Kedves üzenet érkezett szerkesztőségünkhöz, amelynek szerzője Szilágyi Szabolcs piliscsabai plébános – aki több mint húsz éve ismeri Hodász András atyát. Egy papbarát írása hivatásról, empátiáról – és mindenekelőtt a baráti szeretetről.
Andrist jól ismerem, mondhatni, hogy barátok vagyunk, közel húsz éve ismerkedtünk meg egy cserkésztáborban, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Végigkísértük egymást a hivatásunk kibontakozásában, és a papságban eltöltött években. Az utóbbi, még nehezebb hónapjaiban is kapcsolatban voltunk, fölajánlottam a segítségemet, igyekeztem mellette lenni, és folyamatosan imádkoztam érte. Tegnap pedig bejelentette, hogy kilép. Az elmúlt három évben ő a hetedik fiatal papismerősöm, aki pár év szolgálat után elmegy. Mindegyik mélyen érintett, de az övé most különösen is, talán mert közelebb álltam hozzá, és mert neki próbáltam meg a legtöbbet segíteni. Nem fogok beleállni a most (is) kibontakozó médiaháborúba, de néhány szempontot szeretnék Veletek megosztani.
Az együttérzés szükségessége
Együttérzés: mindenekelőtt és mindenkor. Enélkül nem tudunk egy érdemleges lépést sem tenni a másik felé. Ha valaki kilép a papi szolgálatból, akkor az értelmünk kapásból elkezdi keresni az okokat, majd értelmez, végül próbál igazságot szolgáltatni. De ehelyett az első szó mindig az együttérzésé kell, hogy legyen, mert ez engedi meg nekünk, hogy a másikat úgy lássuk, ahogyan itt és most van, mert ez a másikkal való kapcsolat lehetőségi feltétele. Ha képes vagyok együttérezni, akkor tudok szeretettel kapcsolódni hozzá.
A papi hivatásunk természete
Az Egyházat, és benne a papokat is, gyakorta megpróbálják valami szerepbe beletenni, legyen az szervezeti, társadalmi, politikai, karitatív, szociális, mentálos, és még sorolhatnánk tovább. Viszont a papság marad az, aminek Jézus mindig is akarta, aki arra hívott meg minket, hogy vele legyünk, és hirdessük az evangéliumot az embereknek (Mk 3,14). Ezek alapján a Jézus szándéka szerinti papság: teljesen Istené lenni, hogy teljesen az embereké lehessünk.
A hivatásunkat egyedül Istentől kapjuk, és egyedül neki adhatjuk vissza, amikor meghalunk.
Ezek miatt a papi mivoltunk nem lehet más, mint Isten emberének lenni az emberekért. Ha ettől eltérek, akkor a papságom lényegétől térek el, és lassan elveszítem azt, amire feltettem az életemet. A hivatásom megélése nem függhet senkitől és semmitől, egyedül csak az Istentől.
A döntéseink következménye
A legnagyobb kísértés, hogy ne azt tegyük, ami a meghívásunk lényege, és hogy ne a Meghívóra hallgassunk. Úgy lettünk megalkotva, hogy a döntéseinkkel alakíthatjuk az életünket. Vannak nagyobb és kisebb döntéseink, a kisebb döntéseink fejezik ki a korábbi nagyobb döntéseinket, és erősítik meg azt. Ha eltértem a meghívásom lényegétől, akkor lépésenként, de vissza lehet térni oda. Sok minden és sok mindenki fog ez ellen dolgozni, de megéri küzdeni, és csak ez éri meg, mert ez a valódi önazonosságunk kulcsa. Igen, ehhez meg kell változni, de ez lehetséges.
A gyógyulás lehetősége
Ha valakit bántanak, akkor az áldozattá válik. Mindannyian, bár különböző mértékben, áldozattá váltunk az életünk folyamán. Az áldozat nem felelős, viszont a gyógyulás csak akkor tud elkezdődni, amikor az ember szembenéz magával, és kimondja, hogy bár a sebzettségéért valóban és ténylegesen nem ő a felelős, de a gyógyulásáért ő az, aki igazán tud tenni. Ehhez van, hogy segítséget kell kérni, de a gyógyulás, legalábbis a sebzettségünk kezelhetővé tevése, az lehetséges.
Kedves Andris! Eddig is melletted álltam, ezután is melletted leszek! Bármikor kereshetsz. Elcsendesedést, gyógyulást, végül visszatérést kívánok Neked. Ahogyan hiszek abban, hogy az Egyházunk tud változni, úgy abban is hiszek, hogy Te is tudsz. Várunk vissza, az Egyházunk nem engedte, és nem engedi el a kezedet! És ez az a pont, amikor már nem bírom tovább sírás nélkül… most úgy tűnik, hogy egy jó pappal kevesebb, de imádkozzunk, hogy ne így legyen!
Barátod, Szabi atya
“Nem kívánok többet papként működni” – kilép a papságból Hodász András atya
hirdetés
