Ismered az érzést, mikor egy nap végén, fáradtan, már alvásra készülve megtalál a gondolat: „Ma sem töltöttem elég időt Istennel”? Nem olvastál Bibliát (vagy ha igen, nem eleget), nem imádkoztál annyit és a szolgálatodat is félvállról vetted. Ha gyakran jellemez ez a fajta hozzáállás, akkor ez a gondolat neked is szól.
Mostanában, a feladatlisták hosszabbodásával és a naptáram telítődésével párhuzamosan többször megkörnyékezett az a gondolat, hogy egyre kevesebb időm marad Istenre. De ez nemcsak Felé való vágyódás formájában jelent meg, hanem maró bűntudatként. Hogy milyen keresztény vagyok, hogy vannak napok, sőt hetek, amikor ki sem nyitom a Bibliám. Hogy mennyivel többet kellene imádkozni. Hogy tudom, hogy a barátnőm, családtagom mivel küzd és mégsem jártam közben érte – vagy csak egy mondat erejéig.
Amikor így zúdulnak az önvádló gondolatok, valahogy elkezdem azt gondolni, hogy Isten is így tekint rám. De ez csapda.
Csapda, mert minél többet foglalkozunk azzal, hogy mit nem csinálunk jól, annál kevesebb hely marad az arra való rácsodálkozásnak, hogy mit tesz értünk Isten. Szóval magunk körül forgunk…megint. Holott nem pont ebből szabadított fel Jézus azzal, hogy megváltott? Ha belegondolunk, borzasztó kimerítő mindig azt pipálgatni gondolatban, hogy ma megfeleltünk-e magunknak, Istennek, és persze az embereknek a környezetünkben. Van út, hogy ettől szabadok legyünk, és egyszerűen hálát adjunk, hogy már teljesen szabad utunk van Istenhez. Nemcsak akkor mehetünk Hozzá, ha minden rendben velünk – sőt! Ő úgy vár, ahogy vagyunk. Ha épp nem érezzük magunkat „jó keresztényeknek”, mert az elváráslista szerint megbuktunk, akkor is hív magához. Ha felfedeztünk egy rossz szokást, amelyen egyedül nem tudtunk még túljutni, Vele sikerülhet. De
nem lehet megspórolni azt a lépést, hogy odalépjünk Hozzá.
„Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.” (Jakab 4:8)
Önmagában persze, hogy jó Bibliát olvasni, minél többet imádkozni, közbenjárni, közösségben szolgálni. De mindez elsősorban nem kötelesség, hanem lehetőség, hogy mélyüljön a kapcsolatunk a Legfontosabbal. A szeretetének mértéke azonban nem függ a teljesítményünktől.
Szóval ha megint rád törne a vádlás, az ezen való gyötrődés helyett csak lépj oda Istenhez, kezdj el imádkozni, és mondd azt: „Uram, nem érzem méltónak magam most, hogy Hozzád jöjjek. De az a helyzet, hogy hiányzol. És szükségem van Rád. Köszönöm, hogy itt vagy, velem vagy most is. Köszönöm, hogy megbocsátottál és nem neheztelsz rám.” Mennyire jó, hogy semmi nem választhat el az Ö szeretetétől! Mennyire jó, hogy mindez nem a mi érdemünk!
hirdetés
