2023. 03. 03.

„Életem vezérfonala a magyar kultúra minél szélesebb körben való ismertetése” – beszélgetés a garfieldi Kerkayné Maczky Emesével

„Amióta megismertem, mikor meghívott, hogy vállaljak tanítást az általa vezetett Magyar Iskolában, számomra Emese a magyar nemzet sok-sok külföldre szakadt önzetlen munkása között a legeslegjobbak, a leglelkesebbek közé tartozott. Hány és hány magyar fiatal járt az évek folyamán abba a magyar iskolába, melynek lelkes igazgatónője, minden évben, újra és újra, önzetlen és elkötelezett tanerőket tudott szerezni az osztályok élére, valóban a semmiből előteremtve a szükséges anyagiakat, tanított maga is, szervezett, lelkesített, mindenkinek példaképül szolgált, és harcolt-harcolt-harcolt a fáradtság, a kicsinyhitűség, a lemondás – minden akadály – ellen, mely minden külföldön élő magyar apa és anya, minden itt felnövő magyar gyermek sarkában ott leselkedik” – írta Kerkayné Maczky Emeséről a 2019-ben elhunyt Sándor István tanárkolléga, magyar cserkész- és sorstárs, akit Emese is mindig nagy tisztelettel és szeretettel említ. Antal-Ferencz Ildikó szabadúszó újságíró helyszíni riportja.

Kerkayné Maczky Emese és férje, Kerkay László soha nem hiányoznak a passaici Szent István magyar templomból – legyen szó miséről, vagy közösségi eseményekről -, kivéve, ha éppen Magyarországon élő rokonaiknál, vagy a Kanadában élő fiúknál tartózkodnak. Amikor tavaly nyáron New Jersey államba költöztünk, nekik is bemutatkoztunk – kedvesek, de nagyon tartózkodóak voltak. Másoktól tudtam meg, hogy bár mindketten Magyarországon születtek, már több mint 50 éve Amerikában élnek, és nagyon sok mindent megéltek, a saját családjukkal és egymással is. Nemcsak a vérzivataros magyar történelem, a csodálatos magyar nyelv és a bámulatosan gazdag néphagyományok ismerői és művelői, hanem a passaici magyar közösség sorsának tudói, aktív alakítói, sőt titkainak őrzői ők, hiszen 30 évig szolgálták (ketten, majd gyermekeikkel együtt is) a hétvégi Magyar Iskolát, Emese tanárként és igazgatóként, László pénztárosként, emellett Emese hat éves kora óta cserkész, valamint alapító tagja, munkatársa és 25 évig gondnoka volt az Amerikai Magyar Múzeumnak is. Emese nemcsak tanított (történelmet, magyar nyelvet, néprajzot, kézimunkát lányoknak és kézügyességet fiúknak, éneket, s ha kellett, akkor földrajzot, vagy akár rovásírást is), hanem 27 évig vezetett egy olyan intézményt, illetve 25 évig gondnokként rendezett egy másikat, melyek fenntartói, helyszínei, látogatói és környezete rengeteget változtak az évtizedek során, ő mégis képes volt a rábízott, illetve felkutatott kincsek – legyen szó az általa kedvesen „kis magyaroknak” hívott gyerekekről, ismeretekről, kiadványokról vagy rendezvényekről – megőrzésére, gazdagítására és terjesztésére. Emellett aktívan hozzájárult a magyar néphagyományok fennmaradásához azáltal is, hogy mindig alkotott valamit kézzel is: szeretett hímestojást festeni, de még inkább karcolni (édesapjától tanulta), magyar népi mintákat hímezni, képeket fára égetni, számtalan kulturális kiadványt összeállítani.

Amikor hosszú hetek, sőt hónapok kitartó várakozása, lassú ismerkedés, közös élmények (például karácsonyi szaloncukorfőzés és csomagolás közbeni meghitt beszélgetések) és az általa szerkesztett kiadványok egy részének elolvasása után végre bizalmába fogadott annyira, hogy meghívott garfieldi otthonába, ahol gyönyörű hímestojásai, számtalan fényképalbuma és könyve között beszélgettünk, a tőle megszokott határozottsággal kijelentette: kizárólag munkájáról lehet szó, ő csak erről hajlandó a nyilvánosság számára beszélni, magánéletéről nem. Hogy ez a többemberes munka mi mindenből áll(t) és mennyi rendszerezetten megőrzött dokumentum és fénykép bizonyítja, azt valamelyest már megismertem a tőle ajándékba kapott könyvekből (a magyar iskoláról szóló 99 év magyarul című és az Amerikai Magyar Múzeum című magyar nyelvű, illetve a Hímestojás című, angol nyelvű című kiadványokból), de magánéletéről csak keveset tudtam, ezért több-kevesebb sikerrel meggyőztem, hogy meséljen arról is, hiszen engem (és bizonyára az olvasókat) nemcsak a látványos „eredmények” érdeklik, hanem az is, hogy

honnan jön ez a rendkívül mély és teremtő-alkotó magyarságszeretet, az elkötelezettség, a hihetetlen munkabírás

és nem utolsósorban az a tudás és tapasztalat, amit megannyi családnak, több generációnak átadott százféle formában. Később ezt az oldalát is jobban megismertem írásaiból, melyek segítségemre voltak abban, hogy hitelesebben összeálljon a fejemben és a szívemben – és remélhetőleg a riportban is – Emese portréja.

A nemes ősöktől a hontalan külföldiekig – Maczkyak, Kolossváryak, Fáyak és Mikolák Erdélyben, Magyarországon és Németországban

Emese legújabb kutatása – a Kolossváry, Maczky és Fáy családok után –, visszavezeti az ősrégi erdélyi Ó-Tordai Mikola család eredetét IV. Béla királyig; foglalkozik az ősökkel, akiktől sokat örökölt: többek között mély magyarságát, kézügyességét és a magyar kultúra szeretetét. Szerinte ez a Kossuth-hívő hevesi postamester dédapjának minden leszármazottjáról elmondható. Kérésemre mesélt szeretett nagymamájáról, aki egyik példaképe volt, majd szűkebb családjáról, a „háborúk és kommunizmus okozta magyar sorsú”, a német állampolgárság megszerzéséig „hazátlan külföldiként”, ma négy különböző országban (Egyesült Államok, Németország, Kanada és Magyarország) élő testvéreiről, fiáról.

Maczky Béláné Mikola Annának, Emese nagymamájának nem volt könnyű élete –  a magyar történelem viharaiban nemcsak a nincstelenséget, de több gyermekének tragikus sorsát (Emil fia eltűnését a Don kanyarban, György fia kommunisták általi agyonverését), szeretett testvéreinek elhurcolását, szenvedését és távozását, férjének hirtelen halálát is megélte –, de mélyen vallásos volt, és ez sok minden átsegítette. ’45 áprilisában menyével és első unokájával, Emesével Németországba került a katonaság kötelékében való kitelepítés folytán, ahol rettenetes honvágy kínozta. Lelke csak akkor nyugodott meg, amikor 16 hónap múlva lányával és vejével visszaköltözött Magyarországra. Rendkívüli asszony volt, nemcsak életvezetése, hanem a Mikoláktól örökölt, sokoldalú tehetsége okán is: szerette Istent, a hazát, a szépet, a zenét (szépen cimbalmozott és kellemes énekhangja volt), a verseket és gyönyörűen kézimunkázott, hihetetlenül ügyes és találékony volt. Gyönyörű leveleket írt a Németországba szakadt családjának, így tartotta kapcsolatát a vasfüggöny túloldalán élő fiával és unokáival. „Leveleiből egy végtelenül intelligens, szellemi ember lelke tárul elénk, aki leveleihez mindig mellékelt valamilyen lelki-szellemi táplálékot is: verseket, elbeszéléseket, anekdotákat, képeket, fotókat vagy régi levelezőlapokat”  árulta el Emese.

Anna másodszülött fia, László, vagyis Emese édesapja magyar királyi csendőrszázados, jogász és könyvelő volt, aki a háború végét külföldön élte meg, majd amerikai hadifogságba került, s onnan szabadulva élete végéig Németországban élt. ’39-ben megnősült, amire csak három napot kapott, mert közben elkezdődött a háború. Amikor első gyermeke, Emese megszületett, Szolnokon szolgált. ’41 májusában az erdélyi Désre helyezték, majd ’43-tól Budapestre, a Belügyminisztériumba. Az  ’44-es bombázásokat családja vidéken vészelte át. ’44 decemberében kitelepítették a minisztérium csendőrségi osztályát Szombathelyre, László onnan hagyta el az országot, a családjától külön, akikkel Ausztriában találkozott össze. „A hontalanság 24 évében, utolsó leheletéig, szabadidejének minden percében a magyarságot szolgálta: több magyar szervezetben dolgozott, minden jó magyar ügyet támogatott, előadásokat tartott, még egy hordozható hősi emlékművet is tervezett, újjászervezte a Szent László Társaságot, saját kezűleg készített és kiadott egy negyedéves nagy sikerű lapot (GESTA), amit a világ szétszórt magyar értelmisége nagyra becsült, egész világra kiterjedő levelezést folytatott.” Mint lánya állítja, felsorolni is sok, mi mindent örökölt édesanyjától, vagyis a Mikoláktól: rengeteg mindenhez értett a szakmáján kívül: írt, újságot szerkesztett, rajzolt, kézügyessége a németországi nyomorban a család nagy hasznára vált (bútort épített, cipőt készített, sapkát varrt, minden megjavított, könyvet kötött). Amikor még nem volt könyvük, hihetetlen emlékezőtehetsége bizonyítékául, fejből leírta nekik a hosszú Arany-balladákat – ez volt az első könyvük a hontalanságban. Amit a német iskolában gyermekei nem értettek meg, pillanatok alatt elmagyarázta nekik. Gyermekeinek nem meséket, inkább verseket mondott, sőt élete utolsó éveiben maga is írt, például lányainak vagy barátainak születésnapjára. A magyar nyelv szépségeinek szeretetét is ő ültette el. Korai halálát a magába fojtott honvágy okozta: szó szerint megszakadt a szíve. Felesége, Kolossváry Erzsébet közel 47 évvel élte túl; ’90-ben Enikő lányához költözött, de ellátta magát 96 éves koráig. Utolsó öt évében lányáék szeretettel gondozták, másik két lánya, Emese és Sudárka segítségével. 2015-ben hunyt el, Vaszaron nyugszik édesapja sírjában.

Elsőszülött lányuk, Emese ’40-ben született, négyéves korában került Németországba, ahol négy évig Altöttingben, német apáca zárdában lakott és járt elemibe (mint édesanyja), majd hat évig a bentlakásos németországi Magyar Gimnáziumban. „Edzésem a magyar életre 1940 decemberében kezdődött a Tisza partján. A szüleimtől kapott név kötelez. Ennek a kötelezettségnek ifjúságom óta igyekszem eleget tenni, úgy Németországban, mint itt az Egyesült Államokban. Alig négyévesen, magas lázzal, tüdőgyulladásosan, menekültünk.

A Jóisten megtartott, tervei voltak velem, s ezek megvalósításához olyan szülőket, majd olyan gyermekeket választott nekem, akik segítettek ebben.”

Az erős honvágy a 9-10 éves kislányt sem kímélte; annyira, hogy míg a szülei Németországból Kanadába készültek kivándorolni, ő azért imádkozott titokban, hogy ez ne sikerüljön, hogy ne kerüljenek olyan messze a szülőföldjüktől. „Imáim meghallgatásra kerültek, a kivándorlás háromszori próbálkozás után sem sikerült.” Emese végül mégis oda került, ahova nem vágyott, de ahová meggyőződése szerint a Gondviselés vezette, felnőttként, különben nem tudta volna teljesíteni küldetését: „Ha én kisgyerekként kerülök ide, és például nem jártam volna a németországi magyar gimnáziumba, nem tudtam elvégezni a feladatomat itt. Nekem az 50 elmúlt évben a magyar kultúra, főleg a népművészet, a tojásfestés, hímzés, illetve annak itteni terjesztése volt a legfontosabb, ez így volt elrendelve a Gondviselés által. Azért kerültem csak felnőttként ide.” Amennyire nem szerette a német világot, annyira boldog volt a gimnáziumban. Mindazt a magyar kultúrával, népművészettel kapcsolatos tudást, készséget és tapasztalatot, amit később a passaici Magyar Iskolában és az Amerikai Magyar Múzeumban átadott a következő generációknak, ott alapozta meg, természetesen a rendkívül gazdag családi örökséggel együtt. (Érdekes módon, de egyáltalán nem véletlenül, később kislánya, Hajnalka, 11 évesen, saját kérésére hét évet töltött ugyanabban a gimnáziumban, ahol ő is nagyon jól érezte magát, s ahol rengeteget tanult, amit később ő is kamatoztatni tudott visszatérve Passaicra. Testvére, Béla, nem ezt az utat követte, ő 14 évig járt az édesanyja vezette passaici magyar iskolába, ahol egészen fiatalon már néptáncot is tanított, egyedül, illetve a Németországból visszatért nővérével együtt. Hajnalka 26 évesen eltávozott a földi életből, Béla utána évekig élt Magyarországon, ma pedig grafikusként dolgozik és aktív cserkész Kanadában.)

Mielőtt ’67-ben Stuttgartban férjhez ment az ’56-os menekült, ’58-tól az Egyesült Államokban élő Kerkay Lászlóhoz, Emese tolmácsiskolába járt, majd Svájcban, Portugáliában és Németországban dolgozott, mint idegennyelvű fordító, illetve levelező. Az esküvő után turistaként érkezett Amerikába, fél év múlva megkapta a letelepedési engedélyt, de soha nem vette fel az amerikai állampolgárságot. (Sőt, ’67-ben a német állampolgárságot is úgy vette fel, hogy rábeszélte az illetékes tisztségviselőt, hogy előírás ellenében se vegye el tőle a magyart.) Az esküvő után végleg elbúcsúzott édesapjától, nem is sejtve, hogy többé nem látja, és hogy első unokáját is csak fényképről ismerhette, a többi unokájának születését pedig már meg sem érhette.

Emese férjével

A cserkészettől a magyar kultúráig, a magyar iskolától a magyar múzeumig – Kerkayék Amerikában

Emese New Jersey államba érkezve, azonnal bekapcsolódott a passaici magyar közösség pezsgő életébe, a legtermészetesebb módon elvállalva bármilyen adódó feladatot az idén 120 éves Szent István magyar templomban, a ’53-ban alapított, ma is virágzó garfieldi magyar cserkészetben, a jövőre 120 éves, rengeteg változáson átment, de ma is létező hétvégi Magyar Iskolában, s végül a ’81-ben megalakult Amerikai Magyar Múzeumban, annak 2014-es bezárásáig. A Passaichoz közeli Garfieldon ma is különösen erős a cserkészet, hiszen ott élt és dolgozott Bodnár Gábor, aki létrehozta és „féltő szeretettel és megalkuvást nem tűrő határozottsággal” irányította a Külföldi Magyar Cserkészszövetség központját, „a világ minden földrészén működő magyar cserkészet nagy családját”. Bodnár Gábor ’96-os haláláig a hat éves kora óta cserkész, a magyar cserkészet sorsát (is) szívén viselő Emese hosszú éveken át szorosan együtt dolgozott vele.

Amikor fia négyéves lett,

Emese bekapcsolódott a Magyar Iskolába, először tanárként, majd 1979-től 2006 nyaráig igazgatóként.

Ennek a 30 évnek a legfontosabb adatait és eseményeit rögzíti, illetve az azt megelőző közel hetven évet összefoglalja a „99 év magyarul” című kiadvány – egészen onnantól kezdve, hogy 1914. január 29-én Ft. Kovács Lajos, a passaici templom plébánosa felkereste a Magyarországról az előző év novemberében New Yorkba érkező „Isteni Szeretet Leányai” nővéreket, akik február 7-én Passaicon „megkezdték áldásos munkájukat, hogy szeptemberig se szenvedjenek hiányt az itteni magyarok”, június 20-án pedig „az első és talán legemlékezetesebb szórakoztató és kulturális műsorral lepték meg a hazájuktól oly távolra szakadt passaici magyarokat”. A magyar iskola kalandos történetét végigolvasva megtudhatjuk, hogy „minden igyekezet ellenére a második nemzedék ijesztő mértékben kezdte elfelejteni anyanyelvét. Az egyházközség 640 családjának fele vallási életét is elhanyagolta és kezdett távol maradni a templomtól”, de a Ft. Gáspár János plébános által idehívott apácák átvették az iskola vezetését, s ahogy a háború előtt, megint volt hittan, magyar nyelv és történelemtanítás, színdarabok, ének és táncoktatás.

A magyar oktatás ügye a második világháború után háttérbe szorult, ’46-ban megnyílt az angol nyelvű iskola, s mire a háború utáni bevándorlási hullám megérkezett, a passaici magyar iskola megszűnt. De csak rövid időre, mert a kezdeti nehézségek legyőzése után az „újmagyarok” számára is fontos lett a magyar nyelv, a kultúra és a hagyományok ápolása, ismét szükségessé vált a magyar nyelvű oktatás. A „negyvenötösök” magukkal hozták az 1907-ben alapított, Magyarországon 1910-ben meghonosított cserkészet ismeretét és szeretetét is, így a cserkészetmunkával párhuzamosan, a cserkészek szervezésében újraindult a hétvégi magyar oktatás a Szent István egyházközségnél, ahol a tanerők többsége cserkészvezető volt.

Az újabb hullámot, az ’56-os menekülteket először a református Szombati Magyar Iskola fogadta, így a katolikus iskola nehezebben indult, de ’58-ban Ft. Gáspár Jánosnak sikerült (újra) megnyitnia a Szent István egyházközség Hétvégi Magyar Iskoláját. ’65-ben Ft. Dr. Dunai Antalnak köszönhetően egyedülálló változás történt: elindult a mindennapos magyar tanítás, a rendes angol nyelvű tanítás után, napi egy órában, több mint 100 gyermeknek. A Mindszenty Mindennapos Magyar Iskola legnagyobb gondját Gróf Zichy Imre oldotta meg, ingyen hazaszállítva a „kis magyarokat”, akiket egy idő után a rendes iskolabusz felár ellenére sem fuvarozott haza. Emese szerint a napi egy óra kitűnő eredménnyel járt, a tanulók magyar nyelvtudása kiváló volt. A mindennapos magyar iskola a passaici Szent István egyházközségen kívül sehol sem működött az Egyesült Államokban. „Az anyagi és technikai nehézségek sikeres leküzdésével a nagy jelentőségű iskola követésre méltó példa lehetett volna a jóval több magyart számláló települések számára, de az akkor létező 16 szombati iskola közül egyik sem tudta megvalósítani a mindennapos magyar tanítást. Mitöbb, a csodálatos lehetőség ellenére, rendszeresen kellett biztatni még a passaici magyarokat is a részvételre.”

Kiállítás és vásár Philipsburgban

A következő, felejthetetlen esemény az egyházközség és a Mindszenty Magyar Iskola életében a hercegprímás látogatása ’74. május 19-én, amikor „a templom, az utca és a hívők sokasága díszbe öltözötten várták a sok szenvedést megélt magyar főpapot, aki fáradtan tűrte az ünneplést, de attól kezdve, hogy meglátta és meghallotta a magyar gyerekeket, arca mosolyra derült és boldogság áradt róla – bennük látta a magyar jövőt, végtelenül fontos volt számára a magyar nyelv megtartása.” A szószékről is ezt sugallta, és az egy év múlva Venezuelában megírt körlevelének (Szentistváni végrendeletének) minden sora a magyar nyelv fontosságáról, szeretetéről és megtartásáról szól:

„Ne haljon el nyelveteken a magyar szó!”.

Újabb fejezet nyílt a magyar oktatás történetében ’74-ben, amikor a reformátusoknál Király Zoltán, feleségével, Zsuzsannával megalapította a Hétvégi Magyar Iskolát. ’76-ban a református és a katolikus egyházközség közösen újjászervezte a Két Testvéregyház Magyar Iskoláját, amelyben László pénztárosként, Emese pedig tanárként vett részt. Azóta is, vagyis több mint 45 éve folyamatosan szombatonként 9 és 13 óra között van magyar oktatás, idővel állandóan változó tanrend szerint, óvodásoktól jelenleg 10-12 évesekig, Emese idejében akár 18 évesekig is, amikor volt rá igény. Eredetileg volt egy hetedik csoport, az angol osztály, magyarul nem beszélő diákok számára, de a nyelvoktatás nem járt sikerrel, ’88-ban megszüntették. „Eleinte befogadtunk magyarul nem beszélő óvodásokat és néha elsősöket, mert ezt a szülők nagyon nyomatékosan kérték, azt gondolva, hogy a szombati négy óra elegendő a magyar nyelv elsajátítására. Természetesen nem sikerült. Lehetetlen a család segítsége nélkül, idegen nyelvterületen a magyar nyelvet elsajátítani. Ezek a gyerekek mind kimaradtak, mire elsősök lettek volna, mert nem tudták követni, ami az iskolában történt. Sokan közülük felnőtt korukban szemrehányást tettek szüleiknek a mulasztásért, mert megvonták tőlük megadatott ősi örökségüket, és kirekesztették őket a magyar kultúra számos területéről.”

Ezért az Emese igazgatásának utolsó 20 évében előfeltétel volt az iskolához, hogy a gyerek beszéljen magyarul. Rendszeresen bírálták emiatt, de ő hitte és vallotta, „hogy eredményt csak olyan gyerekekkel érhetünk el, ahol a család is ugyanezt akarja. Csak jó alapra lehet ráépíteni mindazt, ami mindnyájunk számára oly fontos. Több évtizedes tapasztalat, hogy akit otthon nem tanítottak meg a magyar nyelvre, azt mi sem tudjuk megtanítani heti 3-4 órában. Ha angol nyelvre váltanánk a kedvükért, megszűnne a magyar iskola összes célkitűzése, akár be is zárhatnánk kapuinkat” – fogalmazta meg Emese 2006-ban, és szóban is megerősítette, hogy pontosan így gondolja most is: „Célunk egyértelmű: minden erőnkkel arra törekedni, hogy fiataljaink ismerkedjenek meg és tökéletesítsék magyar nyelvünk és örökségünk minél több ágát és azt meg is szeressék.” Nagy hangsúlyt fektettek az alapok elsajátítására, a magyar beszéd, írás, olvasás, fogalmazás, nyelvtan, történelem, irodalom, föld és néprajz, hagyományok, ének tantárgyak, foglalkozások révén, amelyek időnként kiegészültek kézművességgel, sőt rovásírással is. „A magam részéről a legfontosabbnak a magyarságszeretet elmélyítését tartottam. Mivel mindig az idősebbeket tanítottam, arra összpontosítottam figyelmemet, hogy

diákjaim büszkék legyenek örökségükre, álljanak ki a magyarság mellett, védjék meg nemzetünket amikor támadás éri,

helyesbítsenek az iskolában, amikor tévtanokat hallanak a magyarokról, a magyar nyelvről, őseinkről. Magyar témáról írjanak, amikor szabadon választhatnak, ismertessék történelmünket, kultúránkat, művészetünket, hagyományainkat.”

Emese nemcsak büszke volt azokra a diákokra, akik így tették, hanem a jó példával elől járva, maga is valóban minden tőle telhetőt megtett, amikor ’79 január első napjaiban Király Zoltánné igazgató lemondott, és ő vette át az iskola ügyes-bajos dolgait. Hivatalosan Török Béla plébános volt az igazgató ’90-ig, de minden iskolával kapcsolatos ügyintézést Emese végzett egészen 2016 nyaráig, s az adminisztrációs, majd a hivatalosan is elismert intézményvezetői munka mellett rendszeresen tanított is. Sőt, nyolc évig egymaga takarította az iskolát a gyerekek után, aztán két évig Hajnalka lánya segített neki, s csak ezután vonta be a tanítókat, majd a szülőket is, de az alkalmak felében így is rámaradt e „nemes feladat”, amíg valaki át nem vállalta tőle a takarítás megszervezését. ’83-ban a református templom Kálvin Halljából kénytelenek voltak átköltözni a Szent István Egyház által épített iskolába, Szent István Magyar Iskola néven. Emese végezte a tankönyvek beszerzését és pótlását, megemlékezéseket rendezett a nemzeti ünnepekről, gyásznapokról, neves évfordulókról. ’87-ben tűz ütött ki, ettől kezdve nem használhatták a dísztermet és az iskola gyülekezési helységét, ahol könyveiket, kellékeiket tartották (mai Szent Erzsébet terem). Az osztálytermek nem károsodtak, de az oltás során a tankönyvek többsége megsérült. ’90-ben a záróünnepélyt ismét a Magyar Kultúrközpontra keresztelt díszteremben tarthatták, sok magyar áldozatos és önkéntes munkájának köszönhetően. Emlékezetes eseményük volt még a Pici Maci csoport elindítása 2003-ban a három éven aluliak számára, illetve 2004-ben a rovásírás foglalkozás elindítása.

25. házassági évfordulójuk megünneplése a gyerekekkel

A hagyományápolás a magyar iskolák számára általában fontos volt, így mindig mindenhol tanítottak éneket; Passaicon az iskola megalakulásának első percétől a tananyag szerves része volt, amely során a magyarság kimeríthetetlen népdal-kincséből válogattak. A népi játékok, mondókák, kiolvasók, a mesemondás is mindig része volt az óvodai tananyagnak; az idősebbek pedig rengeteg népszokást (például húsvét után komatál, pünkösdölés, májusfa állítás), lakodalmast, népballadát, mondát ismertek meg. „Amire a legbüszkébb vagyok, az a menyasszonykikérés és lakodalom Palócföldön. Legnagyobb kihívást ennek a szép szokásnak a betanulása és előadása jelentette mindnyájunk részére. Az egész iskola szerepelt benne, 15 új ének, hat új tánc, 50 szereplő részére palóc népviselet, 141 ruhadarab, 58 kellék…Hajnalka és Béla csodát műveltek ezen a téren.” Az oktatásból a néptánc sem maradt ki, ha volt alkalmas oktató; például kilenc éven át Emese és László két gyermeke. A lányokat kézimunkázni, a fiúkat barkácsolni tanították (sokszor maga Emese), a mestermunkákból év végén kiállítást rendeztek, illetve az alkotásokat gyakran ajándékészítészre használták. Azok megszűnéskor bevezették a rajzpályázatot, melyből év végén szintén kiállítást rendeztek. Majd’ minden évben előadtak betlehemes játékot a karácsonyi ünnepélyen, de volt regölés, bölcsőcske, kántálás és csillagjárás is. Emese szerint a diákok egyik kedvenc foglalkozása a hímestojás-festés volt, sok évig locsolást is rendeztek az iskolában. A másik kedvencük a szereplés volt: „Az én időmben mindent fejből kellett megtanulni. Aki nem tudta, nem szerepelhetett. És a legtöbb gyerek nagyon szeretett szerepelni…”

Emese az iskolavezetés mellett alapító tagja és munkatársa, 25 évig gondnoka volt az Amerikai Magyar Múzeumnak, s e tisztségében rengeteg kiállítás rendezésével, ismertetők és kiadványok írásával foglalkozott. Az erről szóló vaskos kiadványok tételesen felsorolják az összes érintett témát: húsvét, karácsony, csángók, hímzés, csipkeverés, hímestojás, magyar viselet, népi hangszerek, művészek bemutatása (például Doby Jenő festő, Domján József fametsző, Fornwald László zongorista, Kása Bála fotográfus, Pándi György fafaragó), Trianon, 1956, Szent Korona, stb. Ezek időnként fedték egymást az iskolai anyaggal, de nem ez volt a jellemző. „Nagyon szép munka volt, és illet az érdeklődési körömhöz, hiszen szívügyem volt a magyar történelem, a nyelv, de legfőképpen a népművészet. Rendszeresen tartottam vetített képes előadásokat, bemutatókat és tanfolyamokat magyar hímzésről, népviseletről, tojásdíszítésről – magyar, de főleg angol nyelvű közönségnek. Ezeknek mindig a magyar történelem adta a keretet.

Életem vezérfonala a magyar kultúra minél szélesebb körben való ismertetése, ennek rendeltem alá mindent.”

2014-ben a várostól egy hónapnyi időt kaptak, hogy 25 év munkáját összepakolják és raktárba tegyék, ahol most is őrzik. Magyar Kálmán alapító ekkor már többnyire Magyarországon élt, azóta is azon dolgozik, hogy valahová át/elmentse. Miután kisírta magát a történteken, Emese elment Németországba az édesanyját ápolni, így nem maradt feladat nélkül és bánatába sem tudott annyira belemélyedni, mint egyébként tette volna.

Kerkay Emese érdeklődési köre mindig is kettős volt: a szellemi munka mellett a keze is mindig valamivel kellett foglalkozzon. Elsős elemista korától hímzett, kötött, rajzolt. Amikor erre visszakérdeztem, emlékeztetett: ez akkoriban követelmény volt az iskolákban. A tojásdíszítéssel kapcsolatban pedig elmesélte, hogy kilenc éves korában, amikor a húsvéti szünetet is a zárdában kellett töltse, az őt meglátogató szüleitől kapott két, édesapja által karcolt hímestojást: az egyiken a magyar címer, a másikon Magyarország térképe szerepelt. Attól kezdve a tojásdíszítés elkötelezett híve és lelkes aktivistája lett. Különösen azóta, hogy ’71-ben megtanulta a tojáskifújást a Brazíliából Passaicra kerülő Kormanné Kokron Zsuzsanna népművésztől, és a hozzájuk költözött, jellegzetes mintáiról felismerhető, elképesztő méretű és mintázatú papírvágásáról híres, csipketervezőként New Yorkban dolgozó, rajzolással, tojásfestéssel és hímzéssel foglalkozó Kristó-Nagy Katalin iparművésztől (aki egyébként Németh László Égető Eszterének lánya).

Magyar Napok NewBrunswickban

A tojásdíszítést bőven volt alkalmuk gyakorolni és megmutatni, ugyanis a Németországban, de különösen az Egyesült Államokban élő magyarok szigorúan betartották a locsolás szokását, ami hímestojás nélkül elképzelhetetlen volt. A locsolást annyira komolyan vették, hogy a fiúk-férfiak saját locsolóverseket is írtak, amiket Emese természetesen összegyűjtött. A lányok-asszonyok pedig egymással versenyeztek, ki tud szebb hímestojást készíteni, s ebbe Emese, Katalin és Zsuzsanna is beszálltak, majd tudását-tapasztalatát átadva, évekig tanították a magyar cserkészeket, a magyar iskolásokat, sőt idegeneket is a tojásdíszítés rejtelmeire. Emese elsőnek természetesen a szüleitől kapott, a bentlakásban, az ágya alatt féltve őrzött, majd eltört tojások emlékére azok díszeit készítette el. Amikor felfedezték, hogy Amerikában csak az ukrán hímestojásokat ismerik, elkezdték a magyart megismertetni angol körökben is: kiállításokra jártak, múzeumokban, könyvtárakban, újságcikkekben mutatták be és népszerűsítették. Egy 50 oldalas könyvecske is készült angol nyelven, amelybe 400 magyar tojásmintát rajzolt, s melyben elmagyarázta a „hímes” ősi szó jelentését, vallási eredetét és a kapcsolódó néphagyományokat, és részletezte a tojáskiválasztás és -díszítés egyes technikáit is (karcolt, írott, metszett, maratott, berzselt, papír rátétes, vasalt, pingált hímestojás).

A tojásdíszítés mellett a magyar mintavilág elkötelezettjeként népi mintákat festett csempére, fára, bőrre, anyagra, papírra; emellett képeket, mintákat égetett fára. A magyar iskolában minden kézműves tárgyból mintát készített. Szinte minden készítményét, rengeteg hímzését is elajándékozta. Hímestojásokat megrendelésre, eladásra is készített. Kiadványai, írásai rendkívül változatosak, de legtöbbször gyűjtésekről, adatok és történetek rögzítéséről szólnak. Emese 45 éve „gyűjti” őseit és családi történeteit, 2019-ben megírta nagybátyja, a vértanú halált halt vitéz Lévai Borbély-Maczky Emil életrajzát, azóta is a család/ősök adatainak és életrajzainak összegyűjtésével foglalkozik. Számtalan összeállítást készített – akár a diákjaival együtt, vagy azok munkájából, kutatásaiból is – a Magyar Iskola számára, mint például „Szent László legendák”, „Karácsonyi ünnepkör”, „Karácsonyi versek”, „Magyar feltalálók magyar találmányok”, „Idegenek véleménye a magyarokról és a magyar nyelvről”. Emellett cserkészemlékkönyvek, esemény- és útleírások végtelen sora őrzi és bizonyítja emberfeletti munkáját és elkötelezettségét a magyar kultúra tevékeny ápolása és terjesztése iránt.

Amikor búcsúzáskor a hitéről kérdeztem, vállát vonogatva hosszas gondolkodás után így válaszolt:

ez neki annyira természetes, hogy nem tud róla beszélni.

Életének szerves része volt, születésétől fogva, sőt, ha az őseit tekintjük, akkor még sokkal korábban, így számára természetes volt – ahogy Lászlónak is –, hogy egész életükben szolgálják a magyar templomi közösséget. „Ez nekem <így volt előírva> az égiek által. Ahogy Sándor István mondta, egész életemben osztottam a talentumaimat…” Az évek során sok magyar plébánossal kellett együtt dolgozniuk – sőt, iskolaigazgatóként a reformátusokkal is – és, mindig mindenkivel megtalálták a hangot. Két nagyon kedves emléke a 2018 elején elhunyt Ft. Vas László plébánoshoz fűződik. Emese minden évben az ételszentelésekre készített 8-10 karcolt tojást, amit utána elajándékozott. Itteni, 2008-es első húsvétján, László atya is kapott tőle egy tojást, ahogy korábban is minden pap. „Az ételszentelés szombat délben volt. Nagy meglepetésemre másnap, húsvét vasárnapján, egy kis asztal állt az oltár előtt, rajta a feltámadt Krisztus és előtte ott díszelgett a megszentelt hímestojáskám. És ott volt egészen áldozó csütörtökig. Soha senki úgy meg nem tisztelte egy tojásomat, mint ő. Ez megismétlődött a következő két évben is. 2010-ben odakerült még egy gyerek tojáskája is. Igen meleg lett a szívem körül. Utána évekig nem voltam itt húsvétkor és nem is készítettem már tojásokat.” Amikor 2017-ben megünnepelték az 50 éves házassági évfordulójukat, Béla fiuk megkérte a plébánost, eszközöljön ki számukra pápai áldást, amihez az atyának szüksége volt a magyar püspöki és római összeköttetéseire. „László atya izgult legjobban, hogy időben megérkezzen a nagy meglepetést okozó pápai áldás. Hát ilyen lelkületű ember volt. Mennél jobban megismertem, annál jobban megszerettem. De ez már egy más történet”  – búcsúzott tőlem szeretettel. 

Antal-Ferencz Ildikó 

Riport
hirdetés