„Az egyetlen út a valóságon át vezet” – Hiba György jezsuita atya

„Az átküzdött fájdalmak kellettek ahhoz, hogy ma azt érezzem, hogy a helyemen vagyok” – vallja Hiba György SJ atya, aki maga is több krízisen ment keresztül élete során és közben megérezte: Isten tartja őt. Ezen tapasztalatairól, élményeiről, valamint hivatásáról és mostani feladatairól kérdezte őt Nagy Bálint jezsuita atya, hivatásgondozó a Montserrat vlog legújabb adásában.

Ha az a Hiba Gyuri, aki anno kereste az útját, a hivatását, odajönne most hozzád és megkérdezné tőled, hogy Gyuri atya, mit tegyek, mit mondanál neki?

Valószínűleg ugyanazt mondanám, amit nekem mondott annak idején Varga László kaposvári egyházmegyés püspök: „fejezd be a tanulmányaidat!”. Mikor kerestem, merre menjek, akkor még nem fejeztem be az angol szakom, de már nagyon mehetnékem volt valamerre, hogy az Úrral jobban együtt legyek – úgyhogy kicsit csalódott voltam, mikor Varga László ezt mondta. Akkor ez nagy türelem volt. Most utólag azt látom, hogy azért nagyon jó ez, mert ha a hivatás tényleg valós, az enyém, akkor csak érlelődik az alatt az idő alatt.

Neked volt konkrét meghívás élményed a jezsuitákhoz? Vagy hogy találtál rá a te utadra?

Én törésvonalak mentén találtam rá. Az egyik törésvonal az úgy 2000-ben volt. Akkor még úgy elvoltam a világban, élveztem az életet, volt barátnőm. És egyszer csak nagyon erősen ott volt bennem, hogy választanom kell, hogy vagy tovább megyek, és akkor elköteleződöm azzal a lánnyal, akivel együtt vagyok, vagy kilépek ebből a kapcsolatból, és akkor keresek valami újat. Azt választottam, hogy elmegyek tanulni. Tehát nem léptem ki, hanem egy kicsit eltoltam magamtól a felelősséget. Mikor először azt éreztem, hogy megakadtam, se jobbra, se balra nem tudok menni, akkor találkoztam hiteles, hívő emberekkel.

hirdetés

Mert te nem voltál hívő korában, jól emlékszem?

Igazából igen is, meg nem is. Megkereszteltek voltam elsőáldozó, bérmálkoztam, de csak azért, mert ezt kérték otthon. És akkor ott volt ez a 2000-es év, amikor azt éltem meg, hogy most már érdekel, hogy keresztényként hogy kéne élnem. Láttam egy interjút szerzetesekkel,

megérintett a békéjük.

Rájöttem, hogy én ezt kerestem már évek óta. És akkor másnap bekopogtattam az egyetemi lelkészség ajtaján, és mondtam, hogy itt vagyok, szeretném újra megérteni, hogy mit jelent kereszténynek lenni.

És mit jelent kereszténynek lenni?

Azt hiszem, hogy naponta egyre többet értek meg belőle. Kereszténynek lenni számomra azt jelenti, hogy Krisztus társának lenni, vagy megpróbálni úgy élni, ahogy ő élt. Megpróbálni úgy szeretni, ahogy ő szeret. Ebben növekszem napról napra. Utólag azt látom, hogy az a béke, amely megérintett, Jézus békéje volt, amit átengedtek saját magukon ezek a szerzetesek.

A témánk pedig, amiről a múlt héten beszéltél nekünk, hogy a krízishelyzeteinkből van kiút.

Nekem, ha krízisre gondolok, akkor eszembe jut, hogy van olyan krízis, amikor már nem érzem a talajt a talpam alatt, azt érzem, hogy minden eltemet.  Ott például nagyon erős élményem volt, hogy van bennem vagy körülöttem valami, ami engem tud tartani úgy is, mikor én már nem bírom magamat. Ha ezt észrevesszük, hogy ez bennünk van, akkor el tudunk kezdeni lélegezni, és reményt ébreszteni magunkban. És akkor jönnek az emberek is meg a helyzetek, amelyek visznek ki ebből.

Tehát van egy tapasztalat, amikor minthogyha elvesznél, mintha nem tartana semmi. És felismerted, hogy valami, valaki mégis tart?

Ez egy nagyon nagy belső küzdelem volt számomra. Rájöttem, hogy a megszokott eszközeim nem használhatók. Ebben a tehetetlenség érzésben az Isten, aki ott állt mellettem, és tartott. Egy ilyen állapotban hozta elém ezeket a hiteles szerzeteseket.

És megláttál egy békesség ott, ami bevonzott.

Igen. Azt éltem meg, hogy ezek az emberek önmagukkal jóban vannak, tudják, hogy kik ők, merre tartanak, kivel tartanak arra, és hogy jöhet bármi, teljesen mindegy, mert ők ott vannak, ahol lenniük kell. Én is

arra vágytam, hogy azzá váljak, akivé Isten megálmodott.

Sokunknak lehet ismerős, hogy amikor krízishelyzet van, vagy nehézség van, nem működnek azok az eszközök, amelyek korábban működtek. Ebben a tehetelenség érzésben észrevehetjük, hogy tart valaki.

Igen. Tehát ott vagyok, és persze szűkölök, meg mindenféle bajom van, de mégis valami történik, érzékelem, hogy nem nyomódtam szét teljesen, hanem valami mégis tart, és van energiám körbenézni, segítséget kérni emberektől. Elkezdek ráérezni, hogy van egy nálam nagyobb erő, ami valahogy mégis bennem is van, meg körülöttem is van. De végig kell küzdenem a saját belső emberi küzdelmeimet, és napról napra kapok annyi erőt, hogy ezt megtegyem. Itt éltem meg azt is, hogy mennyire szükséges az, hogy legyenek mellettem olyan emberek, akik tudják, min megyek keresztül, és van hitük, fel tudnak mutatni távlatot, és a reményt, hogy ezen át fogok menni.

Nagyon sokan járnak hozzád beszélgetni, gyónni a Mária utcába. Látsz kapcsolatot a te átimádkozott, megküzdött béke- és erő tapasztalatoddal, és azzal, ahogy az emberek találkoznak rajtad keresztül Istennel?  Mit élsz át papként a gyóntatószékben?

Mindig megrendít, amikor az emberek jönnek és elmondják újra és újra, hogy mivel küszködnek, akkor az az ajándék, ami az osztályrészem lett azáltal, hogy átmentem mélységeken, hogy érzem, miről beszélnek. Szavak nélkül is azt kezdem érezni, hogy hol van, min megy át, és hogy le tudok ereszkedni abba a mélységbe, ahol a másik van. Nem csinálok mást, csak próbálom a fényt beengedni, vagy az ő tekintetét a fényre irányítani, ahol el lehet viselni mindazt a sok fájdalmat, amivel küszködnek.

Hála van bennem, hogy eszköz lehetek ebben.

A te töréspontjaidban, mélységeidben milyennek érzékelted Istent?

Ő egyszerűen adja magát, ott van mellettem, és ő látja már azt, amivé tudok válni. És mivel onnan néz, amilyenné tudok válni, elkezdek fejlődni, növekedni ebben. Régebben menekültem volna ezekből a fájdalmakból, de azt látom, hogy ezek az átküzdött fájdalmak kellettek ahhoz, hogy ma azt érezzem, hogy a helyemen vagyok, hogy ember vagyok, hogy bele tudok állni a saját életembe. Pont amiatt, mert nem elfutottam, hanem szembenéztem azzal. Azt érzem, hogy az egyetlen út a valóságomon át vezet. És az lehet akármilyen, de az enyém. És ha átküzdöm, akkor megerősödöm,, akkor valami jó történik. Az a csoda, hogy az Isten bennem életet ad, és én rá tudok hangolódni erre az életre.

A teljes adást itt megnézhetitek: 

hirdetés