Eljött a nap, a könnyek napja. Sok mindent el lehet mondani erről a napról, csak azt nem, hogy boldog. Egészen tavalyig mindig úgy gondoltam a halottak napjára, hogy ezen a napon idős nénik siratják megboldogult férjüket. De ma én is megemlékezem valakiről, aki nagyon közel állt hozzám.
Arra hívlak, imádkozz velem arra a személyre gondolva, akit elveszítettél:
,,Mennyei Atyám!
Őszinte leszek Veled. Nem vagyok túl jól. Ha van egy rosszabb dolog a halálnál ezen a földön, az azok helyzete, akiknek a veszteség kitép egy darabot a lelkéből. Én most egy ilyen lélek vagyok. Bolyongok. Keresek valamit, valakit, aki enyhíthetne a fájdalmamon. Van gyógyír a tátongó ürességre?
Néha azt képzelem, most biztosan csak álmodom. Nemsokára felkelek, és ott áll majd előttem, akit elvesztettem. Aztán jön a reggel, és azon gondolkodom, fel kellene őt hívnom, meg kellene látogatnom. Kétszer megcsörgetem a telefont, azután rájövök a szörnyű igazságra. Már nincs kit hívnom.
Akkor hívlak Téged. Nem szeretnélek vádolni, hogy miért vetted el tőlem őt. Az eszemmel tudom, hogy ez az élet rendje. Egyszer mindenkinek lenyugszik a végső napja. Tudom, hogy most már nem gyötrik őt kínzó fájdalmak. Ő megnyugodott. De az én szívem mégis fáj. Fáj, mert úgy érzem, nem tudtam elbúcsúzni tőle. Gyötör a bűntudat, mert még az utolsó látogatás előtt elgondolkodtam azon, tudok-e rá akkor időt szakítani. Annyira örülök, hogy úgy döntöttem, fogok!
De ha tudtam volna, hogy akkor utoljára látom, másként viselkedtem volna. Elmondtam volna, mennyire hálás vagyok neki mindazért, amit értem tett. Hogy sokszor egész nap dolgozott azért, hogy nekem kedveskedjen. Hogy játszott velem és néha csak azért hagyott nyerni, mert előtte ő nyert. Nem akarta, hogy vesztesnek érezzem magam és szomorúnak lásson. Hogy hálás volt és kitette a lelkét minden alkalommal, ahányszor csak látott. Hogy mindig megvigasztalt, amikor éjszaka rosszat álmodtam. Hogy vele lenni olyan leírhatatlan megnyugvást és örömet jelentett, amilyet az ember csak akkor érez, ha tudja, otthon van. Ez a kisugárzás a lényéből fakadt, egész életében áradt belőle. Elmondtam volna, hogy amiért a leginkább felnézek rá az az, hogy azok után, hogy súlyosan megbetegedett, és olyan állapotba került, amilyet mindig is el akart kerülni, olyan kitartással, türelemmel viselte a helyzetét, amely ámulatba ejtett.
Élni akart azért, hogy amíg a szíve dobog, továbbra is adni tudja nekem azt a hatalmas szeretetet és melegséget, amely a közeléből áradt.
Végül kimondtam volna azokat a szavakat, amelyeket sosem mertem megosztani vele. Bárcsak adtam volna neki egy reménysugarat, egy kapaszkodót, hogy ne féljen a haláltól. Mert a mennyország nem csak egy álomkép, hanem az a hely, ahol Te egy örökkévalóságot töltesz el gyermekeiddel. Aztán belém nyilall a felismerés, hogy ezeket a szavakat már sosem fogom tudni elmondani neki.
Mégis, ahogy most magzatpózban ülök az ágyamon, hallgatom az ő kedvenc zeneszámait, és kisírom magam Neked, eszembe jut, amit a lelkész mondott a temetésen. Egy mondat, amelyet Tőled idézett: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet. Ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él.” Reménységet ad a tudat, hogy Te feltámadtál, és amikor visszatérsz erre a földre, minden elhunyt fel fog támadni. Mindenki, kivétel nélkül! Ez azt jelenti, hogy legalább egyszer még biztosan fogok találkozni vele.
Megvallom, Istenem, hogy vele nem beszélgettünk sokat Rólad, pedig többet kellett volna. De úgy érzem,
az az önzetlen szeretet, amelyet sugárzott, nem jöhetett mástól, csak Tőled.
A Te szereteted volt benne minden süteményében, ölelésében, simogatásában – és legfőképp az élni akarásában. Abban, hogy hajlandó volt úgy tovább küzdeni, hogy ő nem akart ilyen életet, soha nem akart kiszolgáltatott lenni. Ő volt a legönzetlenebb ember, akit valaha ismertem.
Őszinte leszek Veled. Nem hittem volna, hogy a mai napon fogok tudni mosolyogni. Mécsest gyújtok, és körbenézek a temetőben. Mindenki sír. Most az én szemeim is megtelnek könnyekkel. De ezek közül néhány csepp a hála könnye. Mert itt vagy és átölelsz. Köszönöm ezt Neked!
Ámen.”
Kedves Olvasó! Mondd el ma a számodra fontos embereknek, hogy mit érzel irántuk. Mondd el nekik, mennyire fontosak neked és miért vagy nekik hálás! Sosem lehet tudni, meddig van rá lehetőséged. Ez a nap ne csak a könnyeké legyen. Hanem legyen az őszinte hála, a vigasztalás és a remény ünnepe!
Nagy Vanda
Még nem érkezett hozzászólás