2022. 10. 14.

A szeretet-egyenlet megoldása

Nem megy a matek. Nem tudom megjegyezni a számokat. Mindig kell a számológép. De az egyenletek valahogy vonzanak: kikutatni az ismeretlent, megkeresni az x-et – ennek  van egyfajta győzelem illata.

Hosszú évekre volt szükségem, mire rájöttem, hogy a Szeretet is egyenlet, és van egy képlete. Nem mindegy, hol kezdem; melyik számnál, melyik műveletnél. Évekig rosszul csináltam – nem csoda, hogy nem jött ki a megoldás.

Ott kezdtem, hogy én szeretem Istent. Az, hogy Ő szeret engem, még csak eszembe sem jutott. Én szeretem Őt, Ő meg szeret másokat. Ennyi. De nem jön ki a matek, mert én meg nem szeretek másokat. Vagy legalábbis nem jól. Sőt, a helyzet még rosszabb volt. Védekeztem a szeretet ellen. Furcsa volt, ha valaki megdicsért, megtapsolt, vagy rám nézett. Szeressen, dícsérjen, nézzen mást, de ne engem. Ha kimarad az egyenletből a lényeg – ahol minden kezdődik – maximum csak önző, emberi szeretetre vagyok képes, amit akármilyen rózsaszín buborékba csomagolok, akkor is önző és feltételhez kötött marad.

Úgyhogy meg kellett állnom, amikor

azt éreztem, hogy a kapcsolataim széthullóban vannak, és az emberek szeretete – ahelyett, hogy feltöltene – ellenérzést vált ki belőlem.

Én ezt az egyenletet meg akarom oldani. Hol hibázok? Annyiszor újra kezdtem már. Töröltem, radíroztam, hibajavítóztam. A füzet lapja már kezd kilyukadni.

Aztán megszólított a világ legjobb matekosa. „Kezdd elölről, egy teljesen új lapon!”
Lapoztam hát, és észrevettem magam mellett egy jó vastag könyvet. „Tessék, itt egy segédlet hozzá. Lapozd fel az 1János 4,19-nél.”
A fejemben lévő zaj hirtelen megállt. Teljes csend lett körülöttem.

„Mi azért szeretjük őt, mert ő előbb szeretett minket.”

Te jó ég. Ott volt előttem egyértelműen és világosan, hogy hol rontottam el, és hol kellett volna kezdenem: ott, hogy Ő szeret engem. Csak így és csak ekkor jön ki jól a matek.

Hiába verem a mellkasom: „Uram, én annyira szeretlek téged!” – hazuggá leszek. Nem szerethetem Őt, ha nem hagyom előbb magam általa szeretni. Nem szerethetem Őt, ha nem fogadom el előbb, hogy Ő szeret engem. Egyszerűen nem, mert logikátlan. Nem fog kijönni a megoldás.

De most megállok egy pillanatra, és egyszerűen csak úgy kezdem el beszívni és kifújni a levegőt, hogy tudom: szeret engem.
„Szeretlek akkor is, ha nem hiszed el. De ha elhiszed, boldog leszel.”

Szóval elhiszem. És olyan mázsás, nehéz, drasztikus szeretet költözik belém, hogy KÉPTELEN vagyok elviselni – ezért tovább kell adnom! Gyorsan, valakire rá kell zúdítanom, mert ha nem teszem, felrobbanok. Mindegy, kire, az utca emberére, a szomszédra, valahogy rá akarok mosolyogni, meg akarom dícsérni,  hát én itt robbanok szét, ha ezt a szeretetet nem adom ki magamból!

Miközben Isten szeretete a levegőben volt – egy lélegzetvételnyire – addig én inkább a feszültséget engedtem be és vezettem le másokon.

Pedig a szeretetet is lehetne. És még a kapcsolataim is újjászületnének. És még boldog is lennék. És még mások is azok lennének.

Aztán rájöttem, hogy Isten felháborító.
Nem szerettem, ha valaki megdicsért – Isten meg folyamatosan dicsérget engem.
Nem szerettem, ha valaki megtapsolt – Isten meg az egész mennyei karral együtt tapsol nekem.
Nem szerettem, ha valaki szépnek tartott – Isten meg gyönyörűnek lát és mindig hangoztatja.
Nem szerettem, ha valaki az utcán rám nézett – Isten meg le sem veszi a szemét rólam.

Hát jó, Uram! Annyira felháborítottál a szereteteddel – ezt most levezetem másokon! Szívemben hallottam, ahogy nevetett és ezt mondta:
„Vezesd csak le. Mint ezt a jó kis egyenletet.”

 

Dudás Ágnes

Borítókép - Fotó: Tero Vesalainen | Dreamstime.com
Blog
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás