2022. 09. 07.

„Soha nem szántunk volna ennyi időt Istenre, ha a terveink szerint alakul az élet” – egy lelkészpár megrendítő tanúságtétele

„Egy fiatal lelkészpár nagy reménységgel és tervekkel induló élete, amely darabokra hullik. Vallomás gyászról, veszteségről és Isten vigasztaló, talpra állító kegyelméről.” A Bizony, Isten! csatorna egyik friss adását szemlézzük, Dr. Lakatos Enikő kórházlelkész és férje, Csizmazia Attila tanúságtételével – megindító történet következik.

Dr. Lakatos Enikő:

„Teljesen szabályosan indult az életem. Egyetemre jártam, ahol találkoztam egy nagyon helyes fiúval, aki szintén teológiát tanult. Nagyon ideális, ha a szolgálatban egy nő és egy férfi egymást tudja segíteni.

Álomszép esküvő és az álomszép párkapcsolat – aztán az élet egészen mást hozott. Huszonévesen az ember egyáltalán nem számol azzal, hogy jöhet egy halálos betegség. Amikor az orvos kimondja a diagnózist, akkor az emberi agy úgy reagál erre, hogy „nem hiszem el, ez nem igaz, ez nem velem történik. Ilyen nincs, én élek, és mennyi tervem van.”

Volt egy pont, amikor a fiatal férjemmel el kellett menni az orvoshoz, és ott egy vérvétel kapcsán azonnal kiderült, hogy nagyon nagy a baj. Az első orvosi konzultáció után három hónap telt el, és ő meghalt. Tehát nem volt idő sem arra, hogy feldolgozzam a helyzetet, nem egy hosszan elhúzódó betegség volt, hanem pillanatok alatt felpörögtek az események, és egy másik irány következett. Onnantól egyedül kellett élnem.

Nagyon szerettük egymást, szépek voltunk, fiatalok, nagyon nem így akartuk, nagyon szeretett volna élni, az utolsó percig küzdött azzal, hogy hátha másképpen alakul. Hívő emberként is rettenetes küzdésben volt. Én huszonéves voltam, ő a harmincas évei elején járt, tehát nem találkoztunk ezzel a a kortársak körében, hogy bárki meghalna vagy özveggyé válna. Azzal kellett szembesülnöm, hogy amit elterveztünk, amit elgondoltunk, annak vége.

El kellett telnie tíz évnek, hogy ezt feldolgozzam. A szakirodalom azt mondja, hogy 1-2 év, de nekem tíz év kellett hozzá.

Van egy kép, amit sosem fogok elfelejteni. Nagyon friss özvegy voltam, tehát pár nap vagy talán hét telt csak el a férjem halála óta. Emlékszem, amikor egyszer lefeküdtem aludni, és félálomban voltam, határozottan éreztem azt, hogy valaki betakar. Elaludtam, reggel fölkeltem, és teljesen higgadtan, nyugodtan realizáltam a tényt, hogy engem betakart valaki tegnap. Felhívtam a szüleimet telefonon, és elmondtam nekik, hogy éreztem az Isten jelenlétét.

Nagyon nehéz volt a gyász. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi lesz egy év múlva, öt év múlva, tíz év múlva, hanem csak a jelenben lenni. Az Istenkapcsolatom közben megerősödött. Ma is emlékszem, hogy az mennyire jó volt. Egy kis faluban voltam, Isten háta mögött. A legfiatalabb, legszebb éveimnek egy része ott telt el, mégis a legszebb éveket éltem át, mert az a fajta Istennel való együttlét felemelt.

Éreztem, hogy velem van, hogy szól hozzám. Ez olyan finoman és kristálytisztán jelen volt az életemben, mint ahogy előtte nem.”

 

Csizmazia Attila:

„Tizenkét éves koromban – a konfirmációs időszak kellős közepén – volt egy balesetem.  Az orvosok is megállapították, hogy a baleset következményeképpen nem feltétlen kellett volna, hogy életben maradjak. Kerékpáros baleset volt, de a mai napig nem tisztázódott, hogy elütöttek vagy elestem. Téli időszak volt, de nem volt fagy. Egy pocsolyától öt centire álltam meg hasra feküdve az aszfalton, és egy tízcentis pocsolya volt az orromtól 5 centire. Tehát, ha csúszok még 5 centit, akkor biztos lett volna a fulladásos halál.

A kórházi kezelés után hazatértem, és az első látogatóm Bajári Sándor református lelkipásztor volt, közel nyolcvan éves. Nem azt kérdezte, hogy „hogy vagy kisfiam?”, hanem összeráncolta a szemöldökét, tolt egyet a szemüvegén, és azt mondta: „Tudod, miért nem haltál meg? Mert az Istennek szüksége van még rád, terve van veled.”

Na, én azóta nem merek eltávolodni Isten közelségéből. Nem vagyok példaértékű, több szempontból sem, de egyszerűen nem tehetem meg azt, hogy eltávolodjak az Isten kegyelmétől, szeretetétől, közelségétől. Azóta ilyen esemény már történt velem négyszer is. Ebben volt baleset; volt, hogy kilőttek mellőlem egy embert; volt benne tavaly egy covidos kórházi tartózkodás; és volt 72 óra, amikor az orvosok sem tudták, hogy én merre fogok itt távozni, életben maradok vagy meghalok.”  

Dr. Lakatos Enikő:

„Attila a makádi gyülekezet oszlopos tagja – presbiter lévén -, mi ott egymás mellett nyolc évet töltöttünk úgy el, hogy egyszer csak megajándékozott az Isten minket egymással. Belekerültem abba az élethelyzetbe, amelyben nagyon sokan ma is benne vannak, Magyarországon is, meg általában a nyugati társadalmakban, hogy kitolódik az életkor a szülés kapcsán, és jóval több időre van ahhoz szükség. Ami nagyon könnyedén jön fiatalon, az már idősebb nőként nehezebb. Mi is belecsúsztunk ebbe, így sokat vártunk a gyermekünkre. Nagyon sokat imádkoztunk, három évig könyörögtünk Istenhez, hogy legyen közös gyermekünk – és lett.

Isten talpra állított, és megmutatta, hogy ne mondjak le az anyaságról.

Nem hiszem, hogy másképpen meg lehetett volna gyógyulni ebből a fajta veszteségből. Ma ezt az élményt adom át azoknak a pároknak, akik azt élik meg, hogy nem fair, ami velük történik. Amikor eltervezel valamit, és nem úgy alakul, az nehéz, de Isten ebből is tud nagyon szépet és teljeset formálni. Most úgy érzem, hogy teljes életet élek.

Női lelkészként én nagyon vonzónak éreztem azt a szolgálati területet, hogy együtt imádkozzak a szülőkkel a várva várt gyermekekért. Úgy éreztem, ez fontos szolgálati terület lenne, és akkor még senki nem szolgált ilyen módon.  Elemi erővel beszippantott ez az út, hogy ezért kellene imádkozni, párokat segíteni, melléjük állni.

Soha nem szántam volna ennyi időt és ennyi elmélyülést az Istenre, hogyha a terveim szerint alakul az élet.

Szabad-e visszafeleselni az Istennek? Szabad-e olyat mondani az Istennek, ami egyébként sértő? Azokban a tanításokban, amelyekben az általam pásztoroltakat szoktam végigvinni, a saját élettörténetemet egészen részletesen megosztom. Tehát ők ezt látják, értik, hogy nekem is volt olyan időszak, amikor nagyon nem értettem, hogy merre tart az életem, és miért kellett lemondanom dolgokról, majd egy olyan semmihez nem fogható nyugalom lett rajtam úrrá, ami hiszem, hogy az Isten erejéből jött.

Utána már el tudtam engedni a saját akaratomat, és oda tudtam tenni magamat és szívemet „véres áldozatként” az Istennek, ahogy Kálvin János mondta. Valóban ilyen érzés. Amikor porrá zúzva odateszed saját életedet, és azt mondod: „Uram, formálj olyanná, amilyennek Te szeretnél látni!”

Borítókép - Fotó: YouTube - Bizony, Isten!
Szemle
hirdetés

1 Komment

  • Válasz Zirkuli Péterné, Zsuzsa 2022. 09. 14. 20:17

    Köszönöm a történetet, igaz, valós, megható