A New Brunswick-i magyar közösséghez tartozó, ugyanakkor Passaicra is (vissza)járó Schachinger Tomit és Líviát is a Szent István templom miséin ismertem meg, de jó ideig nem volt alkalmunk beszélgetni. Viszont egyre többször kaptunk olyan leveleket, amin Tomi különböző cserkészhétvége vagy tábor szervezőjeként szerepelt, Líviáról pedig idővel megtudtam, hogy díjazott néptáncos és van egy lángossütő vállalkozása, csodálatos süteményeket készít rendelésre, amit azóta már többször megkóstoltunk. Aztán kiderült, hogy mindketten cserkészkednek és néptáncolnak ma is, de amitől igazán érdekelni kezdett az életük, az Tomi egzotikusnak tűnő mérnöki munkája egy közeli olajfinomítónál, és Lívia azon szokása, hogy misék előtti hittanórák alatt rendszerint felmosta az Erzsébet termet, hogy „addig se üljön tétlenül”. A magyar közösség(ek) iránt aktív elköteleződésük visszaköszönt beszélgetésünkben, amikor otthonukban felkerestem őket azon az egyetlen februári szabadnapon, amikor Tominak nem kellett éjszaka dolgoznia. Antal-Ferencz Ildikó egy újabb Amerikai Egyesült Államokban élő magyar családot mutat be a 777-en!
Schachinger Tomi szülei Magyarországon születtetek, édesapja ’70-ben, egy jobb élet reményében vándorolt ki Amerikába. A katonaság alatt kitanulta, hol volt gyengébb a határ, és egyik testvérével megbeszélték, hogy együtt fognak szökni. A testvére végül meggondolta magát, mert megismert valakit és inkább otthon maradt, de Tomi édesapja egyedül is elindult. Először Ausztriában került, onnan Amerikába, ahol eredetileg Virginiában élt, majd átjött ismerőseihez New Jersey államba, mert ott „sokkal több és összetartóbb magyar élt és dolgozott”. Feleségével levelezés során ismerkedtek meg, így került ki ’79-ben Amerikába ő is. Később az apa visszatért Magyarországra, ott ment nyugdíjba, de fia szerint mindig is nagyon büszke volt a tengerentúlon alapított magyar családjára. A New Jersey-ben ’80-ban született és ott felnőtt fiuk nagyon szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, különösen a Kerkay Emese által vezetett Magyar Iskolára, az édesanyja – Schachinger Ildikó – is tanított. „A legjobb barátaim a magyar iskolába jártak, ők beszéltek rá a cserkészetre is, azóta is tartjuk a kapcsolatot, főleg amióta visszaköltöztünk ide. A néptánc is mindig jelen volt az életemben, először a passaici magyar iskolában, ahol Emese fia, Béla is betanított kis koreográfiákat nekünk, egyszer egyedül is felléptem – egyáltalán nem voltunk profik, de nagyon szerettük. Amikor regös lettem, akkor Hajdú-Németh Ildikó tanított minket palotásra, azt is nagyon szerettük. Rengeteg kedves emlék köt engem Passaichoz. A munkámat is tulajdonképpen itteni kapcsolataimnak, a cserkészeknek köszönhetem.”
Miután ugyanis elvégezte a New Jersey Institue of Technology-t, ahol gépészmérnöknek tanult, és a mesterdiplomát (Masters Degree) adó képzésre járt, a Külföldi Magyar Cserkészszövetséget (KMCsSz) vezető Lendvai-Lintner Imre, az Exxonnál a gépészmérnökök csoportvezetője volt: ő javasolta Tominak, pályázzon náluk nyári gyakorlatra, ami aztán annyira jól sikerült, hogy az egyetem után évekig a cégnél dolgozott Washington DC-ben. „Hálás vagyok neki és boldoggá tesz, hogy a munkám sokat jelent az emberiség számára.” Amikor visszakérdeztem, hogy mire gondolt, kifejtette: a gépészmérnöki csoporton belül az olajfinomítóban a reaktorok, szelepek, csővezetékek javításával, karbantartásával és az új technológiák bevezetésével foglalkozik. Két év irodai munka után, ami alatt rengeteget tanult a legjobb mérnököktől, áthelyezték a kaliforniai finomítóhoz, ahol a gyakorlatban folytathatta munkáját.
Az első hétvégén meghívták egy cserkész évnyitó tábortűzre, ott találkozott az akkor még nem cserkész Líviával. Kaliforniában sokkal nagyobb szükség van a toborzásra, mint például New Jersey-ben, ahol az utóbbi időben rengeteg gyerek született, ezért hívtak meg nem cserkészeket is a tábortűzhöz – magyarázta, majd így folytatta: “24 éves voltam, nem volt autóm, egy embert ismertem, de elterjedt, hogy jött egy “új gyerek”. Egyszer csak megjelent előttem egy nagyon csinos hölgy, eszkimósan beöltözve – ő tudta, amit én még nem: éjszakára nagyon lehűl a levegő a tengerparton -, és közölte velem: szerdánként néptáncra fogok járni, a testvére hoz-visz autóval. Tetszett a határozottsága és természetesen örömmel mentem táncolni, hiszen szerettem és ráértem. Washingtonban Kovács Árpinál és Szilviánál tanultam néptáncot, 20 lány és én táncoltunk együtt; egyszer felléptem a Magyar Nagykövetségen is egy mezőségi páros koreográfiával. Nagyon élveztem, de nem vettem túl komolyan; nem is figyeltem arra, mit és hogyan tanulok, csak csináltam. Azonban a Los Angeles-i Kárpátok, ahova Lívia elhívott 2006-ban, már egy nagyon komoly együttes volt. Ott már nekem is jobban oda kellett figyelnem, de szívesen tettem: szerettem táncolni vele, és aztán úgy alakult, hogy azóta is együtt táncolunk” – mesélte mosolyogva és átadta a szót feleségének.
Lívia Kaposváron született és 13 éves volt, amikor ’87-ben a nála hat évvel idősebb bátyja úgy döntött: vagy katonának megy vagy külföldre szökik egyedül. Két évvel korábban a családnak volt lehetősége Amerikába menni, meglátogatni az anya nagybátyját, a fiú hozzá akart eljutni, de szülei nem engedték, inkább úgy döntöttek, megpróbálják együtt. Végül sikerült, de elég kalandosan. Két részletben megkérték az osztrák vízumot – először apa és fia, majd fél év múlva anya és lánya (a számítógépes rendszerek hiányában ez akkor nem tűnt fel az ügyintézőknek). Amikor mindenkinek megvolt a vízuma, egy másik családdal együtt buszos turistaként Ausztriába indultak. Az út Csehszlovákián keresztül vezetett, ők autóval követték a buszt, de amikor átmentek az első határon, nem kaptak meg egy pecsétet, ezért a második határnál vissza kellett fordulniuk Magyarországra, hogy onnan menjenek át közvetlenül Ausztriába.
Lívia végig úgy tudta, hogy egy neki szóló születésnapi ajándékútról van szó, ezért nem értette, miért annyira idegesek a szülei és bátyja…
Csak az Ausztriába történő sikeres átjutás másnapján árulták el neki, amikor a másik családdal bementek a traiskircheni lágerbe. „Nem tudtam felfogni, mi történik, csak annyit értettem, hogy nem megyünk haza, és aggódtam, mi lesz a halammal az akváriumban és a macskámmal… Akkor kezdtem megérteni, miért adtuk el a belvárosi lakásunkat és költöztünk a város szélére egy félkész házba – hogy legyen pénzünk az útra.” Másfél évet töltöttek Ausztriában: miután a lágerben mindenféle orvosi vizsgálaton átestek, a családosokat szétszórták az országban egy-egy panzióba, ahol feketén dolgoztak a felnőttek, ő pedig osztrák iskolába járt. Minden héten kihirdették, melyik család utazik tovább, s mivel nekik volt ún. „szponzoruk” a nagybácsi személyében, ők egyenesen Los Angelesbe mehettek. „Az a papírt, amin a családunk neve szerepelt, hogy végre elindulhatunk, a mai napig őrzöm. Az ausztriai évek kamaszként is nehezek voltak: például nem főzhettünk maguknak, azt kellett enni, amit a konyhán adtak, de ott egyáltalán nem ügyeltek a tisztaságra, így nagyon sokat voltunk betegek. A meleg vízhez csak meghatározott időben juthattunk, ezért apukámék “megszerelték” a bojlert, s onnantól mindig volt meleg vizünk és senki nem jött rá…” – emlékezett Lívia.
A Los Angelesbe pénztelenül érkezett magyar család először nem túl biztonságos környéken lakott: „Rendőr ült az osztályteremben, hogy vigyázzon a gyerekekre, ezért én nem voltam hajlandó abban az iskolába járni; kijelentettem: vagy hazamegyünk, vagy máshova költözünk. Szerencsére sikerült a rokonon keresztül olyan munkát találni apukámnak és bátyámnak is, hogy elköltözhettünk egy jobb környékre, ahol elvégeztem az amerikai gimnáziumot, és ahol éltek a szüleim addig, ameddig vissza nem költöztek Magyarországra.” Pár év kihagyás után a néptáncot is tudta folytatni. Magyarországon a Somogy megyei Rendőr-főkapitányság tánccsoportjának tagjaként táncolt és járt fellépésekre, Los Angelesben pedig bátyjával együtt csatlakoztak az akkoriban 50-60 fős Kárpátokhoz, ahol Lívia volt a legfiatalabb, éppen csak 16 éves táncos. Mint mesélte, akkoriban hatalmas néptáncos élet folyt az Egyesült Államokban, az ő együttesük is sok támogatást kapott, gyakran jöttek tanárok Magyarországról, rengeteg fellépésük volt egész Amerikában – így Lívia végre megtalálta a helyét köztük. „Ha a néptánc nem lett volna, nem tudom mi lett volna velem. Befogadtak és ezzel “megmentettek”. A tanárunk nagyon szigorú volt, néha sírva mentünk haza a próbákról – mégis ott éreztem jól magam.” Miután elég fiatalon megismerkedett első férjével, otthagyta a Kárpátokat. Később meghallotta, hogy megszűnik az együttes, mert a vezetőjük hazament Magyarországra, nincs elég táncosuk és nincs, aki továbbvigye az együttest; sőt, az egyik egyetem azt tervezte, hogy átveszi az együttes saját varrónője által varrt népi ruhákat. „Azt mondtam, ez nem lehet! Beszéltem a bátyámmal és feleségével, és abban maradtunk, hogy ezt nem hagyhatjuk. Elkezdtünk újra járni táncolni, és hívtuk a barátokat, ismerősöket is. Nem engedtük, hogy elvigyék a ruhákat, és végül majdnem nulláról visszaépítettük a Kárpátokat. Én vettem át 22 évesen, és 22 évig vezettem. Eleinte nem volt semmink, csak a ruháink, az elszántságunk és a lelkesedésünk… meg a Los Angeles-i Magyar Ház, amelyik befogadott minket. A többit mind mi raktuk hozzá. Mivel nem volt tanárunk, azt tanítottuk, amit előtte öt év alatt megtanultunk.”
Fotó: Schachinger-család
Amikor megszületett első gyermeke, a most 23 éves Lili, Lívia elindította a Magyar Anyák Klubját (MAK), oda is toborozott magyar családokat, akiket később „továbbirányított” a néptánchoz: az öt éves gyerekeknek néptáncot kezdett tanítani, létrehozva a Kárpátok gyerekcsoportját, a Búzavirágot. Még Los Angelesben lett a KCSP-sek mentora. (Ezek a Kőrösi Csoma Programos magyarországi fiatalok, akik évente, egy-egy évre jönnek a magyar diaszpórabeli közösségekhez; mentoruk egyeztet az érdekükben a különböző magyar szervezetek vezetőivel és elkészíti a beosztásukat.) Emellett vasárnaponként a református templomban magyar írás-olvasást-beszédet tanított. A magyar cserkészetről viszont sokáig nem tudott, még a létezésükről sem – annak ellenére, hogy a helyi cserkészcsapat kb. 15 percre volt a Magyar Háztól -, amíg egyik nyáron megkérték, hogy a Fillmore-i táborba (Sík Sándor Emlékpark) készülő cserkészeknek tanítson be egy üveges táncot. Akkor kezdett el érdeklődni a cserkészet iránt, elsősorban a gyerekei miatt (közben ugyanis megszületett a most 20 éves Lackó is), és így ment el a már említett cserkész évnyitó tábortűzhöz is – először 2000-ben, aztán minden évben, így 2006-ban is, amikor megjelent „új gyerekként” Tomi.
Miután Lívia elhívta Tomit néptáncolni, ő maga egyre többet segített a cserkészeknek. Az éves Fillmore-i táborokban hamarosan együtt tanították a néptáncot, és 2010-ben Líviát is felavatták cserkésznek. „Egyáltalán nem terveztem cserkész lenni, egy barátnőm nyaggatott: Lívia, annyit segítesz nekünk, miért nem leszel te is felnőtt cserkész? Végül igent mondtam. Elmentem a 2010-es Jubitáborba, ahol Tomi volt a legnagyobb fiú altábor parancsnoka, ott felavattak, ott lettem igazi cserkész” – mesélte. A táborban néptáncot tanított, de egyik nap más feladatot kapott (Tomitól): néptánc helyett az orosz himnuszt kellett megtanítania magyarul. Amikor értetlenkedve néztem rájuk, egymás szavába vágva, lelkesen mesélték – látszott, ahogy újra átélik ezt a közös élményt -, hogy minden cserkésztábornak van egy keretmeséje, s az akkori tábor története maga a cserkészet története volt, így minden nap egy-egy új keretmesét játszottak el. Amikor eljutottak ’56-ig, az orosz himnuszt gyerekkorából ismerő Lívia úttörő ruhában, katonás stílusban tanította a gyerekeknek. A keretmesének megfelelően napközben váratlanul megjelent egy ismeretlen ember, aki lefújta az étkezés előtt szokásos imát, ebéd közben pedig teljesen csendben kellett ülni… A gyerekek annyira beleélték magukat, hogy szívből utálták Líviát, tiltakoztak a himnusztanulás ellen, az ebéd alatt pedig valaki váratlanul elüvöltötte: „Ruszkik, haza!”, s amikor az ismeretlen ember utasítására Tomit „letartóztatták, hogy elvigyék Szibériába”, a portyán (minden cserkésztábor legizgalmasabb részében) lelkesen indultak őt megkeresni és kimenekíteni. Felavatása után nem sokkal Tomi parancsnokként – mivel fejlesztenie kellett a Los Angeles-i cserkészet vezetőségét – elküldte Líviát tiszti-táborba, aki közel negyven évesen, sátorban szokta a nomád cserkészéletet. 2012-ben összeházasodtak és 2013-ban megszületett első gyermekük, Krisztina, akit a két nagyobbal együtt, vittek magukkal a cserkésztáborokba.
Fotó: Schachinger-család
Lívia sokrétű és elkötelezett munkásságáért 2017. január 28-án Elismerő Oklevelet kapott „kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseként” az Emberi Erőforrások Minisztériumának akkori miniszterétől, Balogh Zoltántól; 2017. március 3-án pedig Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést „a magyar és cserkész hagyományok megőrzése és egyesült államokbeli népszerűsítése mellett a kaliforniai magyar gyerekek és fiatalok kulturális nevelését is odaadóan szolgáló tevékenysége elismeréseként”, Magyarország akkori köztársasági elnökétől, Áder Jánostól. Mindeközben civilben állateledelt árult egy nagykereskedésben, s annyira szívügyévé vált a háziállatok egészséges etetése, hogy egy, majd két ezzel foglalkozó saját boltot nyitott. Ezalatt Tomi mindvégig az ottani olajfinomítóban dolgozott, magas vezetői szintre jutva, de egyre kevésbé boldogan – a cég lebegtetett eladása miatt bizonytalanná vált a munkatársak sorsa, akik sorra hagyták el a céget, a vezetőséggel pedig egyre kevésbé értett szót -, így hosszas töprengés után otthagyta a céget, magánvállalkozóként folytatta, amiből újabb és újabb munkakapcsolatai lettek, míg végül elfogadta egy régi kollégája meghívását a New Jersey-i olajfinomítóba. Közben született második gyermekük, Tomi.
Bár Lívia sokáig nem akarta otthagyni Los Angelest, sem fiatalkori és felnőtt magyar kötődései, sem a boltjai amiatt, de boldogságukat egyedül a magyar közösségben találták meg és egyre kevésbé a mindennapi életben.
A város is nagyon megváltozott az évek során, és kisgyerekeik nevelését máshol szerették volna folytatni, egy kevésbé liberális ideológiai környezetben, így egy évnyi gondolkodás után a költözés mellett döntöttek.
Tomi 2018 elején átjött New Jersey-be dolgozni, a gyerekek Líviával Los Angelesben maradva befejezték az iskolaévet. Mosolyogva mesélte: öt évvel ezelőtt éppen az volt a próbamunkája, ami miatt most is két hónapig éjszakázik: öt évente egyszer, télen le kell zárni a finomítót, belülről megvizsgálni és a hibákat kijavítani; ilyenkor a szerelések éjjel-nappal zajlanak és a helyszínen mindig lennie kell egy éjjeli mérnöknek is (ez ő), nagyon nagy koncentráltságot és figyelmet igénylő munkáról van szó. Lívia és a gyerekeik utánajöttek, de mivel a covid alatt boltjait nagyon nehezen lehetett távolról menedzselni, 2020 tavaszán visszaköltözött a gyerekekkel Los Angelesbe, majd iskolakezdésre újra New Jersey-be, s utána még pár hónapig ingázott a keleti és nyugati part között, amíg végre sikerült eladnia a boltjait. Tomi váratlanul felnevetett, s elárulta: a járvány előtt sokat gondolkodtak, mivel is foglalkozzon Lívia, és a kutyasétáltatást találták ki, beszerezték a működési engedélyt és minden szükséges felszerelést, de épp akkor kitört a covid, és „az emberek agyonsétáltatták saját kutyájukat, ezért bezártuk az üzletet, mielőtt elindítottuk volna…”.
Fotó: Schachinger-család
Így jött aztán a gasztronómia, eleinte csak hobbiból, de nem a derült égből: Líviáéknál ugyanis a lángos- és palacsintasütés családi hagyomány, édesapja vezette a Tejbárt Kaposváron; a környékbeli négy gimnázium diákjai mind odajártak. A receptet megörökölve lánya EuroDough néven magánvállalkozást indított, és elkezdett mozgóárusként nagyban sütni. Előtte, még Los Angelesben a katolikus templomban kéthetente elvállalta a konyhát, 50 főre főzött ebédet, utána elkezdett sütni és kísérletezni. A lángossal Washington DC-ben is megfordult különböző magyar rendezvényeken (áprilisban is készül), és a helyi piacra rendszeresen, tavasztól őszig. Egyszer rendeltek tőle egy dobostortát, ami annyira jó lett, hogy elment a híre, és utána hetente négy-ötöt is készített. Azóta egyre több az egyéni és szervezeti rendelés, sokszor egészen váratlanul. Például így készült el hirtelen 150 adag somlói galuska szilveszterre, amiből (mármint az el nem fogyasztott desszertből) még Passaicra is jutott, az év első miséje utáni kávézásra. „Farsangra meg annyit fánkot sütöttem, hogy megesküdtem, hogy jövő farsangig egy szem fánkot sem készítek” – mondta nevetve Lívia.
A New Jersey-be (vissza)költözés során dönteniük kellett, melyik magyar közösséghez fognak járni, s mivel a Tomi munkahelye New Brunswickhoz esett közelebb és ott van erős néptánc, így végül ahhoz a közösséghez (magyar iskolába és néptánchoz) csatlakoztak, de gyerekeiket a passaici templomba viszik hittanra. Bár nem volt tervükben újra „nyakig” belefolyni a magyar közösség életébe, nem tudták „megúszni”, ugyanis New Brunswickon igen hamar elterjedt a híre Tomi és néptáncos felesége „hazaköltözésének”, így Líviát azonnal felkérték az akkor 90 fős Mákvirág gyermektánccsoporton belül a legkisebbek oktatására (amit négy évig vezetett, ősszel adta át), Tomit pedig az eggyel nagyobbak tanítására (ami olyan jól sikerült, hogy 2019-ben díjat is nyertek egy kanadai néptánc versenyen). Azóta a munkája miatt Tomi visszalépett a kisgyerekek tanításából, de a járvány időszaka alatt, KCSP-sek hiányában folytatta a felnőtt Szilvafa tánccsoport tanítását.
Bár úgy döntöttek, hogy a cserkészet helyett New Jersey-ben inkább a néptáncra helyezik a hangsúlyt, a cserkészet is gyorsan visszatért az életükbe. „Addig már kétszer voltam csapatparancsnok, Washingtonban és Los Angelesben is, egy kis szünetre vágytam… Gyerekeinket természetesen küldtük cserkészetre, de mi a háttérbe szerettünk volna maradni” – magyarázta Tomi. A helyi csapatnál azonban nagy szükség volt felnőtt vezetőkre, így (elsősorban gyerekeik miatt) ők is beálltak a csapatba: Tomi fiú csapatparancsnok-helyettes lett, Lívia a kislányoknál őrsvezető. Emellett átvették a regösök tánctanítását is, nekik tábort szerveztek a Solstice farmon: a fiúk kolbászt töltöttek, a lányok kenyeret sütöttek, májusfát készítettek és körbetáncolták, pünkösdi királyt és királynét választottak. Lívia a magyar iskolában is besegít, helyettesítő tanárként. Ez úgy kezdődött, hogy míg a gyerekeire várt, „mindig lefoglalta magát”, kis szoknyákat meg kötényeket varrt a gyerekeknek, és az iskolában varrogató nőt egyre többször megkérték, „ugorjon be” a hiányzó tanár helyett.
Tomi két év után újra visszavágta a heti cserkészeti és regös tevékenységeit, Lívia viszont továbbra is besegít, sőt a karácsonyi Vigílián fellépő betlehemest (pásztorjátékot) két éve ő írja és tanítja be. Tavaly nyáron pedig Tomit is újra megtalálta egy feladat: felkérték és elvállalta a körzeti cserkészparancsnokságot, azóta ő felelős a KMCsSz legnagyobb körzetéért, ami tíz csapatot (Bostonból, Connecticutból, New Yorkból, Garfieldről, New Brunswickból, Washingtonból és Floridából) foglal magába. „Annyira sokat kaptam gyerekként a cserkészettől, tulajdonképpen a munkámat is nekik köszönhetem, később pedig már a saját gyermekeim miatt is nagyon szerettem volna visszaadni belőle… Ezért vállaltam el kétszer is a csapatparancsnokságot, és most a körzeti parancsnokságot is. Nagyon sok helyen jártam, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, és felismertem: minden csapatnak másfajta küzdelmei vannak, és a legnehezebb dolguk a helyi csapat-parancsnokoknak van, így legnagyobb feladatunk őket támogatni – szerintem ezért kértek fel a pozícióra.”
Búcsúzás előtt még izgatottan elmesélték, hogy nagyon várják, hogy húsvétkor Magyarországra utazzanak, a gyerekeik elsőáldozására, hogy a keresztszülőkkel együtt tapasztalják meg ezt a fontos eseményt. Csodálkozó kérdésemre elmagyarázták: azért választottak ottani keresztszülőket, mert biztosítani akarták a magyarországi családtagokkal is a szoros kapcsolatot. Végül Tomi elérzékenyülve így fogalmazott: „Életem egy nagy kör, ami a Szent István templomnál kezdődött, az első közösségi emlékeim onnan vannak, és miután bejártam a fél világot, vasárnaponként újra ott vagyunk, a családdal és közösséggel találkozunk, és a gyerekeink is oda járnak hittanra, ahová én. Édesanyám több, mint negyven éve aktív tagja a templomi közösségnek, még most is ő szervezi a templomi ebédeket – ez is összeköti a gyermekkoromat a jelennel.”
Fotó: Schachinger-család
Antal-Ferencz Ildikó
hirdetés
