Kedves üzenet érkezett szerkesztőségünkhöz, amelynek szerzője Szilágyi Szabolcs piliscsabai plébános – aki több mint húsz éve ismeri Hodász András atyát. Egy papbarát írása hivatásról, empátiáról – és mindenekelőtt a baráti szeretetről.
Andrist jól ismerem, mondhatni, hogy barátok vagyunk, közel húsz éve ismerkedtünk meg egy cserkésztáborban, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Végigkísértük egymást a hivatásunk kibontakozásában, és a papságban eltöltött években. Az utóbbi, még nehezebb hónapjaiban is kapcsolatban voltunk, fölajánlottam a segítségemet, igyekeztem mellette lenni, és folyamatosan imádkoztam érte. Tegnap pedig bejelentette, hogy kilép. Az elmúlt három évben ő a hetedik fiatal papismerősöm, aki pár év szolgálat után elmegy. Mindegyik mélyen érintett, de az övé most különösen is, talán mert közelebb álltam hozzá, és mert neki próbáltam meg a legtöbbet segíteni. Nem fogok beleállni a most (is) kibontakozó médiaháborúba, de néhány szempontot szeretnék Veletek megosztani.
Az együttérzés szükségessége
Együttérzés: mindenekelőtt és mindenkor. Enélkül nem tudunk egy érdemleges lépést sem tenni a másik felé. Ha valaki kilép a papi szolgálatból, akkor az értelmünk kapásból elkezdi keresni az okokat, majd értelmez, végül próbál igazságot szolgáltatni. De ehelyett az első szó mindig az együttérzésé kell, hogy legyen, mert ez engedi meg nekünk, hogy a másikat úgy lássuk, ahogyan itt és most van, mert ez a másikkal való kapcsolat lehetőségi feltétele. Ha képes vagyok együttérezni, akkor tudok szeretettel kapcsolódni hozzá.
A papi hivatásunk természete
Az Egyházat, és benne a papokat is, gyakorta megpróbálják valami szerepbe beletenni, legyen az szervezeti, társadalmi, politikai, karitatív, szociális, mentálos, és még sorolhatnánk tovább. Viszont a papság marad az, aminek Jézus mindig is akarta, aki arra hívott meg minket, hogy vele legyünk, és hirdessük az evangéliumot az embereknek (Mk 3,14). Ezek alapján a Jézus szándéka szerinti papság: teljesen Istené lenni, hogy teljesen az embereké lehessünk.
A hivatásunkat egyedül Istentől kapjuk, és egyedül neki adhatjuk vissza, amikor meghalunk.
Ezek miatt a papi mivoltunk nem lehet más, mint Isten emberének lenni az emberekért. Ha ettől eltérek, akkor a papságom lényegétől térek el, és lassan elveszítem azt, amire feltettem az életemet. A hivatásom megélése nem függhet senkitől és semmitől, egyedül csak az Istentől.
A döntéseink következménye
A legnagyobb kísértés, hogy ne azt tegyük, ami a meghívásunk lényege, és hogy ne a Meghívóra hallgassunk. Úgy lettünk megalkotva, hogy a döntéseinkkel alakíthatjuk az életünket. Vannak nagyobb és kisebb döntéseink, a kisebb döntéseink fejezik ki a korábbi nagyobb döntéseinket, és erősítik meg azt. Ha eltértem a meghívásom lényegétől, akkor lépésenként, de vissza lehet térni oda. Sok minden és sok mindenki fog ez ellen dolgozni, de megéri küzdeni, és csak ez éri meg, mert ez a valódi önazonosságunk kulcsa. Igen, ehhez meg kell változni, de ez lehetséges.
A gyógyulás lehetősége
Ha valakit bántanak, akkor az áldozattá válik. Mindannyian, bár különböző mértékben, áldozattá váltunk az életünk folyamán. Az áldozat nem felelős, viszont a gyógyulás csak akkor tud elkezdődni, amikor az ember szembenéz magával, és kimondja, hogy bár a sebzettségéért valóban és ténylegesen nem ő a felelős, de a gyógyulásáért ő az, aki igazán tud tenni. Ehhez van, hogy segítséget kell kérni, de a gyógyulás, legalábbis a sebzettségünk kezelhetővé tevése, az lehetséges.
Kedves Andris! Eddig is melletted álltam, ezután is melletted leszek! Bármikor kereshetsz. Elcsendesedést, gyógyulást, végül visszatérést kívánok Neked. Ahogyan hiszek abban, hogy az Egyházunk tud változni, úgy abban is hiszek, hogy Te is tudsz. Várunk vissza, az Egyházunk nem engedte, és nem engedi el a kezedet! És ez az a pont, amikor már nem bírom tovább sírás nélkül… most úgy tűnik, hogy egy jó pappal kevesebb, de imádkozzunk, hogy ne így legyen!
Barátod, Szabi atya
“Nem kívánok többet papként működni” – kilép a papságból Hodász András atya
hirdetés
5 hozzászólás
Addig ólálkodott körülötted, amíg most elnyelni látszik… Rettenetesen elszomorít… rettenetesen… de még mindig reménykedem, hogy nem ez az utolsó szavad.
Rengetegen néztünk téged, figyeltük a megszólalásaidat, és örültünk, hogy végre valaki érthetően, és hűségesen közvetíti Anyaszentegyházunk álláspontját. Egy hiteles figura! Nem hiba nélküli természetesen, de jó akaratú, és bátor! Mi igazán sokat kaptunk tőled, és nekünk ez így pont jó volt. Nem gondoltunk arra, hogy ahhoz, hogy te ezen a keskeny úton tovább haladhass, mennyire szükséges, hogy kísérjünk Téged az imáinkkal. Így, együtt kellett volna haladnunk, hogy ne maradj magadra. Bocsáss meg nekünk… Kérlek, bocsáss meg, hogy csak magunkra gondoltunk! De még talán nem késő! Ahogyan Szabolcs atya is kérte, IMÁDKOZZUNK! Imádkozzunk, hogy kitisztulhasson a kép annyira, hogy meglásd, ez nem jó döntés, hanem menekülés…
Azt mondtad: „Én elfogadom, hogy az Egyházban kisebbségi véleményen vagyok, többek között ezért is lépek ki.” Kérlek, emlékezz András atya, hogy Jézus azt mondta, hogy sónak kell lennünk, meg kovásznak, nem pedig lisztnek! 🙂 A „kicsiség” Isten kezében mindig elegendő!
Másrészt egy ilyen horderejű döntéshez meg kell várni, amíg elcsitul a vihar a lélekben. Jézushoz menni, Jézussal lenni… sokáig… csendben… távol a világtól. Meghallani, hogy Neki milyen ötlete van az életemmel… Visszamenni oda, ahol először elhívott, ahol minden kezdődött! Nem pedig a világba kilépve dönteni! Ez a világ fejedelmének közege – mi pedig gyengék vagyunk… túlságosan gyengék… Nyilván most megkínál majd egyszerre egy nagy tálca kísértéssel… és hát jól tudja, mik az érzékeny pontjaink. Nincs sok esélyünk, pláne, ha nem is vagyunk stabilak kellőképpen. Fontos trófea vagy számára, hiszen veled együtt sok másikat is megkap… járulékosan… Adja meg neked Istenünk Szent Lelke által a tisztánlátás, a megkülönböztetés csodálatos kegyelmét, hogy nemet tudj mondani mindarra, ami most első tekintetre szép.
Imádkozom Érted erős bizalommal és testvéri szeretettel!
Rita
„Akiket sokan bálványoznak,
lehet hogy közben magányosak:
gyengéjük, fájdalmuk titok marad,
esendő énjük megroppanhat. –
Viszont ha többen imádkoznak értük,
lesz támaszuk és lesz menedékük.”
Legnagyobb örömeink,legszebb emlékeink és Isten áldásai is legtöbbször az emberi kapcsolatainkhoz kötődnek. De az is igaz,hogy a legnagyobb fájdalmak,törések és elakadások is kapcsolatainkon át érkeznek hozzánk.
András atya,ahogy én ismertem meg,mindig is bátran kiállt az igazság mellett,nem hódolt be emberi akaratnak,mert Ő egyedül az Úr Jézust szolgálja.
Őszintén sajnálom döntését,de senki nem tudhatja,csakis egyedül Ő és a Jóisten,hogy milyen keserves,küzdelmes utat járt be,míg így határozott. De tudom,mert ,tudom,hogy így van: átimádkozta,alaposan átbeszélte mindezt a Mindenhatóval. Éppen emiatt nem lehet ez menekülés,vagy a „közvélemény előtti tündöklés”.
Mélységesen sajnálom,és ha őszintén magamba nézek,elkeserít ami Vele történt kamaszkorában,és ami Másokkal is.
Hiszem,hogy a gyógyulás és a megbékélés útjára lépett, azzal,hogy kiadta magából a régóta elfojtott fájdalmat és sebet,amely figyelemfelhívás lehet mindnyájunk számára.
Mindenki tudja,hogy a kagyló héja nagyon kemény,de a sok-sok év alatt a homok beférkőzik közé,amit próbál kivetni magából,de bármit tesz,képtelen rá. El kell fogadnia,hogy ott van. Minden homokszem egy-egy sötét történettel érkezik,és a sok-sok év alatt a homokszemek egyesülnek és magukba olvasztják a kagyló húsát és megkeményítik,létrehozva ezzel az igazgyöngyöt. Így születik meg a mélység igazgyöngye,melyet a kagyló nem enged el. Nem engedi,mert a szenvedése kovácsolta. Mindenkinek más fájdalma van,és csak ki-ki maga tudja,hogy a saját igazgyöngye,legmélyebb fájdalma,milyen homokszemekből áll össze.
Kilépése menekülés lenne,vagy tündöklés? Az én szememben inkább: jogos önvédelem.
A Jóisten oltalmazza Őt és legyen Vele mindörökké!
Igen, ilyen dramatikusan is lehet fogalmazni vagy olyan nyersen és bunkón, amint én tettem, de továbbra is úgy gondolom az interjúban van minden, pszichológiától elkezdve mindenfajta emberi bölcsességig, csak ami hiányzik az a hit, és a belőle fakadó hozzáállás. Amúgy akit érvényesen pappá szentelnek az mindvégig az marad, még ha felfüggesztik vagy ha laicizálják is. Szerintem nem kilépni kellene a papságból, hanem bűnbánatot tartani az Egyház hibái és bűnei ellenére is. Nyilván ez is kegyelem, úgy mint a hitbeli hozzáállás, de ezt kívánjuk alázattal András atyának, hogy tudjon felülemelkedni az emberi bölcsességen és Isten akarata szerint tudjon gondolkodni.
Valóban igaz. Nincsen benne hit…
„Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek,a sátán,ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt,és keresi,kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben,…”
A világban mindig jelen van a rossz,a gonosz; de Isten mindig ott van,hogy megbocsásson és felemeljen bennünket.
Sok erőt,békét és kegyelmet kívánok én is András atyának!