Karácsony és Szilveszter között – Fekete István novellája

A mélyen hívő Fekete István egész életében nagy jelentőséget tulajdonított a keresztény ünnepeknek. A karácsony az egymásra figyelés ünnepe is, és Fekete István példázatos elbeszélései elhitetik velünk, hogy lehet és érdemes szeretni és jónak lenni. Történetei varázserővel bírnak, hiszen saját élményeinket is megelevenítik. A Karácsony és Szilveszter között című novellájában az író egy személyes történetét fogalmazza meg.

Vágtat a vonat a vak világtalanságban, mert az a fény, amit magával hord, csak a pillanatokat világítja meg, s utána elenyészik, mint a tengerbe rohanó patak. Éjfél elmúlt, és karácsony másnapja van már, de bennem az éjféli mise révülete van még, a kétezer éves távoli, szelíd fény, ami a szívemben és a világban van egyszerre, és nem múlik el soha. Az éjszakából régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében. Latolgatom közben, hogy illik-e ilyenkor vadászni. De elhessegetem túlzott aggályaimat, hiszen papunknak is megmondtam, hogy vadászni megyek, s egy szóval sem kifogásolta.

Egész napos utazás után sötét hajnal van még, amikor megérkezem, és szállingózik a hó. Az állomás egy szem lámpája csak önmagát világítja meg, amíg végre elmegy a vonat, és a homályból kibontakozik Kis-Magyar nevű örökös fuvarosunk, amint öreg harcoshoz illően az ostornyéllel tiszteleg, mint békében a tiszt urak…Vége az éjszakának!

Egy ember szeretete világít felém, és szinte látom hunyorgó, okos szemét, amikor megkérdi:

– Mellém tetszik ülni, vagy hátra?…

Ezt soha nem mulasztja el, már csak azért sem, mert tudja, hogy erre a ravasz kérdésre esetleg valami “jót mondok”… Ha ugyanis melléje ülök a “kocsis ülésre”, az annyit jelent, hogy bizalmas beszélgetés következik, régi baráti alapon, míg ha hátra: csak valami “úrféle” vagyok, aki úgysem érti meg a szegényembert.

– Hát hogy van, Jóska bácsi? – kérdeztem, amikor elindultunk, s ezzel felhúztam az “újságok”, azaz az elmondandók zsilipjét. Sorra vettük először a családot, aztán az ismerősöket, aztán a “Hízót”, aminek végnapja immár esedékes, ha ilyen marad az idő…

– Patikárius úrék hogy vannak?

Ezek a patikárius úrék a nagybátyámék, akiket nem akartam ilyen éjszaka zavarni, és úgyis kijönnek hozzám a vadászházba… de szeretem hallgatni az öreg férfias, bagószagú újságjait, amit úgyis megtudok majd, de sokkal szürkébb megvilágításban, mint ahogy az öreg elmondja… Mire a második faluhoz érünk, már sűrűn esik a hó. A lovacskák ballagnak, s néha tessék-lássék futnak is – egy-egy házablak már világos, mert kora hajnal van. Az öreg Józsi duruzsol mellettem, de már nem is fontos, mit mond. Körülöttünk leng a pipafüst; szagáról nagyapám jut eszembe… s a szívemben újra karácsony van.

A vadászházban János várt, az erdő és vad őrzője, csodálatos mesék elmondója, de minden vadnak, vadjárásnak tudója, barátunk és mesterünk, egyébként az erdő és a vadásztársaság vadőre. Ez a vadásztársaság nem nagy. Jánossal együtt hatan vagyunk. Öt Fekete és egy Kittenberger. Az öt Feketét nem érdemes bemutatni, és Kittenberger Kálmánt felesleges…De most csak ketten vagyunk, és – akárhogy szidom is magam érte – nem hiányzik senki. Pedig igazán szeretem a négy Feketét és az egy Kittenbergert!

János rakosgatás közben elmondja, mi történt egy év alatt, mennyi a vad, és hol keressem… én pedig értek a szóból… de János egyébként is tudja, hogy szeretek egyedül lenni.

– Ölt már, János?

