Teljesen elvarázsol az a világ, amelybe e könyv által kerültem. Megismerhettem egy autista fiú gondolkodását, empátiát ébresztett bennem. Miközben összebarátkoztunk, egy lebilincselő detektívtörténet és egy szomorú családi dráma közepén is találtam magamat.
Farkas Zolek könyvajánlója a nyári szünet után.
Egy ismeretlen világba pottyanhat az ember, ha olvasni kezdi Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában című könyvét. Prímszámokkal jelölt fejezetein Christopher, az autista fiú izgalmas univerzumában találjuk magunkat. E hely számtalan kalandot, sok-sok félelmetes történést rejt. Első pillantásra egy klasszikus detektívregénynek is nevezhető a mű. Mit kezdjen az ember, ha egy vasvillával átszúrva találja meg a szomszéd kutyáját? Főleg, ha rá terelődik a gyanú. Könnyen a rendőrségen találhatja magát. Ehhez persze hozzásegíti az is, ha mások számára fura a viselkedése. De vajon ki lehetett az elkövető? Mi volt az indítéka? Nehéz ám úgy egy ilyen rejtelmes történet nyomába eredni, ha az ember nem szeret kapcsolódni másokhoz. Vagy inkább mások nem szeretnek őhozzá?
“Kiléptem. Apa a folyosón állt. Felemelte a jobb kezét, és szétnyitotta az ujjait, mint egy legyezőt. Felemeltem a bal kezemet, szétnyitottam az ujjaimat, mint egy legyezőt, és összeérintettük az ujjaink hegyét. Azért csináljuk ezt, mert apa néha szeretne átölelni, de én nem szeretem, ha átölelnek, ezért ezt csináljuk helyette, és ez azt jelenti, hogy apa szeret engem.”
Ez a könyv átformál.
Az alatt a pár nap alatt, mikor elolvastam, én is kicsit Cristopherré váltam. Figyeltem a sárga autókat, matematikai feladványokat keresgéltem és oldottam meg. A soproni dombon heverészve gondolkodtam a világűr hatalmasságáról, a felettem nyújtózó csillagtengert kémlelve. Ez a mű nem gyerekkönyv, felnőttek számára íródott. Bár egy kissrác szemével látjuk a világot, a benne felmerülő kérdések húsba vágóan mélyre hatolnak. Szívszorító látni, miként téved el a szülők konfliktussal teli világában, és hogyan talál menedéket a saját gondolataiban. Többször eszembe jutottak az autista gyermekek táborozásával telt nyarak és néha úgy éreztem, szívesen megöleltem volna a főszereplőt. Persze, ő ezt nem szerette volna… Mellette lettem volna, támaszt adva a kirekesztettséggel és az elutasítottsággal teli napjaiban.
hirdetésA mű szemléletesen bemutatja az autizmust. Számos kritikát és méltatást is lehet olvasni a neten erről. A regényben izgalmas megfigyelni, miként gondolkodnak a srácról a szomszédjai, akik nem tudják, hogy ő autista. Sokan bolondnak nézik és rögtön megítélik. Mennyivel másképp állnak hozzá, amikor már megismerik különös viselkedésének okait! Jó felfedezni a törődést a hozzá közel álló szereplők cselekedeteiben. Például tanárában, aki a fiú által nagyon szeretett matematika tárgy oktatásán keresztül ösztönzi és megerősíti.
Lehet ez egy szép feladat mindnyájunknak. Bátorítani, erősíteni a másikat abban, amiben jó.
Bátorítással inspirálni a benne rejtőző lehetőségek kibontakozását.
A könyvet a Nincs időm olvasni kihívás csoportban ismertem meg. Teljesen magával ragadott az atmoszférája. Az első karantén idején olvastam és nagyon elgondolkodtatott a következő idézet:
“Siobhan (a tanára – a szerk.) azt mondja, az emberek azért mennek vakációra, hogy új dolgokat lássanak és pihenjenek, de engem nem pihentetne, új dolgokat pedig akkor is lehet látni, ha mikroszkóppal nézzük a földet, vagy lerajzoljuk, milyen alakja van a szilárd testnek, ha 3 egyenlő átmérőjű henger derékszögben keresztezi egymást. Azt gondolom, egyetlen házban is annyi új dolog van, hogy évekig tart, amíg rendesen végiggondoljuk őket. Egy dolog azért érdekes, mert gondolkozunk rajta, és nem azért, mert új.”
Van a könyvnek egy nagy hibája, mégpedig az, hogy nem lehet letenni. Tényleg nem. Odaragasztanak a könyvhöz a lapok, a gondolatok, a történések. Az ember szívébe. Tartsatok ti is Christopherrel az ő csodálatos világába!
Farkas Zolek
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás