Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa hagyományos vasárnap esti írása a 777-en: ezúttal is Tolsztoj naplója adja az inspirácót!
„Ahhoz, hogy az emberekhez fűződő kapcsolataink helyesek legyenek, mindig örömöt jelentsenek és sohase szenvedést, az emberekkel Istenen keresztül kell kapcsolatot tartanunk, vagyis a velük való kapcsolat során soha nem szabad elfelednünk, hogy nem az a szükséges és fontos, amire nekünk szükségünk van, és nem is az, ami annak az embernek kell, akivel kapcsolatba kerülünk, hanem az, amire mindkettőnk részéről Istennek van szüksége. Mihelyt ez eszünkbe jut, rögtön elmúlik minden nehézség és ellenérzés, s helyébe öröm lép. Ma reggel megpróbáltam így viselkedni az emberekkel, a gyerekekkel, Szonyával, és nagyon jóleső érzés töltött el. Atyám, add, hogy ezt sose feledjem. Tudom, hogy ez egyike a Te igazságaidnak…”(Tolsztoj – Napló 370.)
Nem az az alapképlet, hogy egymással kapcsolatba kerülünk, s te a házastársam, barátom, vagy éppen koldusom leszel, s majd ebben a kapcsolatban kerülünk Isten elé. Isten nem utólag, hanem már megelőzően alakít minket. Egymással sohasem semlegesen kerülünk kapcsolatba, hanem olyanként, akiket már előzőleg megérintett Isten személyes látogatása – bármilyen mélységben történt is ez.
Így minden találkozás, kapcsolatfelvétel, ismerkedés előtt alakít engem a nagy Isten. Érvényessé válik, „előbb szeresd Uradat, Istenedet – aztán fogod tudni jól szeretni felebarátodat”. Az első parancs (mind a Tízparancsolatban, mind a szeretet kettős főparancsában) nem pusztán sorrendet jelent, hanem teljességet is. Mit alakít bennem előzőleg Isten szeretete? Mindenekelőtt feltárul a szeretet mindent átfogó kerete: a másik ember már eleve értékes (nem az én találkozásom és szubjektív ítéletem ad neki értéket), őt is az Atya szeretetből teremtette, őérte is meghalt a Fiú, a Lélektől neki is vannak sajátos karizmái. Aztán felderül az üdvösség perspektívája: minden találkozás bele van ágyazva az üdvtörténet nagy kalandjába és drámájába, minden találkozásnak szolgálnia kell az én és a másik üdvösségét is. Isten már előzőleg alakítja a gondolkodásunkat, jövőképünket, elvárásainkat. Aztán az istenszeretet megtanít a türelemre, az irgalomra – hiszen ha Isten velem is ilyen, nekem is ilyennek kell lennem a másik felé. Persze az isteni szeretetben van keménység is: jól elfelejtettük, hogy „a kemény szeretet is szeretet”.
Aki megtapasztalta Isten kemény, ám mégis pedagógus és gyöngéd szeretetét, az fog tudni embertársával is pedagógus módon kemény lenni.
Tolsztoj erre tapint rá, amikor azt mondja: nem azt kell nézni, ami a másiknak vagy éppen nekem kellemes, hanem ami Isten színe előtt a legjobb mindkettőnknek. Sorolhatnánk még: érdemes azon töprengeni, Isten hogyan is alakítja kapcsolatfelvevő képességeinket, hogyan is kerülünk ki minden imádságból pozitív kötődésre képesen. S abban is bízhatunk: az a másik ember sem semleges, őt is ugyanúgy megérinti Isten, őt sem hagyja nyugton a szeretet útján. A nagyszabású horizont mindkettőnket felemel poros pitiségeinkből.
Tolsztoj felkiált: ráadásul minden örömmel történik! Már nem egyszerűen arról van szó, hogy a kapcsolataimat intellektuálisan gondoljam át, nem egyszerűen okosan és politikusan kell viselkedni, s a pozitív kapcsolatfelvétel nem is aszketikus, görcsös erőfeszítés eredménye. Örömmel és magától megy! Valójában állandóan annál a belső-felső zenitpontnál kellene időznünk, ahol az én és az Isten összeér, s onnan indulni találkozni. Amint elmozdulok Isten mellől, akkor jön az indulat, a szenvedély, az illegitim erósz, az érdek, a harag… Mindannyian tudjuk: ha elmozdulunk Isten mellől, mennyire előtérbe tolakodnak a saját ítéleteink, fékezetlen indulataink, provinciális szempontjaink. Hogyan kellene megőrizni ezt a belső zenitpontot, hogy kellene hűséges vizslaként Jézus mellett maradni?
Ilyen segítség a Miatyánk első szava: ebbe a zenitpontba állít minket minden nap. Előbb a közös Atya, aztán a testvéries viszonyulás. Előbb az öröm Isten színe előtt, aztán a találkozás. Előbb a kegyelem, aztán a cselekvés. Ilyen segítség az Eucharisztia: Nagy Szent Bazil azért imádkozik a liturgián, hogy szentáldozás után az „élő Krisztust hordozzuk szívünkben”, s ezt feltételezzük a másikról is. A szentáldozás erősítse meg ezt a belső pontot, ahol én az élő Krisztus jelenlétében él, szeret, és indul találkozni. A középkori Eckhart mester pedig mély tisztelettel beszél arról, hogy mindenkiben lakik egy szent lángocska, ami nem emberi, hanem a Lélek szikrája bennünk. A másikkal úgy kellene találkoznunk, hogy ne csak a testét, ne is csak a pszichéjét észleljük, hanem lássuk mindezek mögött a pislákoló, nem emberi, földön túli kis lángocskát mindenkiben.
Isten menetközben és utólag is segíti kapcsolatainkat, de már minden kapcsolatfelvétel előtt is alakít minket.
Kell erről töprengenünk, mert a kapcsolataink nem mellékesek! Ha valamit megtanulhatunk a Szentháromság személyeire vonatkozó dogmatikai vívódásokból, akkor az az: a Szentháromságban a személyek úgy személyek, hogy egyszerre kapcsolatok is. Titokzatosan egyszerre „egyedi személyek” és egyszerre „kapcsolatok”. Ez az ember személyfogalmára is kapcsolataira is hatással is van (hiszen a Szentháromság képére vagyunk teremtve): az ember úgy igazán személy, ha szeretetkapcsolatokban él. A szeretetkapcsolatok nem mellékesek a személyünkre vonatkozóan: egymást éltetjük, egymástól életkedvet, energiát, mindenféle gazdagságot kapunk, egymást növekedésre sarkaljuk és gyógyítóan kritizáljuk – jól megtapasztaltuk mindezek hiányát a covid miatti bezárkózottság idején. Úgy vagyunk személyek, hogy aktív kapcsolatokban vagyunk. Érdekünk a jó kapcsolat, érdekünk a belő zenitpontból találkozni.
Papp Miklós
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás