Rónaszéki János gyermekként aligha gondolta volna, hogy 2022. október 15-én a bíboros szenteli majd pappá a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplomban. Már csak azért sem gondolhattta, mert focista akart lenni, nem véletlenül játszott a REAC csapatában, azzal a céllal, hogy egyszer majd NBI-es labdarúgó lehessen. Legalább. De Isten más útra hívta, tette mindezt csendesen és szelíden. Erről az útról, a papságra való készülődésről, a cölibtáusról, az Egyházzal kapcsolatos sztereotípiákról beszélgettünk vele – szentelése előtt egy héttel. Külön hálásak vagyunk a 777 olvasóinak, akik felhívásunkra 80(!) kérdést írtak – a legnépszerűbbeket természetesen fel is tettük!
Egy hét múlva ilyenkor már felszentelt pap leszel, milyen érzések vannak most benned? Izgalom, félelem, öröm?
Tavaly volt a diakónusszentelésem, ahol már eldőlt, hogy az életemet teljesen Istennek szentelem, és elköteleződöm az Egyház mellett, a cölibátust vállalva. Az életdöntés szempontjából sokkal nagyobb izgalom volt bennem akkor, mint most, hiszen tudtam, hogy ha vállalom, akkor onnan már nincsen visszaút. Az akkori drukk nincs most bennem, hiszen a pappá szentelésemmel az életállapotom nem fog változni, „csak” egy szintet lépek.
Izgalom helyett sokkal inkább megrendültség van bennem, egy olyan dolognak leszek a részese, amely teljes mértékben meghalad engem. Nem azért kapom, mert erre magamtól alkalmas vagy jó lennék, hanem mert megajándékoz vele Isten. Várakozással tekintek a szentelésemre, azzal a várakozással, ahogy az ajándékot várja az ember. Egy olyan ajándékot, amelyhez a lehető legjobban meg kell próbálni felnőni.
hirdetésEgy olyan ajándék, amely nem lezár valamit, hanem amellyel minden elkezdődik?
Így van, még akkor is, ha természetesen ennek a készülődésnek van egy tanulmányi része is. Maga a szolgálat most kezdődik igazán el – habár diakónusként néhány dolgot már megtapasztal az ember. A papság lényegét papként tudjuk megélni a szentmisében, illetve a szentgyónásban, éppen ezért nem a megérkezettség érzése van bennem, hanem pont az elindulásé. Nincs bennem az az érzés, hogy megértem volna, vagy felnőttem volna – erre sosem lehet megérni.
Fotó: Rónaszéki János diakónusszentelése Fotó: Merényi Zita / Magyar Kurír
Mennyire képzelted el előre, hogy milyen lesz maga a papszentelés? Ez kicsit olyan, mint a menyasszony, aki már gimnazistaként elképzelte, hogyan fog bevonulni az oltár elé?
Kár lenne tagadni, hogy sokat gondolkodtam rajta, főleg mivel szeminaristaként rengeteg szentmisén vesz részt az ember. Habár a hívő is megrendülten vesz részt a szentmisén, mégis teljesen más az a pillanat, amikor az oltár másik oldalán vagy és a liturgiát vezeted, te vagy az a személy, akin keresztül Krisztus megjelenik a kenyérben és a borban. Ehhez időre lesz szükség, hogy megpróbáljam megérteni, felfogni, hogy minek lehetek a részese – és persze gyakorlatra is. Egy bizonyos szintig fel lehet erre készülni, de a misézést megérteni papként fogom igazán.
Teológiát, szép gondolatokat tudok olvasni róla, de a misézés megéléséhez papnak kell lennem.
Katolikus gimnáziumba jártál, onnan egyből jelentkeztél a szemináriumba, 25 évesen szentel pappá Erdő Péter bíboros. Ez kívülről nézve egy kanyaroktól mentes, egyenes út. Így visszatekintve, mennyire volt valóban az?
Voltak benne kanyarok, még ha kívülről ideálisnak is tűnik – főleg, mert néhány évvel-évtizeddel ezelőtt még az emberek fejében ez volt az igazán ideális elképzelés a papi hivatás kialakulásáról. De belülről ez egészen másképp zajlik az emberben. Nem az ember dönti el, hogy Istentől mikor kapja meg a hívást a papi hivatásra. Ez a meghívás érkezik, és akkor kell rá válaszolni, amikor Isten „bekopogtat”: valakinek 18 évesen, másnak 40 évesen. Teljesen mindegy, hogy mikor, az a kérdés, hogy megengedem-e magamnak, hogy Isten szavára válaszoljak.
Nem az én esetleges jóságom vagy érettségem miatt alakult ki korán a hivatásom – hanem mert korán kaptam meg az elhívást. Olyan mértékben éreztem az Isten hívását és akartam rá válaszolni, hogy korán belevágtam. De ez nem azt jelenti, hogy nem kellett nekem is megküzdenem a saját hitemmel, hivatásommal, a férfivá válással. Mindennel meg kellett küzdenem nekem is, csak egy olyan keretben, amely a papság felé vezetett.
Ez nem egy nyílegyenes út volt, gimnáziumban én is megtapasztaltam a szerelem érzését, a szemináriumban is voltak küzdelmes időszakok, a hivatásban is vannak pusztaságok, amelyeket az ember nagyon mélyen megél – és meg is szenved. Meg kellett küzdeni az egyházi rendszer emberi oldalával is, de mindezen át kellett mennem ahhoz, hogy a hivatásom megérlelődjön és az igenem reálissá váljon. Nem könnyebb az én utam, a helyzetem, mint másoké, főleg, hogy már fiatalon is rajtam volt a nyomás, hogy kispap vagyok, akinek a jót kell mutatni kifelé, saját magamtól is sokkal többet vártam el, mint egy átlagos huszonéves embertől szoktak. Nem könnyű ez az út, sok benne az elesés – és sok benne a felállás. Isten mindig erősebben hozott ki ezekből a küzdelmekből, végig velem volt az utamon.
Hogyan ismerted fel a hivatásodat, hogyan lehet egyáltalán leírni azt az érzést, hogy felismered, Isten papnak hív?
Nem akartam pólyás korom óta pap lenni, nem is ministráltam, ugyanakkor a katolikus családunkban nagyon mélyen megismerkedhettünk a hittel. Én focista akartam lenni, játszottam is egy csapatban – és az volt a vágyam, hogy legalább az NB I-es szintig eljussak. 13 éves voltam, amikor Isten elkezdett érdekelni. Ez még nem a hivatásom első jele volt, csak egy érdeklődés volt a részemről: meg akartam érteni, hogy mi történik a szentmisén, elkezdtem magamtól imádkozni. Esténként, ágyban fekve elkezdtem rövid imákat mondani, aminek köszönhetően elkezdődött egy kapcsolat. Közben ugyanúgy fociztam, folytattam az álmom megvalósítását, hogy profi labdarúgó lehessek.
Fotó: Rónaszéki János (feketében) egy korábbi REAC – Ferencváros utánpótlás mérkőzésen.
De „véletlenül” egybeesett két esemény az életemben: az imában való elmélyülés és egy térdsérülés, amely miatt nem tudtam folytatni a focit. Ennek a kettőnek a találkozása egy más jövőt nyitott meg a szemem előtt: fociakadémia helyett gimnáziumba kerültem, utólag belegondolva már jelként értelmezem, hogy abba kellett hagynom a sportot. Úgy éreztem, hogy Istennek terve és üzenete volt ezzel. A Ward Mária Gimnáziumba kerültem, ahol hihetetlenül termékeny négy év várt rám. Nagyon sokat mélyült az imaéletem, rendkívül jó tanáraim és lelkivezetőim voltak, ekkor merült fel bennem először a papi élet gondolata. Mivel szinte minden templomba járó fiú fejében megfordul a papság gondolata, ezért én is azt gondoltam, hogy ez csak egy hirtelen fellángolás. Nem tudok beszámolni egy adott pillanatról, amikor mennydörgött az ég, és Isten azt mondta, hogy papnak hív engem. Csak azt éreztem, hogy ez nem múlik el. Bármit teszek, bármivel foglalkozom, ha szerelmes vagyok, ha nem – nem múlik el. Van, hogy kicsit gyengébben, máskor erősebben, de ott van a szívemben a gondolat. Rá kellett eszmélnem, hogy ez valami magasabb dolog, ami már nem tőlem jön és nem én képzelem el. Az osztálytársaim miért nem érzik ezt? És a testvéreim? És a barátaim?
A gimnázium vége felé ismerkedtem meg Horváth Zoltán atyával, aki azóta is a lelkivezetőm. Rengeteget kaptam tőle szentgyónásokban, lelkivezetésekben; sokat segített ezeknek az érzéseknek a tisztázásában. Somogyi Sándor atyának is sokat köszönhetek, például értékes könyveket ajánlott nekem.
Az érettségi évében sikerült eljutnom oda, hogy Isten engem valóban papnak hív – és én erre a hívásra igent is szeretnék mondani.
Ez utóbbi azt hiszem, hogy kulcsmondat: a második legtöbb kedvelést kapott kérdés hozzád az volt, hogy valaki érzi Isten hívását, ugyanakkor bizonytalan is benne, várna egy megerősítést. Mit üzennél azoknak, akik nem mernek válaszolni erre a hívásra – vagy nem biztosak abban, hogy tényleg van hivatásuk?
Én sosem éreztem ebben százszázalékos bizonyosságot, hiszen más döntéseknél is az életünkben mindig ott van egy kis bizonytalanság. Szerintem felesleges arra várni, hogy kapjunk egy teljesen egyértelmű égi jelet, mert az Isten nem így működik: ha százszázalékos bizonyosságot adna, akkor azzal kicsit elvenné a szabadságunkat. Isten pontosan olyan szelíd stílusban szól hozzánk, mint amilyen Ő maga. Szelíd jelekkel van jelen az életünkben, amelyeket nekünk kell felismernünk, mégpedig a hétköznapokban, nem pedig a nagy érzelmi nyomásokban. Sokkal kisebb dolgokkal érkezik Isten üzenete, akár pár ember üzenetén keresztül, vagy egy szentgyónásban, szentáldozásban. A másik tanácsom, hogy folyamatosan imádkozzunk Hozzá, mert Ő azt akarja, hogy boldogok legyünk és megtaláljuk a hivatásunkat. Istennek is érdeke, hogy megtaláljam azt az utat, amelyet Ő nekem szán, és amelyen keresztül engem üdvözíteni akar. Ha kérem, akkor meg fogja mutatni – nem biztos, hogy olyan módon, ahogyan én azt várom vagy számítanék rá, de érezni fogom a szívemben, hogy ez most más. Nem szeretem az Istennel való kapcsolatot vagy a papságot a szerelem analógiájára húzni, mert számomra ez nem egy párkapcsolat. Nem szerelemmel szeretem Istent. De mégis abból a szempontból jó a hasonlat, hogy a szerelemnél sem tudjuk megmagyarázni, hogy miért pont az adott személyt szeretjük. Hiába van szebb, jobb, csinosabb, számtalan más lehetőséged lenne, van a szívedben egy meggyőződés, hogy a másik kell.
Nekem öt házas testvérem van, akik döntöttek valaki mellett: és nem biztos, hogy azért, mert ők a legszebbek, a legjobbak a világon, de számukra mégis azok. Ezt az érzést nem nagyon lehet megmagyarázni azoknak, akiket Isten nem hív papnak vagy szerzetesnek. Egy belső meggyőződésről, késztetésről van szó, akit az Isten erre meghív, az megérzi. Lehet, hogy nem fogja tudni megmagyarázni, de érezni biztosan fogja.
Hogyan tudnak jól segíteni a szülők a gyermeküknek, akikben lehet, hogy ott van ez a vágy? Úgy segíteni, hogy ne az ő akaratuk legyen meg, ne nyomásként élje meg a gyermek, hanem támogatásként.
Én azt javaslom annak, aki a papi hivatáson gondolkodik, hogy ne mondja el a családban. Pontosan azért, amit te is említesz, hogy ne legyen ebből akaratlanul is egy nyomás vagy kétely. Hajlamosak vagyunk mások véleményére adni, de ez egy olyan belső kapcsolat az Istennel, amelyet nem szabad kiteregetni. Én a gimnáziumban négy éven keresztül gondolkodtam ezen, és csak akkor mondtam el a családnak, amikor be kellett adni a jelentkezést érettségi előtt.
Addig csak papoknak beszéltem erről, még a legjobb barátaimnak sem.
Hogyan reagáltak rá?
A család alapvetően pozitívan, a szüleimben azért volt féltés, főleg mert a testvéreim a házasság irányába mentek, ezért ez egy ismeretlen út volt a számukra, ahol a szülő természetesen félti a gyermekét. De támogattak engem, és az évek során egyre jobban érezték, hogy tényleg ez az én utam. A barátaim is látták, hogy szeretem a szemináriumot, otthon érzem magamat kispapként is, ezért ők is teljesen támogattak, egyre jobban megértettek. Senki nem volt a környezetemben, aki nagyon le akart volna beszélni – mondjuk nem is engedtem volna. De láttam a szemináriumban, hogy másoknak ezzel is meg kell küzdeniük. A szülőknek csak annyit tudok javasolni, hogy adjanak elég időt maguknak és a gyermeküknek is, ne az első gondolatukat, érzelmüket adják át. Ha látják rajta az örömöt, és hogy a helyén van, akkor ők is megnyugodnak majd, elfogadják a hivatását.
Korábban egy interjúdban említetted, hogy továbbra is azok a legjobb barátaid, akikkel a gimnáziumban már nagyon szoros kapcsolatban voltál. Mennyire változott meg a tágabb értelemben vett baráti köröd azáltal, hogy szemináriumba mentél?
Három csoportra tudom osztani a baráti köreimet: az elsőben azok vannak, akik már a szeminárium előtt is a barátaim voltak, ezen belül is van egy erős mag, akik a gimnáziumból megmaradtak és azóta is teljesen ugyanolyan a kapcsolatunk. A második kategóriába sorolom a pap-klerikus barátságokat, amiért megint csak nagyon hálás lehetek, sok kiváló emberrel ismerkedtem meg a szemináriumban, papi körökben. Igaz az a mondás, hogy egy papot csak egy másik pap tud igazán megérteni, akihez el tud menni sörözni egyet, akinek ki tudja önteni a lelkét. A harmadik csoportba azokat a barátokat teszem, akik ott vannak, ahol éppen szolgálok. Lehet, hogy nem maradnak örök barátaim az elhelyezésem után, de egy nagyon fontos közeget jelentenek. Jelenleg Pestszenterzsébeten vagyok, ahol rengeteg ilyen baráti kapcsolatom alakult ki.
Amikor összefutsz egy olyan ismerősöddel – mondjuk egy volt csapattársaddal –, aki nem hívő, akkor mi a tapasztalatod, hogyan látja az Egyházat? Te belülről látod, de mit gondol az az ember, aki nem jár templomba?
Rengeteg előítélettel találkozni, elég csak megnézni Az ifjú pápa című sorozatot, és az ember meglátja, hogy a világ hogyan látja az Egyházat.
Nem tetszett neked Az ifjú pápa?
Kicsit polgárpukkasztónak tartottam, de kétségtelenül volt jogos kritika is benne.
Térjünk vissza akkor az eredeti kérdéshez, kívülről mit látni az Egyházból?
Nagyon sok a negatív kép, de inkább azért, mert nagyon kevés a felület, ahol igazán lehetne találkozni az Egyházzal. Kevés a megszólító fórum, habár hála Istennek egyre több ilyen felület van, mégis úgy érzem, hogy kevés a kapcsolódási lehetőség. Nagyon sok a tennivalónk azért, hogy az előítéletek leépüljenek, fontosnak érzem, hogy az Egyházról alkotott kép sokkal reálisabb legyen, de ehhez nekünk kell megtalálnunk a különböző fórumokat: kilépni az utcára, megszólítani az embereket, lebontani a sztereotípiákat.
Szeretem Ferenc pápa kilépő Egyház modelljét, amelyet sokan tévesen úgy értelmeztek, hogy el kell adni a templomokat, pedig nem erről van szó. Először meg kell erősödnöm a hitemben, le kell tisztáznom magamban az Istennel való kapcsolatomat – és ezután tudok kilépni. De ez utóbbi sokszor elmarad, ebben fejlődnünk kell. Az sem jó, ha kilépünk és nem térünk vissza, ennek az egyensúlyát kell megtalálnunk, és akkor lesz esélyünk arra, hogy az emberek hiteles képet lássanak az Egyházról.
Fotó: Ferenc pápa és Rónaszéki János találkozása – a háttérben Farkas Ferenc terézvárosi káplán
Beszéljünk a cölibátusról! Mindenekelőtt arról, hogy ez miért érdekel bennünket annyira? A neked feltett kérdések jelentős része érinti a cölibátust, azaz a papi nőtlenséget, és a katolikus papokról is az emberek nagy részének elsőként a kötelező cölibátus jut eszébe. Miért?
Teljesen megértem a világi emberek gondolkodását a cölibátusról, mert Isten nélkül a cölibátus teljesen logikátlan. Egy Isten és ima nélküli cölibátus, az halál, az a vég. Ha csak ennyit lát az ember belőle, hogy én nem házasodhatok meg, akkor persze, hogy szívásnak tűnik. Önmagában véve ez nem lenne jó, nem lenne egészséges.
Az egész cölibátus kulcskérdése az, hogy van-e Isten?
Mert ha ez egy olyan életállapot, amelyre az Isten meghív rá – márpedig Isten nem hív olyan dologra, amiben én nem lehetnék maradéktalanul boldog –, akkor teljesen átértékelődik, hiszen akkor már nem egy szívás életforma, hanem az az út, amelyen Isten engem boldoggá akar tenni. Természetesen megvan a küzdelme, ezt sosem szabad letagadni. Öt házas testvérem van, látom, hogy annak az életnek is megvan a kőkemény küzdelme és mindennapos kihívása. Azért is örülök, hogy vannak házas testvéreim, mert sok hasonlóságot látok a házasság és a cölibátus között, igazából nagyon hasonló a kettő.
A hűség?
Igen, és abban, hogy kizárólagos. Csak akkor működik a kapcsolat, ha te is mindent beleadsz, de teret engedsz a másiknak. Nagyon sokszor szembesülnöd kell benne önmagaddal, meg kell küzdened a belső démonjaiddal, egy folyamatos dinamika. A házasságnak és a cölibátusnak van spirituális küzdelme, amelyből rengeteg gyümölcs fakad. Éppen ezért van az, hogy a cölibátus értelmét legjobban maga a pap látja és érti meg, mert mi látjuk azokat a gyümölcsöket, amelyeket a világ nem lát: hogy ebből az Istennek adottságból mennyi minden születik.
De vajon Isten kéri a cölibátust vagy a római katolikus egyház?
Ha hiszünk az Egyház tanításában és abban, hogy az Egyház nem más, mint Krisztus földi népe, amely folyamatosan halad felé, akkor nem hihetünk abban, hogy Isten olyat kérne bárkitől, ami az Egyházon belül nem megvalósítható vagy lehetetlen lenne. Isten és az Egyház összhangban működik. Ez persze nem jelenti azt, hogy az Egyháznak ne kellene folyamatosan fejlődnie. A cölibátusnak egyébként van biblikus alapja, még ha nem is abban a formában, ahogyan azt mi éljük. Én az összes küzdelmével, kihívásával és nehézségével együtt a cölibátust az Egyház egyik legnagyobb kincsének tartom.
Azért ilyen fontos ez a kérdés a világi emberek számára, mert teljesen más logikát hirdet. Ebben a kérdésben a világi és a krisztusi logika ütközik. A világ és a kereszt logikájának különbségét látjuk, mert a cölibátus egy hatalmas jel a világ számára arról, hogy mi a krisztusi szeretet. Mint ahogy a hűségben megélt házasság is egy hatalmas jel arról, hogy milyen ez a szeretet.
Én nem tenném választhatóvá a cölibátust, mert a mai világnak sokkal nagyobb szüksége van a cölibátus jelére, mint bármikor eddig a történelemben.
A cölibátust és a magányt sokan összekötik, mennyire tartod a papi hivatást magányos „szakmának”?
Szerintem a magány a papi élet része, ezzel onnantól kezdve szembe kell nézni, hogy az ember elkezdi a szemináriumot. A cölibátusnak a következménye, hogy még ha körül is vesznek munkatársak és közösségek, nincs meg az életemben az a konkrét társ, aki mellettem van fizikailag. Ezt nem szabad letagadni, de nem is kell úgy csinálni, mintha ez valami titok lenne, amit ne tudna előre az ember. Az a döntésem, hogy pap leszek, akkor lesz igazán őszinte és tiszta, ha tisztában vagyok azzal, hogy a magány a része a hivatásomnak.
Szerencsésnek tartom magamat abból a szempontból, hogy szeretek egyedül lenni. Egy sűrű nap után nekem kifejezetten jólesik az esti csend, de vannak olyan típusú emberek, akik nem tudnak egyedül lenni, folyamatosan kapcsolatokat keresnek másokkal, igénylik a társas életet. Az ilyen típusú papoknak biztos nehezebb ezt megélni. A magány összekapcsolódik a csenddel, amelynek a fontosságát fel kell fedeznünk: nem csak a papoknak, hanem minden hívőnek. Ez megint egy egészen más logika, mint amit a világ diktál, de ha a csendet a papi életben rendszeressé tudjuk tenni, és a magányt át tudjuk alakítani egy Istennel való szorosabb kapcsolat megélésére, akkor nagyon sok kegyelemben részesülhetünk. A nehézség nem szűnik meg, a feleség hiányát senki nem pótolhatja, mert az Isten szeretete is teljesen különbözik tőle. Ezzel a hiánnyal meg kell küzdeni, fel kell vállalni, viszont az Isten különleges módon úgy be tudja tölteni ezt az űrt, ahogyan senki és semmi más.
Mennyiben készít fel a szeminárium ennek a pszichológiájára? A magányra és a cölibátusra.
Még sokkal jobban ki kellene vesézni ezt a témát, erről nagyon kevés szó van a papnevelő intézetekben. Nem magáról a szexualitással kapcsolatos részéről, hanem az életállapot részéről, arról, hogy hogyan tudom a hétköznapjaimat ebben az életállapotban gyümölcsözővé tenni. A cölibátus nem csak pszichológia – az is, mert meg kell érteni a mögötte lévő tendenciákat –, elsősorban nem az, hanem Isten-kapcsolat és ima. Ez a kettő tartja meg az embert, mert ez túlmutat rajtunk; ahogy a házasságban is csak úgy tudok megmaradni, ha a másikhoz közel maradok, úgy a cölibátusban is csak egy szoros Isten-kapcsolattal lehet lenni. Ha nincs csend, akkor nagyon könnyű a kiégés.
Ha papként szerelmes leszel – amire azért olyan nagyon nem lehet előre készülni –, akkor mit fogsz tenni?
Valószínűleg leszek szerelmes, hiszen hála Istennek a két szemem megmarad majd a szentelést követően is. Megvan az emberben az egészséges férfilét és vonzalom, biztosan lesz olyan állapot az ember életében, amikor ezek az érzelmek felerősödnek. Ez olyan, mint a színházi előadás: nem lehet mindent pontosan előre látni, de ha az előtte lévő próbák és gyakorlások során megteszek mindent, akkor talán az előadáson is tudok szépet alakítani.
A cölibátus elengedése és a kilépések nem ott kezdődnek, hogy hirtelen jön egy válság, hanem alapból a hétköznapokban van egy gubanc.
Ezt a részét sokkal jobban meg kell küzdeni, mint egy hirtelen fellángolást. Ha az előtte lévő időszak – lustaságból, hanyagságból vagy függőségből – sem jó, ha nincsen meg a biztos talaj a láb alatt, akkor el tud sodorni a szellő is. Nemcsak az Egyházat kell sziklára építeni, hanem a saját papi hivatásunkat is, ezért kell megküzdeni a mindennapi imáért, a csöndért, a zsolozsmáért – az Istennel való kapcsolatért. Ez az egyetlen módja annak, hogy talpon maradjak, ha jön egy válság.
A kiégésre is igaz ez? Azért is kérdezem, mert úgy tűnik, hogy egyre több pap küzd a kiégéssel…
Nehéz ebben a világban papnak lenni, mert sokkal több benyomás éri az embert – és sokkal több helyről –, mint valaha. A hívek száma csökken, de mivel a papoké is, ezért a feladat nem lett kevesebb. A világ is indokolja azt, hogy egyre több a kiégés, de ezt nem lehet csak külső okokra hárítani, egészen biztosan más gubancok is kellenek ahhoz, hogy valaki teljesen kiégjen. Önmagunkat kell belül nagyon megerősíteni, ha megvan a mindennapos lelki munka, ha nem spórolunk az imaéleten, akkor joggal bízhatunk abban, hogy Istenbe tudunk kapaszkodni a legnehezebb időkben is.
Nem feltétlenül könnyíti meg a szolgálatot a gyakori áthelyezés, azaz a dispozíció. Hogyan állsz hozzá ahhoz, hogy egy bizonyos idő elteltével új helyre kell beilleszkedned, új helyen kell szolgálnod papként?
Itt is az őszinteség a legfontosabb, hogy erről tisztán beszéljünk, mert nem arról van szó, hogy csak átdobozolunk egy másik helyre, hanem egy közösséget hagyunk ott, az emberi kapcsolatok hirtelen átalakulnak. Én is megtapasztaltam ezt már egyszer – igaz csak diakónusként –, szerintem becsapnánk magunkat, ha azt mondanánk, hogy könnyű otthagyni egy közösséget és teljesen újrakezdeni máshol. De ezt is tudjuk előre, nem a papszentelés után derül ki, hogy ez a hivatásunkkal jár. Van egy papbarátom, aki azt szokta mondani, hogy ő már többszörösen elvált és újraházasodott ember, mert igazából ezt éli meg az ember. Azzal a tudattal kell lennünk, hogy ez az életünk. Ahogy Jézus is városról városra járt, nekünk is mennünk kell közösségről közösségre. Ezért is fontos, hogy ne ránk épüljön a közösség, a távozásunk után is működőképes legyen. Nem mi vagyunk a központ, nem mi vagyunk a cél. Közvetítők és szolgák vagyunk.
Visszatérve a szombati papszentelésedre – önmagában az esemény is különleges lesz, de annak a helyszíne is, hiszen az Avilai Nagy Szent Teréz templomban lesz, –- ahová ezer szállal kötődsz. És ahol Horváth Zoltán atya a plébános.
Nekem ez nagyon nagy öröm, bár inkább cserkészként kötődtem a templomhoz, hiszen nem nagyon ministráltam. Kispapként már közelebbről megismertem a plébánia életét, a munkatársakat, sőt, diakónusként egy nyarat ott is laktam. Rengeteg minden köt engem a templomhoz, megtiszteltetés és ajándék, hogy ott lesz a szentelésem.
Apropó Zoltán atya: mi a titka? Rengeteg hivatás indult el erről a plébániáról, idén is jelentkezett valaki a szemináriumba ebből a közösségből, miközben a káplánok jól láthatóan nagyon tisztelik és szeretik a plébánosukat – a hívekkel együtt.
Az a papi identitás, és az a mélység, amit a papságról gondol, az egyszerűen sugárzik róla. Átjön a szentmiséken, a prédikációkon, a gyónásokon. Mindezt csendes, visszafogott szolgálattal teszi. Ő nem az a pap, aki minden nap a televízióban szerepel, nincsen felkapva, nem „sztárpap”. Talán ezért is tudott egy olyan hitéleti, kulturális, lelkiségi közeget megteremteni Terézvárosban, ahol élmény jelen lenni. Szeretettel és figyelemmel kíséri az embereket, egy nagy pappélda a számomra. Igazi bárányszagú pásztor, ott van az emberek között. Sziklaszilárdan kitart a hivatása mellett, pedig biztos neki is voltak nehezebb időszakai, de a szoros Isten-kapcsolata szinte átragyog rajta.
Fotó: Rónaszéki János mellett Szűcs Bálint atya – akit idén júniusban szenteltek pappá, mellettük Horváth Zoltán terézvárosi plébános
Ha már a plébánia szóba került, a kétnapos Teréz Búcsú egyik legszebb eseménye lesz a papszentelés szombaton, amelynek másnapján már az újmisédet is bemutatod majd. Szent Teréz személye mennyiben meghatározó a számodra?
Magyarszék miatt mindenképpen az, hiszen ott kármelita nővérek élnek, a szeminárium és az apácák között van egy megállapodás is, hogy minden szeminaristáért egy nővér hat éven keresztül imádkozik. Így jutottam el oda másfél éves kispapként, azóta is nagyon sokat járok oda. Sok elcsendesedés, imádság köt oda, a szentelésem előtti napokat is a kolostorban fogom tölteni. A kármelita lelkiség igazán meghatározó a számomra, Szent Teréz műveit is olvastam, amelyek sokat formáltak.
Diakónusként több szentséget is kiszolgáltathatsz, de a papszenteléssel már szentmisét is bemutathatsz és gyóntathatsz is. Melyiket várod a legjobban?
A szentmisében a pap személyében Krisztus megjelenik és jelenvalóvá válik a kenyérben és a borban – ez tényleg elképesztő. Ezt várom a legjobban, mindig is vágytam erre, hogy eljuthassak idáig Isten hívása szerint.
A gyóntatást is nagyon várom, én szerintem jobban fogok először izgulni, mint a gyónók, akik jönnek hozzám.
Magam is sokszor megtapasztaltam a gyónás örömét, egészen biztosan megrendítő lesz a „másik oldalon” lenni majd.
Tényleg emberi ésszel felfoghatatlan, hogy a kezedbe veszed az ostyát, és az átváltoztatás után a katolikus hit szerint az már Krisztus teste. De mégiscsak valahogy fel kell tudni neked fogni, hogy ez történik.
Ez a „térdelő teológia”, ahol az emberi gondolkodás és a teológia megáll és letérdel. Valameddig el lehet jutni emberi gondolkodással, de ez az pont, ahol az a legjobb, ha letérdelünk és csak szemléljük ezt a hatalmas nagy titkot. Nem tudom felfogni. Minden szentmise egy hatalmas nagy csoda, a papi életnek a központja és a forrása. Felfogni nem lehet, csak engedni, hogy Isten kegyelme működjön az én életemben is. Az idős papok elmondása szerint egy egész élet kevés arra, hogy felfoghassuk.
Mi lesz a papi jelmondatod?
A Filippieknek írt levél második fejezéten szerepel: „Hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez.” Ez a gondolat Jézusra vonatkozik természetesen. A papságban nekem is ezt kell magamévá tenni, ez a kiüresedés egy rendelkezésre állást is jelenthet, hogy az önmagam akaratát kiüresítem, és engedem, hogy Isten akarata töltsön el engem és szolgálhassam az embereket. Nem felsőbbrendű valakiként, hanem emberként. Ez a papság legfőbb feladata.
Gyakran szoktunk interjúkat úgy zárni, hogy az interjúalanyok üzenjenek valamit a 777 olvasóinak. Rendhagyó módon fordítsuk meg: mit szeretnél, hogy az olvasók kívánjanak Neked?
Nagyon sok imádságra van szükségünk, engem is a hívők imája tartott meg és hozott el idáig. Ebben nagyon biztos vagyok. Ez a védőháló itt van körülöttem, óvott engem az évek során. Bátorítom a híveket, hogy kezdeményezzenek a papoknál, szeptember 9-én van a „Hívj meg egy papot sörözni!” nap, ez is egy kiváló lehetőség a beszélgetésre.
Látom, ezt a fontos dátumot már megjegyezted!
Igen, mert tényleg nagyon jó kezdeményezés! Tessék bennünket is úgy megközelíteni, mint az átlagembereket, jólesik nekünk is, ha van kontakt. Nem kell minket máshogy kezelni, mint bárki mást. Emberek vagyunk – más életállapotban ugyan, mint a legtöbben –, és szeretünk is emberek között lenni.
Ha tíz év múlva interjút adsz a 777-nek, – immáron János atyaként –, mivel lennél igazán elégedett?
Mindenekelőtt pap szeretnék még lenni! Arra vágyom, hogy a megújulást soha ne felejtsem el: saját magamon, a hitemben és az Egyházban való gondolkodásban sem.
Ha megállok a gondolkodásban és a fejlődésben, akkor az Egyház és a hívek hátán is csak egy púp leszek, amit nagyon szeretnék elkerülni.
Ezt kérem az Istentől: tudjak folyamatosan megújulni, ne engedjek annak a kísértésnek, hogy beérkezettnek érezzem magamat. Azt kívánom, hogy megújult ember és megújult pap lehessek.
Martí Zoltán
Rónaszéki János nagy szeretettel hívja a 777 olvasóit is szombati pappá szentelésére, majd vasárnapi újmiséjére, mindkettő esemény az Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplomban lesz, a Szent Teréz Búcsú ünnepségsorozatán belül. (Cím: 1065 Budapest, Pethő Sándor u. 2.) Nem csak liturgikus események lesznek, hiszen a templomkertben bábszínház, flamenco est, különböző kulturális programok várják az érdeklődőket! A részleteket a plébánia honlapján találhatjátok – mi magunk is szeretettel buzdítunk a részvételre!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás