„A hit melletti elköteleződés nagyon hasonlít a párunk melletti elköteleződéshez, amennyiben ez nem egyszeri, hanem majdnem minden életciklusban egy újra és újra megerősítendő döntés. Hogy igen, kiállok a párom mellett, igen, kiállok a hitem mellett, igen, kiállok más értékeim mellett.” Kozma-Vízkeleti Dániel pár- és családterapeuta, klinikai szakpszichológus a Válaszkeresők legújabb adásában azokról a párkapcsolatokról beszélt, amelyekben csak az egyik fél keresztény – ismét a Ti kérdéseitek alapján.
Mit gondolsz arról a kapcsolatról, ahol az egyik fél keresztény, a másik viszont nem? Mennyire működőképes hosszú távon?
A párkapcsolatra vonatkozó egyik legfontosabb elvárásunk, hogy biztonságban szeretnénk érezni magunkat benne, hogy számíthassunk a párunkra, hogy úgy gondolhassunk rá, hogy igen, ő minden helyzetben ki fog állni mellettem, én is mellette, és életünk végéig fog tartani a kapcsolat. A biztonságérzet egyik forrása a párom egyetértése. Tehát azok a dolgok, amelyeket hasonlóan látunk, amelyeket azonosan értelmezünk, amelyeket azonosan élünk meg, vagy amelyekkel kapcsolatban azonos szándékaink születnek. Keressük is ezeket a helyzeteket, hiszen nagyon megerősítőek számunkra. Természetesen fakad ebből, hogyha keresztényként önazonosságunk központi magvának határozzuk meg a hitünket, akkor várjuk a párunktól, hogy ez az ő számára is legalább ekkora jelentőségű legyen.
Ha ez hiányzik, az egy nagyon markáns különbség a kapcsolatban, de azt hiszem, hogy kettőnk döntésén múlik, hogy ezt olyan sarkalatos különbségnek érezzük, amely szétválaszt bennünket, vagy csak észleljük mindketten, hogy ez tényleg különbség. Pontosan tisztában vagyunk vele, hogy ez nemcsak a kapcsolat elején, hanem a további időszakban is fog akár vitákat, konfliktusokat, indulatokat, nehéz érzéseket szülni, de azt mondjuk, hogy a kapcsolatot olyan fontosnak érezzük, hogy ezzel együtt vállaljuk egymást.
Láttam ilyen kapcsolatokat működni, azzal együtt, hogy sokkal könnyebb úgy működtetni egy házasságot, hogy a legfontosabb értékeink azonosak. Ezzel együtt láttam olyan eltérő kultúrából származó fiatalokat, akik amikor megismerkedtek, mind a kettejük családja sikítófrászt kapott, hogy ebből nem lehet kapcsolat. Ezek a fiatalok azt mondták, hogy de, nekünk ez fontosabb. Nagyon jó volt ezt megtapasztalni, hogy ilyen nagyon markáns különbségek ellenére létrejöhet egy elkötelezett kapcsolat, de nagy munka kell hozzá. Hasonlít ez ahhoz, amikor egy keresztény hitben élő személy megismerkedik valakivel, akitől ez teljesen távol van, korábban nem találkozott vele.
Amit érdemes ilyenkor elkerülni, hogy egy misszióra épüljön a párkapcsolat, hogy majd miattam megtér,
majd miattam fog járni templomba. Ez olyan elbillentséget hoz a kapcsolatba, ami nem szerencsés. De ha hitelesen meg tudom mutatni, hogy nekem mit ad a hitem, hogy engem hogyan tesz teljesebbé, önazonosabbá, akkor lehet, hogy kedvet csinálok neki, és akkor néhány év múlva, az összecsiszolódás után, ez a különbség már nem is lesz ekkora különbség.
Tehát mindig a saját magunk döntése, hogy egy észlelt különbséget a kapcsolat megszakításának alapjául választunk, vagy azt mondjuk, hogy tudjuk, hogy kemény lesz, de megdolgozzuk, és utánajárunk, érdeklődéssel, kíváncsisággal és tisztelettel fordulunk egymás felé.
A tapasztalatod szerint melyik a gyakoribb, a hívő távolodik el általában a hitétől, vagy a nem hívő tesz lépéseket Isten felé?
Mind a kettőre láttam példát, és ez részben a házasfeleken múlt, részben pedig azon a hitgyakorló közösségen, akivel kapcsolatba kerültek. Egy olyan közösség, ahol hiteles hitélet zajlik, ahol a résztvevők jelenlétében nap mint nap megtapasztalható a szeretet, a támogatás, az elfogadás, az ítélkezésmentesség, ott – azt hiszem – könnyebb valakit bevinni ebbe.
