Botrány, ha az embernek csak a testi szükségleteire vagyunk tekintettel

Papp Miklós vasárnap esti írásában az irgalmasság testi cselekedetei mellett a lelkire is figyelmeztet mindannyiunkat – természetesen Tolsztojt idézve!

„Annak az embernek, aki enni akar, kenyeret kell adnunk, ha van. Mindenki így tesz. Erre kár is a szót vesztegetni – még a leggonoszabb ember is megeteti a kutyát, nemhogy egyik jó ember a másikat. Ám az emberek iránt kizárólag eledelük tekintetében érezni szánalmat, az embereket étellel ellátni, csak erről gondoskodni – megfeledkezvén a lelki táplálékról – igen nagy bűn … Miért nem tölt el senkit rettenettel, hogy az emberek az igazság fénye nélkül élnek (sőt, vannak olyanok is, akik szerint a tömegek elől jobb elrejteni az igazságot) évekig, és csak azon szörnyülködni, hogy az emberek rosszul és keveset esznek, vagy egészégtelen levegőt szívnak. … Mi végre éljenek egészséges emberek nemzedékei, ha nem ismerik az igazságot?” Tolsztoj, Napló 242.

A testi szükségletekről való gondoskodás ínsége végig kíséri az emberi történelmet, lehet azt túl nagyra értékelni, vagy lebecsülni. Tőlünk szegényebbek mindig lesznek. Végső soron a Föld javai mindenkit illetnek, s ehhez két szálon járulunk hozzá: állandóan igyekeznünk kell az emberi elosztást igazságosabbá tenni a jog, a politika, a gazdaság által. Másrészt az elosztás igazságtalanságait egyéni úton igyekszünk egyensúlyba hozni: a tőlünk szegényebbeknek személyesen adni. Az ember mindig is tud a saját és mások testi törékenységéről, az elosztás nehézségeiről, a testi szükségletek fontosságáról. Nem szabad ezt lebecsülni. A szellemtörténetben gyakran előfordul, hogy a filozófusok vagy vallások lesöprik a testi szükségleteket, a megélhetési küzdelmeket.

Én szívesebben hiszek az olyan filozófusoknak és teológusoknak, akik nem busás léthelyzetből vetik az emberiséget érintő gondolataikat papírra, hanem maguk is olykor nélkülöztek, olykor voltak meg nem értettek és mellőzöttek.

Bár a kereszténységben is meg tud jelenni egy testmegvetés, a létküzdelmek lesöprése, a megélhetés fellengzős megválaszolása – mégis az ilyen platonizáló, dualista gondolkodás valójában nem keresztény! A keresztények Jézusa testet öltött, részt vett a megélhetés munkájában. Komolyan kell venni, hogy Jézus első csodája a víz borrá változtatása, hogy kenyeret is szaporított, s szeretett az emberekkel együtt enni. Sőt, nemcsak a testeket gyógyította meg, hanem fontosnak tartotta a virágok és madarak mögötti atyai gondviselésre rámutatni, azaz a megélhetési gondokat lelkileg is gyógyítani. A mai keresztény etika az egészségről, a biológiai szükségletekről, a testi életről úgy beszél, mint „fundamentális javunkról”: alapról, ami lehetővé teszi a többi érték megvalósítását, a szeretet tetteit, a munkát, a szolgálatot. Előbb lenni kell, hogy tenni tudjunk. De azért az alapra mégiscsak építeni kell. A fő cél nem a biológiai élet és a testi egészség, hanem az értékes élet. Tolsztoj szerint nem is kell erről sokat beszélni: még a gonosz ember is megeteti a kutyáját, aki ettől kicsit is emberebbnek tartja magát, az nem csak a kutyája, hanem éhező embertársai éhségére is tekintettel van.

Ám a botrány az, ha az embernek (a saját magunknak és másoknak is) csak a testi szükségleteire vagyunk tekintettel. Tolsztoj egyenesen bűnnek nevezi ezt. Mi ebben a bűn? Nem arcul csapása ez a sok szeretetszolgálatnak, az adakozóknak, az ingyenkonyháknak? Tolsztoj a másik ember megalázásának tartja, ha csak enni akarunk neki adni. Ha csak egy éhező vagy beteg testtel azonosítjuk a másik embert. Mintha tényleg letudnánk őt és a saját lelkiismeret-furdalásunkat azzal, hogy a fölöslegünkből adunk neki és csak a testi szükségleteire fókuszálunk szánakozóan. Tolsztoj sürgeti, hogy az igazságra való éhezésre is legyünk tekintettel: ő maga grófként megélhetéshez segítette a parasztjait, minden nap adakozott a háza előtti kéregetőknek, ugyanakkor a lelki növekedésre is volt gondja: iskolát is alapított a szegényeinek, meséket írt a gyerekek olvasási készségének fejlesztéséhez, és lelkeikben gazdag regényeket a felnőttek az igazságban való növekedéséhez.

Napjainkban hihetetlenül felértékelődött a tiszta levegő, a zöld mozgalmak hangsúlyai, a testi egészség, a fittség. A keresztény ember hitéből fakadóan fontosnak tartja a teremtés védelmét, az éhezés elleni társadalmi és személyes küzdelmeket. Ám a testi irgalmasság tettei mellett komolyan veszi a lelki irgalmasság tetteit is: a tanulatlanokat tanítani, az elesetteknek lelki vigaszt adni, a hitetleneket hitre vezetni, a bűnbe ragadtakat erkölcsi feltámadáshoz segíteni, a pszichés betegségeket is gyógyítani. Nem lehet azt mondani sem társadalmi, sem egyéni szinten, hogy előbb elégítsük ki a testi szükségleteket, s majd azután foglalkozzunk a lelkiekkel, mert egyrészt a testi szükségletek, az éhezés, a betegségek megszüntetése élethossziglani feladat, sohasem érünk a végére, azaz nagyon a peremre kerülnének a lelki dolgok. Másrészt mindenféle ínségben az ember már testi-lelki lényként vesz részt: az ingyen ebédhez már jó lenne néhány jó szót is mondani, a betegek testi gyógyításánál a lelki gyógyítás dimenziójára is tekintettel lenni, a szegények megsegítésénél már hitet is adni.

Minden jó ember szívesen segít. Vannak, akik ápolják a betegeket, osztják az ingyenebédet, intézik a szociális segítség jogi kereteit – s nem nagyon beszélgetnek az elesettel, teszik a dolgukat. Mások a lelkiekkel foglalkoznak, vigasztalnak és tanítanak, a lelki kincseiket osztják. Melyikőnk melyik területen kompetensebb. De mindig legyen az egész ember a szemünk előtt: aki nem csak egy beteg test, egy szegény ember, egy bajban lévő sorstárs, akinek csak a testi szükségleteire kellene tekintettel lenni. Azzal szeretünk, ha holisztikusan szeretünk, ha tiszteljük az ember testi szükségleteit, de nem redukáljuk őt csak erre a síkra, hanem megtiszteljük az igazságra, a szeretetre, a szépre való igényeit is.

Papp Miklós

hirdetés