Egyéni riportjai mellett Antal-Ferencz Ildikó körkérdéseket is készít, legutóbb a húsvéti ünnepkörről. Most annak járt utána, hogyan élik meg anyaságukat, illetve apaságukat a megkérdezett amerikai magyar szülők. Ezúttal sem reprezentatív kutatást végzett, csak személyes ismerőseit kérdezte meg. Meglepő módon sokkal kevesebb nő volt hajlandó válaszolni neki, mint férfi (utóbbiak válaszai majd apák napján lesznek olvashatóak), így ez a szubjektív összeállítás három New Jersey államban élő és két Ohio államban élő magyar nagycsaládos édesanya válaszaiból készült.
A cikk írásakor leginkább az érdekelt, hogyan értékelik az anyaságot és látnak-e jelentős különbséget az amerikai magyar anyák feladatai, leterheltsége között, más amerikai, illetve magyar anyákhoz, illetve saját szüleikhez viszonyítva, és ha igen, a különbségnek mi lehet az oka. Az anyasággal kapcsolatban mindenki szuperlatívuszokban fogalmazott, és jellemző, hogy az örömöt és a felelősséget egyszerre említették:
a legnagyobb, legnehezebb, legörömtelibb feladatként, illetve önfeláldozásként és 24 órás szolgálatként.
Az amerikai–magyar párhuzamokkal kapcsolatban általában mindenki óvatosan fogalmazott, hiszen, mint kiderült, legtöbbjüknek egyáltalán nincs összehasonlítási alapja – nem éltek és/vagy nem voltak anyák Magyarországon –, de a válaszokból mégis kirajzolódott néhány fontos különbség is, a hasonlóságok mellett.
Az egyik a szociális ellátórendszer különbsége, hiszen Amerikában az anyák szülés után csak hat hét fizetett „szabadságot” kapnak (van, aki még azt sem); és meg hatot lehet kérni, de azt nem fizetik vagy csak részösszeget fizetnek – miközben Magyarországon fél évig jár a fizetés közeli összegű terhességi-gyerekágyi segély (tgyás), két évig a részösszegű gyerekgondozási díj (gyed), és még egy évig az alacsony összegű gyerekgondozási segély (gyes). A háromgyermekes passaici (NJ) születésű Kelemen Bíbor szíve szerint inkább otthon lenne a gyermekeivel, de nem teheti – ápolóként éjszakai részmunkaidős műszakot vállal, hogy ki tudják fizetni a számlákat. Ezért „sincsen meg az egyensúly otthon, mert sem 100 százalék anyuka, sem 100 százalék ápolónő nem tudok lenni – ilyen szempontból nagyon megnyomorítják az anyaságot Amerikában. Azt hiszem, hogy az egész társadalom ezért van ilyen ramaty állapotban, mert
hirdetéssokszor az állam neveli a gyerekeket, és nem egységes és erős a család.”
A másik az ingyenes állami óvodai ellátás hiánya, illetve a nagy fizikai távolságok miatti többlet-logisztika, amit a háromgyermekes, 20 éve Clevelandban (OH) élő és dolgozó Krasznai Beáta így fogalmazott meg: „Nem volt egyszerű, hogy ötévesen mentek el egész napos oviba, iskolába, nem pedig háromévesen, ahogy otthon. Nagy kihívás volt összehangolni egy újszülött napi programját és egy tele energiával rendelkező 4-5 éves igényeit. A távolságok miatt, és mert egy egyszerű bevásárlás is csak úgy intézhető el, ha kocsiba ülök, szoros időbeosztással éltük túl a kisgyerekes időszakot. Talán Magyarországon séta közben bevásárolhattam volna a városban, így azonban folyamatos külön program volt a bevásárlás, bank, játszótér. Minden ügyintézésben részt vettek a gyerekek, amiből volt bizony nagyon sok, míg a külföldi papírokat, majd a gyerekek magyar papírjait intéztem. Saját szüleimhez viszonyítva én egy sokkal beosztottabb, szorosabb időbeosztással éltem, mint ők valaha.” A harmadik pedig a magyarságápolással kapcsolatos extra feladat, amit a NJ-i születésű, Puerto Rico-ban élő négygyermekes Kertész Kinga említett meg: szerinte az amerikai magyar anyukák többet dolgoznak, mert a mindennapi élet mellett foglalkoznak gyerekeik magyarságának megőrzésével: magyarul olvasnak nekik és velük, elviszik őket magyar programokra, és részt vesznek a magyar közösségi életben, ahol sok önkéntes munkákat is vállalnak.
A másik két anya szerint az anyai feladatok családonként változóak mindkét országban. A háromgyermekes, 11 éve Aurora-ban (OH) élő Balázsi Tünde szerint ugyanakkora kihívás három gyermek mellett dolgozni Amerikában, mint Magyarországon, ugyanakkor a tengerentúlon élni számára nagy lehetőség, mert szerinte otthon sosem lett volna ennyi gyermeke – ő fogalmazta meg, hogy az anyaság 24 órás szolgálat, ami nincs megfizetve, Amerikában különösen nem. A NJ államban született és élő, három gyermekét háztartásbeliként otthon tanító édesanya kevésbé a nemzeti, inkább egy másik, morális aspektust hangsúlyozott ki: „Az a gondolkodás, amivel szüleim kijöttek Amerikába – ahogy sok más európai esetében is – a kemény munkán alapszik. Ezek az anyukák keményen dolgoztak, mellette mindent maguk csináltak: háztartás, munka, főzés, gyermeknevelés, stb. Szüleim semmivel jöttek el Magyarországról, és a tudásukkal és a kemény munkájukkal értek el nagyon sokat. Én ezzel a példával nőttem fel, és ezt igyekszem én is továbbvinni. Ugyanezt látom sok magyar családnál, és van ilyen amerikai ismerősöm is. Azok, akikre most gondolok, vallásosabbak az átlagnál; szerintem a hit és a család fontossága is belejátszik ebbe a kérdésbe. Ugyanígy sok magyar és amerikai családot ismerek, akiknél nem ez a példa a szülőktől, ők másképp nevelik gyerekeiket.”
Hogy mindebben az anyák mennyi segítséget kapnak, elsősorban attól függ, hogy a nagyszülők hol élnek – ahol a közelben, mert például első generációsként jöttek Amerikába, ott általában nagyon sokat segítenek; ahol távol, ott az anyák egyedül boldogulnak. Pontosabban férjük támogatásával: a legtöbben hangsúlyosan kiemelték, hogy az apák még a gyerekek pici korában is kivették a részüket az otthoni teendőkből. Van olyan apa, aki még a kislányait is szívesen bevonja a ház körüli szerelési-, javítási munkálatokba. Minden anya is igyekszik a háztartás körüli feladatok elvégzésébe bevonni a gyerekeket kicsi koruktól fogva – nemcsak a lányokat, a fiúkat is –, így a legtöbben segítségként őket is megemlítették. Egy kivétellel mind nagyon pozitívan viszonyultak férjeik otthoni munkavállalásához, Tünde szerint viszont „a férfiakat is nevelni kell közben és ez is a nő dolga, ahogy a gyereknevelés is és a tűz megtartása, hogy a családi egyensúly fennmaradjon.” Ő kevesebb segítséget kapott férjétől a gyermekek kiskorában, mint szerette volna, illetve neki sok olyan női ismerőse van, ahol a férjek úgy gondolják, hogy ami női/anyai dolog, azt ők nem csinálják – ami elmondásuk szerint sok veszekedéshez, kiégéshez és akár váláshoz is vezethet.
A példaadás fontossága felmerült egy másik kérdésem kapcsán is, amelyben arra kérdeztem rá, ki milyen mintát hozott, illetve követ saját családjából. A legtöbben igyekeznek édesanyjuk példáját követni, elismerve, hogy nem mindig sikerül. Egyikük a türelmet emeli ki (,,Anyukámra mindig lehetett számítani, akkor is, ha öt perccel iskola előtt jutott eszembe, hogy nincs kész a házi, vagy ha éjszaka hívtam fel az egyetemről beszélgetni”), a másikuk a méltósággal viselt terheket (,,Szüleim elváltak, amikor hat éves voltam; édesanyámra mindig tisztelettel és most már enyhe csodálattal is tekintek. Amikor kicsik voltunk, azt láttam, hogy erős, keményen dolgozik, szigorú és annak ellenére, hogy egyedül nevelt, sok élményt teremtett nekünk; felnőttként csodálom, hogy olyan önfegyelemmel bírt – amikor én az ő helyében meglehet, hogy csak egy sarokban sírtam volna. Az anyai szeretet így rögződött bennem. Nem mondom, hogy mindig tudom követni példáját, de igyekszem.“). A harmadik a mások iránti tiszteletet és az elengedést említette ,,Anyu nagyon jó példa volt abban, hogy bármit kértem tőle a gyerekekkel kapcsolatban, azt pontosan úgy csinálta. Nem vitázott velem, nem változtatott – esetleg a hátam mögött – a kérésen. Belém nevelődött, hogy tiszteletben tartsam a gyerekek kéréseit, még ha ők kicsik is és úgy segítsek nekik, ahogy ők kérik. A másik az elengedés. Anyu is megharcolta a maga harcát ebben, de sosem állította le a nagyobb terveim. Oda jelentkeztem iskolába, oda mentem dolgozni, ahova akartam, nem befolyásolt.”), a negyedik a tanulás és a kemény munka fontosságát („Példát mutatok – ahogy nekem is anyukám –, hogy fontos keményen dolgozni: nem tévézek, nem telefonozom napközben, mindig valamin dolgozom én is, főzök mindennap vacsorát, a kertet rendben tartom, takarítok. Amikor lerajzolják a családot, engem mindig a konyhában rajzolnak le. Lányaimat otthon tanítom, és úgy érzem, sőt már látom is, hogy ezekben a nagyon fontos első években tudom a legjobban beléjük nevelni a tanulás szerepét az életben. Mivel együtt csinálunk mindent, a játékot, a tanulást, mindegyiknek ugyanolyan fontossága van a családi életünkben, és egész napon át könnyen belefűzöm a tanulást akármilyen tevékenységet végzünk. Mivel hárman vannak, az én figyelmem és időm is megoszlik, így már egyre önállóbbak, sok mindent maguktól el tudnak végezni. Nem mindig volt így, eltartott, hogy ide eljussunk.”)
Ezekben a válaszokban nem jelenik meg sem a magyarság, sem a hit kérdése, viszont annál gyakrabban bukkan fel a kérdés másik felében, amikor arra kértem választ: mit szeretnének ők átadni gyermekeiknek. Bíbor azt akarja, hogy erős legyen a hitük és erkölcsösen éljék az életüket, és arra neveli őket, hogy jó férjek és apák legyenek majd egy nap. Ezért klasszikus katolikus iskolába és
magyar katolikus közösségbe viszi őket, mert úgy érzi, ezek szilárd alapot adnak nekik.
Kinga azt szeretné, hogy jó és boldog emberek legyenek, akiknek számára fontos az Isten, a család és a magyarság. Egy másik édesanya azt szeretné, hogy gyerekei jó emberek legyenek, a világban megállják a helyüket, és majd a mennyországba kerüljenek, ezért a magyarságát, hitét, a közösség, a tanulás és a munka fontosságát szeretné átadni nekik. „Nálunk a házban magyar a nyelv, magyarul énekelünk, imádkozunk, játszunk; és a hitünket is továbbadjuk nekik. A mai világban azt tartom a legfontosabbnak, hogy megtanítsam nekik, hogy a jó és a rossz utat tisztán meg tudjak különböztetni, és hogy Isten tanítását követve éljenek. Erről nagyon gyakran beszélünk a mindennapi helyzetek során. Olyan magyar és amerikai közösségekbe tartozunk, ahol ugyanezek az erkölcsi elvárások léteznek. A közösségi életünk ezért is nagyon fontos; a lányaimat is erre nevelem saját példánk alapján. Nemcsak tartozunk a közösséghez, hanem részt is veszünk a munkában és mi is aktívan hozzáadunk a közösség sikeréhez.” Beáta is hasonló értékeket emelt ki. Számára a legfontosabb, hogy gyermekei „Istenre bízzák az életük minden dolgát”. Szerinte az, hogy többnyire minden este együtt imádkoznak, sokat segít abban, hogy lássák, ki mivel küzd, és felismerjék, emberileg végesek a lehetőségeik a megoldásra; és a Biblia olvasása napi része legyen az életüknek. Emellett megemlítette annak fontosságát, hogy gyerekei kiálljanak magukért és azért, amit szeretnének elérni; hogy mások tiszteletben tartása, szeretete mellett tudják, hogy mindig joguk van nem egyetérteni másokkal. Reméli, hogy a család mindig is fontos lesz gyerekei számára, a családtagok közel állnak majd egymáshoz, a testvérek közötti jó kapcsolat megmarad, továbbá kiemeli, hogy „azt a két dolgot továbbvigyék a magyarságukkal kapcsolatban, amiben neveltük őket, azaz: beszéljék a nyelvet és szeressék Magyarországot, minden politikai vagy gazdasági körülménytől függetlenül.”
