ő mutatta és magyarázta nekem: <Itt van kilenc golyó; ha elveszünk hatot, marad három; ha hozzá adunk négyet, lesz belőle hét, s ha elveszünk ötöt, marad kettő.> Büszke voltam rá, remekül tudta az összes választ, és nagyon megdicsértem. Arra gondoltam, hogy hihetetlen, milyen gyorsan tanul és emlékszik a részletekre. Fontos kihívás nekem szülőként, hogy eldöntsem, mit adok át ennek a fiatal, fejlődő agynak. A történetnek itt még nem volt vége: a lányom felállt, megköszönte a dicséretet, bájosan rám mosolygott, és megfordult, hogy kisétáljon a szobából, de véletlenül nem az ajtón ment ki, hanem neki a falnak. Elkezdtünk együtt nevetni… Akkor döbbentem rá arra, hogy milyen ártatlan és védtelen, és hogy még sok évünk lesz együtt arra, hogy tanítsuk (és szeressük) egymást!”

Antal-Ferencz Ildikó 

hirdetés