És olyat is látunk, hogy egy teljes életút során, amelyben átélünk jó néhány krízist, a hitéletünk is alakul, érik, gazdagodik, fejlődik. Vannak olyan életszakaszaink, amikor közelebb tudunk kerülni a hitünkhöz, illetve Istenhez. És az is teljesen természetes, hogy vannak olyan életszakaszok, ahol esetleg távolodunk. Az is izgalmas szerintem egy házasságban, hogy hogyan kísérjük egymást, hogy amikor én mondjuk éppen erősödöm hitben, a párom meg éppen távolodik, ezt hogyan kezelem. Segítek neki, kísérem, vagy elkezdem őt kárhoztatni, elkezdek neki példabeszédeket mondani, amelyekkel valószínűleg csinálok kedvet neki.
Ez örök dilemma, hogy amikor a párunk változik – márpedig egy hosszú távú elkötelezett kapcsolatban változni fog, nemcsak a teste, nemcsak a hozzáállása, nemcsak a véleménye, nemcsak a hobbija, hanem a hite is –, akkor ehhez hogyan alkalmazkodunk, mit kezdünk vele.
Mi a tapasztalatod egy olyan házasságnál, ahol van egy hívő meg egy nem hívő fél, ott a gyerekek melyik út felé erősödnek, vagy mi alapján dől ez el?
Itt sem ismerek ilyen általános szabályt vagy trendet, mert tényleg láttam mindenfélét. Láttam olyat is, hogy nem hitben élő, de ezt nagyon tiszteletben tartó személy a legteljesebb mértékig hozzájárult, hogy a gyerekek egyházi iskolába, hittanra járjanak, növekedjenek a hitben.
És hát persze olyan példát is láttam, hogy a hitgyakorlás szépen lassan laposodott egy család életében. Az elején az esküvőnél még nagyon fontos volt, eljártak jegyesoktatásra, minden alkalommal ott voltak, nagyon komolyan vették. Aztán eltelt néhány életciklus, és együtt eltávolodtak.
Azt hiszem, hogy
a hit melletti elköteleződés nagyon hasonlít a párunk melletti elköteleződéshez,
amennyiben ez nem egyszeri döntés, hanem minden életciklusban egy újra és újra megerősítendő döntés. Hogy igen, kiállok a párom mellett, kiállok a hitem mellett, kiállok más értékeim mellett. Lehet, hogy néhány év, néhány meghatározó életesemény után ezen újra el fogok gondolkodni, és újra kell egy döntést hoznom, hogy igen, újra hitelesen, belső szándékomból kiállok mellette, hogy ez fontos nekem.
Hogyan lehet elmélyíteni a közös hitet a párkapcsolatban, házasságban?
Az egyik módszer, amelyben képződtem, a pszichodráma, amely egy nagyon izgalmas lélektani beavatkozási lehetőség. Ott például egy szakmai irányelv, hogy semmi nem pótolhatja a dolgok csinálását. Vagyis azt gondolom, hogy
a hit erősítése az hitbéli élmények keresésén, és utána az erről való párbeszéden múlik.
Hogy ez pontosan mi lesz, hogy együtt elmegyünk lelkigyakorlatra, házas hétvégére, vagy csoportos alkalomra, az mindegy.
Hazánk egyik híres pszichológusa, Mérei Ferenc alkotta meg az együttes élmény fogalmát. Ez az irányelv azt mondja, hogy minden együtt átélt élmény érzelmi többlete nagyobb lesz azáltal, hogy azt együtt éljük át. Ez kiterjeszthető a hitbeli élmények közös megélésére is. Keressünk minél több közös élményt! Ehhez nem kellenek nagy események vagy kéthetes zarándoklat, hanem olyan akár apró, a hitünket építő helyzetek, amelyek megerősödnek bennünk azáltal, hogy közösen éltük meg őket és megbeszéltük utána. Az együtt átélt élmény ugyanis akkor válik teljessé, ha utána megosztjuk egymással, hogy ez nekünk hogyan volt értékes.
A következő adás témáit Ti alakítjátok – írjatok bátran kérdéseket, amit továbbra is anonim módon tehettek. Ide kattintva tudsz kérdést írni, szavazni a már meglévő kérdésekre!
A teljes adást itt meghallgathatod:
hirdetés