Arra a kérdésre is választ kerestem, szerintük mennyiben más fiút vagy lányt nevelni, de kiderült: ketten csak lányokat/fiúkat nevelnek, ketten pedig nem láttak különbséget, azon kívül, hogy a lányok érzékenyebbek és többet segítenek, a fiúk aktívabbak, vadabbak és erősebb kézzel kell nevelni őket. Beáta azonban részletes és értékes választ adott, amit érdemes hosszan idézni: „Az alapdolgokban nem volt különbség. Ugyanolyan időbeosztással, ugyanazokkal a mindennapos teendők megtanításával álltam a fiamhoz, mint a lányokhoz. Neki is meg kellett tanulni elpakolni az edényeket vagy tisztán tartani a szobáját. Ugyanúgy járt úszni, korcsolyázni vagy lovagolni tanulni, mint a lányok. Természetesen később kijöttek a különbségek például abban, hogy megjelentek a házban a kisautók és vonatok, gyorsabban tanult meg biciklizni, sakkozni, mint a lányok, de ugyanúgy leültünk vele játszani, mint a nővérével. Később mutatkozott meg az, hogy függetlenebb, önállóbb, a barátokhoz jobban ragaszkodó lett belőle, amit én eleinte a második gyerek-pozíciónak tudtam be, aki mindent másképp csinál, mint az első, de később már fiús dologként definiáltuk és tudatosan figyeltünk arra, hogy ezt is támogassuk. A sportban focira váltott, és apával olyan külön programokat csináltak, amit akár a lányok is csinálhattak volna, mégis inkább apa-fia napok lettek belőle, ugyanakkor az anya-fia napok is szerepet kaptak. Sokkal több baráti programot engedélyeztünk ott alvással, mint a két lánynak együttvéve. Elengedtük több napra baráti családdal nyaralni vagy kirándulni, amit a lányoknak még nem lehetett abban a korban. Kevesebbet aggódtam, ha nem hívott vagy küldött üzenetet, mert tudtam azt is, hogy ha én hívnám, rögtön felveszi a telefont.
A nagy beszélgetéseink is másképp alakultak, mint a lányokkal.
A fiammal időbe kerül, cirka fél óra, mire túljutunk, az ühüm-hamm-aha benyögéseken, ezért tudom, hogy bele sem kezdek, ha ezt nincs türelmem vagy lehetőségem kivárni. Tudatosítani kellett azt is: ha csendben van, nem jelenti azt, hogy nem akar beszélgetni.”
Ezekből is látszik, hogy az előzőekben felsorolt, jellemzően külső körülményeken – szociális ellátások, óvodai rendszer, a magyarsággal való külön foglalkozás kérdésén – túlmenően nincsenek jelentős különbségek az amerikai magyar és az anyaországi, vagy akár amerikai anyák között; illetve ha vannak, akkor azok kevésbé nemzetiségi, hanem inkább értékrendbeli tényezők. Ahogy abban sem nagyon mások, hogy ki mit szeret legjobban vagy legkevésbé a házimunkák közül: a legtöbben a főzést említették, de van, aki a kerti munkát, sőt van, a takarítást végzi a legszívesebben (de csak ha nincs otthon senki), legkevésbé a vasalást, rendrakást és a ruhahajtogatást. Ugye, milyen ismerős? Boldog anyák napját minden magyar és nem magyar anyának!
Antal-Ferencz Ildikó
hirdetés
