2022. 09. 28.

Megnyugodni Isten akaratában – egy édesanya őszinte tanúságtétele

Mindig hálásak vagyunk, amikor megosztjátok életetek történetét, tanúságtételét. Juhász Rita olvasónk két babát is elveszített, mindkettőt már a harmadik hónap után. Őszintén tárja az olvasók elé az ezzel járó fájdalmat, az Istenbe vetett bizalmat és azokat a segítő kezeket, akikre támaszkodhat férjével. Hiszünk abban, hogy írása sokak számára ad lelki és gyakorlati segítséget is.

Ember tervez, Isten végez – tartja a mondás. Életemben eddig már számtalanszor megtapasztaltam, mennyire igaz ez, mégsem könnyű azonosulnom vele a kontrollmániám mellett. Számomra ijesztő másra hagyatkozni, és átengedni az irányítást. Még akkor is, ha Istenről van szó.

Tervező típus vagyok. Pontosan tudom, mikor kell elindulnom valahova, hogy időben oda is érjek, a nyaralás előtti héten minden nap végig gondolom, mi legyen a program, mire lesz szükségünk, listát írok ezekről. Gyerekkoromban, ha szerettem volna megnézni a tv-ben egy műsort, fél órával korábban ott ültem a készülék előtt, nehogy lemaradjak róla. Ha táborozni mentem, már napokkal korábban bepakoltam a bőröndömet. Érettségi előtt a pályaválasztási tanácsadó nem értette, mit keresek nála, amikor felvázoltam, hogyan képzelem el az életemet, annyira pontos terveim voltak arról, mivel szeretnék foglalkozni, mikor szeretnék férjhez menni, és hány gyermeket szeretnék.

Az egyik legjobb tulajdonságomnak tartom a tervezőképességemet, a pontosságomat, ugyanakkor rendszeresen megtapasztalom, hogy nem tarthatok mindent kézben, nem irányíthatom az egész világot. Néha rá kell hagyatkoznom a Teremtőre, és el kell hinnem, hogy ő sokkal jobban tudja, mire van szükségem. Isten váratlan ajándékait sose esett nehezemre elfogadni, az enyémmel nem egyező terveibe belenyugodni viszont annál nehezebb.

Nem nehéz kitalálni, hogy azt is elég hamar eldöntöttem, mi lesz a hivatásom. Már középiskolás koromban tudatosan újságírónak készültem. Mint sokan mások én is képernyőre vágytam, ismert szerettem volna lenni. Ebben az sem tűnt akadálynak, hogy amúgy halk szavú, visszahúzódó ember vagyok. Meg is adatott a nagy lehetőség, láthattam, milyen belülről a tévés szakma, és ugyan nem volt könnyű kimondani, be kellett vallanom magamnak, hogy nem nekem való. Istennek hála azonban megtaláltam a helyemet az írott sajtóban.

Kislányként mindig arról álmodoztam, hogy megismerek egy kedves, figyelmes fiút, akivel szerelmesek leszünk és összeházasodunk. Habár később ismertem meg a férjemet, mint ahogy képzeltem, de találkoztam életem szerelmével, akivel göröngyös, kacskaringós úton eljutottunk a lánykérésig is, és elkezdhettük tervezni az esküvőt. Nagy lagzira vágytam, fényűző helyszínre, tökéletes napra. Tökéletes nap lett ugyan, de kis létszámú násznéppel az álomkastély helyett egy egyszerű, általunk dekorált étteremben.

Álmodtam egy gyönyörű, tágas házról is: modern konyhával, sok szobával, hatalmas kerttel. Persze elég hamar be kellett látnunk, hogy a pénztárcánk erősen gátat szab az elképzeléseinknek, lejjebb kell adnunk az igényeinkből. Így lett nekünk tágas ház helyett kicsi kertünk, kicsi konyhánk, két aprócska hálószóbánk, de egy igazi otthonunk.

Elengedtem tehát álmokat, mégis úgy éreztem, hogy minden a lehető legjobban alakul, elégedett voltam. Munka, házasság pipa, jöhetett a gyerek, aki gyorsan megfogant, egészségesen megszületett, és gyönyörűen növekedett. Hálás voltam mindazért, amit kaptam, és közben megérett a gondolat a kistestvérre. Ő is megfogant azonnal, látszólag minden rendben volt.

Majd a 14. héten jött a hidegzuhany: nincs szívhang. Nem akartuk elhinni, hogy ez velünk is megtörténhet, de erőt merítve hitünkből, arra gondoltunk, hogy a pici babánk már a Mennyei Atyánál van, egy jobb helyen, és onnan már ő vigyáz ránk. Hittünk az orvosnak is, aki azt mondta, a vetélés nagyon gyakori, szinte minden nőnél megesik, ne aggódjunk, a következőnél nem lesz gond. Bizakodva kezdtünk újra próbálkozni, de az áldás váratott magára, ezért úgy döntöttünk, visszamegyek dolgozni.

Majd egy héttel a munkába állásom előtt pozitív lett a tesztem. Sírva nevettem. Jól megvicceltél minket, Uram! Kavarogtak bennem az érzések, a kérdések. Rettegtem, hogy újra bekövetkezik a veszteség. Minden nap biztattam magam, hogy most minden rendben lesz. De nem lett. Ugyanaz a forgatókönyv.

És másodszorra már sokkal nehezebb volt belenyugodni, hogy ennek így kellett lennie, hogy Isten okkal szólította magához őt is.

Dühös voltam a világra, az orvosokra, még Istenre is, hogy miért adta, ha elvette. Megkérdőjeleztem önmagam: talán annyira rossz anya vagyok, hogy nem érdemlek meg még egy gyereket. Aggódtam az egészségem miatt, hiszen ki tudja, milyen rejtett betegségem lehet, amiért nem tudok kihordani még egy babát.

A sebek lassan gyógyulnak, de a hitem, az idő múlása és természetesen a férjem sokat segít. Hála Istennek a kapcsolatunk olyan erős, hogy nem kezdtük egymást hibáztatni ebben a helyzetben. És természetesen az Úr sem hagyott magunkra, ő is küldött jeleket. Elsőként Facebookon vettem észre egy lelkigyakorlatra szóló meghívót, amelyet babát elvesztett pároknak szerveztek. A Csanádi Viktor lelkipásztortól itt kapott gondolatok lendítenek át azóta is a nehéz pillanatokon:

  • Sem mi, sem mások nem hibásak abban, amit történt.
  • Isten nem büntet bennünket azzal, hogy elvesztettük a gyerekünket. Minden okkal történik, de Isten terve annyira komplex, hogy mi nem tudjuk teljesen felfogni, csak a magunk részét látjuk belőle.
  • Isten teljes szívéből szeret minket, és nem kínoz bennünket értelmetlenül. Sokkal nagyobb és fontosabb dolgot akar nekünk adományozni, csak most még nem értjük, mi az, de a válaszokat is csak tőle kaphatjuk meg.
  • A halál csak számunkra tragédia, Istennek visszafogadás. Mellette olyan örömben van része a gyermekünknek, amilyenben a Földön biztosan nem lenne. Minden életnek célja van, akármilyen rövid vagy hosszú is.
  • A fájdalom örökre velünk marad, de átformálódhat, ha Istenbe kapaszkodunk, és egyedül ő könnyíthet a terheinken.
  • „Legyen meg a te akaratod!” A gyermek iránti vágyunkról nem kell lemondanunk, de az akaratunkat át kell adni Istennek, hogy amikor ő úgy gondolja, akkor érkezzen meg a gyermek.

Habituális vetélőként természetesen szerettük volna kivizsgáltatni is magunkat a férjemmel. Sokat dilemmáztunk, kihez forduljunk, de Isten ezt is megüzente. Kedves baráti pár ajánlotta nekünk a Budai Irgalmasrendi Kórház Keresztény Családi Centrumát, ahol a keresztény értékrendet szem előtt tartva, testet és lelket egyszerre gyógyítva segítenek a hozzájuk fordulókon.

Mindennél jobban vágyom rá, hogy a vizsgálatok során kiderüljön valami kézzel fogható, valami orvosolható.

Hogy ha megint belevágunk a babatervezésbe, ne kelljen rettegnem attól, hogy elveszítek egy harmadik babát is.

Ugyanakkor tudom, hogy ez lehetetlen. Senki sem garantálhatja, hogy egy várandósság problémamentes lesz, hogy egy baba biztosan egészségesen születik.

Addig is kérem Isten, hogy erősítse bennem a hitet és a bizalmat iránta, hogy elhiggyem, ő pontosan tudja, mikor, mire van szükségünk. Hogy nem tesz ránk több terhet, mint amennyit elbírunk, és annak hordozásához is ad erőt nekünk. Hogy bele merjek vágni egy újabb várandósságba, de abba is belenyugodjak, ha esetleg nem lesz több gyermekem.

Juhász Rita

Borítókép - Fotó: Dreamstime
Rólam. Mindenkinek.
hirdetés

1 Komment

  • Válasz Anna 2022. 09. 29. 15:16

    Kedves Rita!
    A közvetlen ismeretségi körömben két család is van, akik sorozatos (nem is két, hanem legalább 4-5…) vetélés után a Honvéd kórházban egy kifejezett vetélés specialista (ha jól emlékszem, talán dr Fülöpnek hívják) segítségével jutottak el a sikeres terhességig, egészséges gyerekek születéséig. Valami immunológiai probléma volt a háttérben (gyógyszerrel kezelték, nem kellett hozzá semmi olyan beavatkozás, ami a keresztény értékrenddel összeegyeztethetetlen), csak sajnos nagyon kevesen értenek hozzá igazán, ezzel az aspektussal még a meddőségi központok többsége sem foglalkozik. Érdemes a legjobb szakemberhez elmenni, hátha Isten éppen ő rajta keresztül akar segíteni!