– Nem. Úgy gondoltam…

– Nem fontos. Ha szétrakodtunk, szépen hazamegy, és megöli a disznót, amikor akarja. Újesztendő másnapján pedig – vagy harmadnapján a patikárius úr is kijön, és úgyis megáll a maga háza előtt. Felül a szánkóra, és kutyagolni sem kell. Addig én meglövök hat farkast.

– Hát az nincs itt, de az árokban egy akkora vidrát láttam… de akkorát – és János széttárja karját.

Ez a hír megdobogtatja szívem, mert János nem tartozik a “hazudós vadászok” felekezetébe. És János elmondta, hogy meglátta a vidrát bebújni a part alá, hát elcövekelte a be- és kijáratot, és a partban leásott a barlangjáratába. A barlangban csend volt, és János fáradt. Odament tehát az öt-hat lépésre levő bokorhoz, amire a kabátját akasztotta és a puskát támasztotta. A puskát megtöltötte, mert “nem alszik az ördög”, aztán rágyújtott… mert fáradt is volt egy kicsit.

Ebben a pillanatban – mint a villám – ugrott ki a kiásott új nyíláson egy óriás vidra, aztán fejest a vízbe. És egy pillanat alatt eltűnt…

– De hát ki gondolta volna, hogy nem tart ki az utolsó pillanatig – fogta a fejét János még most is, és én megértettem nagy bánatát… (Meg bizony, mert hosszú-hosszú vadászmúltam alatt, félig megfagyva rengeteg éjszakai les után 1, azaz egy vidrát lőttem életemben.)

Ezek után elővettem a barna papirosba csomagolt karácsonyi csomagot, amelyben gondoltam az egész családra… s ez Jánost némileg megvigasztalta. A nap aztán szépen elmúlik: Rakosgatok, és emlékekre emlékezem. Az ajtó kicsit nyitva, mert az óriás cserépkályha önti a meleget, ami – ha nem is rakom a kályhát – reggelig kitart. Néha varjúkárogás hallatszik be a szobába, néha nagyon távoli harangszó.

Aztán alkonyodik. A havas, fehér erdő ugyan marasztalja még a világosságot, de az időnek nem parancsolhat senki. Az ég felhős, bár lehet, hogy csak köd takarja szemem elől, mert a völgyből vastagon hömpölygött ki a köd. Aztán csak úgy ledőltem, hogy még elrakom ezt meg azt… gondolataim cél nélkül ténferegnek összevissza, a kialvatlan éjszaka is bennem van…A nagy kályha ajtajának máriaüveg “szemei” alig hunyorognak már, de a padláson mintha János méhei zsonganának (János ugyanis befogott két család elkóborolt, rajzó méhet, s a padláson tartja őket…), aztán… már alszom is.

Aztán – kivilágos virradattal – lassan és tele örömmel ébredek, mert két kis vendég, két kis mezei veréb diskurál, és talán azon tanakodnak, hogy ez az ember vajon az a “Jóember”-e aki tavaly olyan bőségesen etette őket?…

– Az bizony! – pattanok le az ágyról, megkeresem a tavalyi etetődeszkát, és fél óra múlva már hangos csetepaté van a kis verebek és az erőszakos kis kék cinkék között…

– Csend! – kiáltok ki a félig nyitott ablakon –, és el is csendesednek, de amikor később kileskelődöm, látom, hogy csendben ugyan, de nagyon lelkesen verekednek is.

– Hát ez már az ő dolguk – intézem el az ügyet –, én ma vidrát akarok lőni, és ebben nem akadályozhat meg még a veréb-cinke háború sem.

Ballagok, ballagok a kis árok partján, és derűs békém egyszerre megbicsaklik, mert a domboldalon ugat egy kutya. – Gyere csak! – gondolom, de a kutya nem jön, hanem helyette rettentő iramban egy fene nagy nyúl. – Gyere csak – gondolom, s lövésemre szegény nyúl ötöt is bukfencezik.

– Megmondanád, hogy miért lőtted meg azt a szerencsétlen nyulat? – kérdi bennem jobbik énem. – Tele vagy étellel, itallal, mindennel, és itt úgyis kevés a nyúl.

Mérgelődöm…

– Eláll ez ilyen hidegben – találom meg végre a mentséget, s a nyulat a tarisznyám födele alá erőszakolom, hogy ne is lássam.

S amikor kiérek az öreg hídhoz, leseprem a havat pereméről, és leülök leskelődni. Nyáron néha horgásztam itt apró, de nagyon jóízű halakra, és fogtam is szépen.A sötét vízben most is megvillannak kisebb halak. Aztán jön egy szánkó egy lóval, s rajta asszony az ülésben. A hídnak egy kis dombja van, s a sovány, öreg ló felhúzza ugyan a szánkót a kis dombra, de ott megáll. Az asszony szégyenlősen rám néz:

– Elfáradt a ló. Öreg is már…

– Aztán ilyen korán? – kérdem, csak hogy mondjak valamit.

– Patikában voltam. Az uram nagyon beteg volt; megfázott, de már gyógyul is, Istennek hála!

– A patikus a nagybátyám – mondom –, kár, hogy nem menet találkoztunk, megizentem volna, hogy olcsón mérje az orvosságot…

– Ó… – s az asszony melegen elmosolyodik –, a patikárius úr mitőlünk nem fogad el semmit; a János előtt az uram itt szolgált. Szerették is… de aztán, hogy megházasodott… hát szóval engem vett el… s az én apám helyére lépett… a másik erdőben.

– Okosan! – mondom, mert mit mondhatnék? De aztán az a szerencsétlen nyúl megold mindent. Előrelendítem a tarisznyát, és kirántom a fedél alól a nyulat.

– Elfogadná? – s az asszony mellé teszem a nyulat az üléskasba…

Az asszony elmosolyodik.

– Hát… köszönöm szépen… az uram talán haragudna, de ha megmondom, hogy a patikárius úr öccse küldi… – aztán megpöccinti az öreg lovat, és nyekkenve elindul a szánkó. Később visszanéz még egyszer… és kedvesen bólint, én pedig intek, hogy a legnagyobb rendben van minden… és rendben is van, mintha kisütött volna a nap, mintha a lovacska is jobban sietne, és mintha nem is lennék egyedül…Múltak a napok, de ennek a napnak kedves emlékével tele maradt az időm. Nem hiába lőttem meg azt a szerencsétlen nyulat! Ma pedig szilvesztereste van, és már sötét. Ballagok hazafelé, szállong a hó, érzem kezemen és arcomon, és régi szilveszterek ballagnak velem.

– Hát ez meg mi? – Felnézek a dombtetőre, s a kis vadászház ablaka világos… s az út mellett egy szánkó áll. A lovakat nem látom, mert befordultak a bokrok közé, és bizonyára le vannak pokrócozva.

– Ki lehet? – örvendezem, s amikor felérek a teraszra, hallgatózom. Nagy a csend. Az ablak csupa pára, nem lehet belátni. Hát – benyitok…

– Jó estét – mondom, s olyan érzésem van, mintha idegen helyre jöttem volna.

– Jó estét kívánok! – mondja egy vadászruhás ember, aki eddig a kályhához támaszkodott, s most kezét nyújtva elindul felém, de a homályban feláll egy asszony is, és zavartan mosolyog. Ismerős, de mégis ismeretlen.

– Nem bírtam ezzel az emberrel – mondja –, de jót tett neki az orvosság is, hát mindenáron eljött, hogy a nyulat megköszönje.

Szép este volt, talán legszebb életemben. Odaadtam volna nekik az egész erdőt! A “Mi erdőnket”, ahol ez a vadász inaskodott, nagybátyám keze alatt nőtt fel… és beláttam, nem várhatják meg az éjfélt, mert megfázik a ló, ami baj, de megfázhatna az ember is, ami nagy baj lenne… Összeszedtem mindent, amit odaadhattam. Nem akartak elfogadni semmit, de látták, hogy megharagszom, ha elrontják örömömet. A vadászt jól bepakoltuk, hogy a füle sem látszott ki, a menyecske meghúzta a gyeplőt, s a szán lassan belecsúszott a néma éjszakába. Néztem utánuk, amíg csak a szánkócsengő csendülései el nem némultak, s akkor világosan éreztem és tudtam – mintha újra hallottam volna, hogy: Ha szeretetem nem lenne, olyan lennék, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom.

Talán akkor fordult a Föld: Újesztendőre…

hirdetés