Ma már nagyon ritka, hogy igazán egyedül vagyunk. A befelé figyelés luxuscikké vált, a folyamatos elérhetőség alapvetéssé. De van jogunk és terünk arra, hogy időnként mégiscsak elvonuljunk és ráeszméljünk, milyen jó is tud lenni egyedül!
Az egész XXI. századi világunk mintha arra lenne berendezkedve, hogy soha, de soha ne legyünk egyedül. Ha éppen nem egy nyüzsgő bevásárlóközpontban vagy tömött villamoson utazunk, hanem mondjuk otthon vagyunk, akkor is csak egy karnyújtásnyira van a több száz ismerősünk – online. A folyamatos elérhetőség azt az érzést nyújtja, hogy nem kell többé magányosnak lenni, és bármi történik, azt azonnal megoszthatjuk azzal, akivel szeretnénk.
De ez nem csupán illúzió? Tényleg tudjuk, hogy van a barátunk, vagy csak a sztorijait láttuk? Tényleg éreztettük a szeretetünket a rokonunkkal a szülinapján, vagy csak letudtuk egy mondattal üzenetben? Tényleg beszélgettünk, vagy csak GIF-eket küldtünk egymásnak?
Miközben érezzük, hogy a kapcsolatok mélysége sem az igazi, valójában egyedül lenni is elfelejtettünk.
De tudjátok, úgy igazán – nem csak fizikailag. A saját gondolatainkkal, a saját érzéseinkkel. Szembenézve magunkkal, a jó és rossz döntéseinkkel. Feldolgozva a velünk történteket, anélkül, hogy egyből kitárgyalnánk valakivel.
Az igazi egyedüllét arra is tanít, hogy valójában soha nem vagyunk egyedül – Jézus megígérte, hogy minden napon velünk lesz, és
a jelenléte folyamatosan elkísér.
De erre csak akkor tudunk ráhangolódni, ha az emberi zsivajtól időnként elvonulunk. Ezt tette Jézus is, ahogy nem egy alkalommal feljegyezték az evangéliumok: egyedül volt, elvonult imádkozni, kiment a pusztába, odébb húzódott a tömegtől. Ha mindez ma történne, erős a gyanúm, hogy az okostelefont sem vinné magával.
Lehet, hogy a ma emberének már akár ijesztő is a csend, a kivonulás, de néha próbáljuk meg, milyen! Éljünk időről időre az egyedüllét gyógyító, gondolat- és érzelemtisztázó, frissítő erejével – tudva, hogy Isten ilyenkor is mellettünk van.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás