Férfihiány napjainkban – van kiút?

Érzékeny téma manapság a férfiak helyzete, szerepe, nőkkel való viszonya. Valóban férfihiány van? Ha igen, mik lehetnek az okai? Van-e egyáltalán megoldás, gyógyulás ebből? Mit tehetnek a nők és mit a férfiak? Egy dolgot biztosan tudok: Isten az, aki valódi változást, áttörést tud hozni. Ő az Atya az apahiánytól szenvedő nemzedékekben. Ő a kulcsa annak, hogy a nők és férfiak újra szabadon kapcsolódjanak egymáshoz. Ő a válasz a mindennapokban talán elhalványuló, ám valójában nagyon is bennünk lüktető kérdésekre. Csak merjük őket feltenni Neki.

Néhány napja nemcsak a 777 Facebook-oldalán, hanem a személyes profilomon is megosztottam néhány gondolatot Bedő Imrétől, a Férfiak Klubja alapítójától. Többek között ezeket írtam ki: „Ha te átmentél a tűzön, ha a sűrű erdőt bejártad éjszaka, ha a félelmeiden és a fizikai határaidon voltál túl, akkor válsz megpróbált férfivá. És tudod, hogyha bármi jön, akkor képes leszel ugyanezt megtenni. A nők felnéznek az ilyen férfiakra. Nem azért, mert voltak katonák, hanem mert a teljes kisugárzásuk, a problémamegoldó képességük, a terhelhetőségük, a hitük, a belső erejük és a gyakorlati felelősségvállalásuk vonzóvá teszi őket.”

Mondanom sem kell, a poszt megosztása után kaptam hideget-meleget. Volt, aki külön írt nekem, hogy mennyire nem ért egyet, és voltak kemény hozzászólások is. Hozzátenném, nem csak abban az esetben osztok meg valamit, ha az idézet szerzőjének minden szavával egyetértek. Most sem erről volt szó, sokkal inkább arról, hogy érdekes problémafelvetésnek, akár vitaindítónak találtam Bedő férfiakról szóló gondolatait. Nem az volt mondandójának lényege, hogy minden fiú vonuljon be katonának, mert csak így válhatnak stabil, erős, tiszteletreméltó férfiakká – legalábbis bennem nem így csapódtak le a szavai. Sokkal inkább arra világított rá, hogy bizony a nők vágynak az erős, határozott, magabiztos, helyükön lévő (!) férfiakra. Egy biztos: Bedő Imre szavai port kavartak, a 777 oldalán és a személyes profilomon is.

De miért okoz ekkora vitákat egy, a férfiak mai szerepéről szóló gondolatsor, véleménycikk? Miért ennyire érzékeny ez a téma napjainkban?

Ez egy nagyon összetett kérdés, így csak néhány aspektusára szeretnék kitérni.

hirdetés

Először is: mind a nők, mind a férfiak zsigerileg érzik, hogy valami hiányzik. Hogy valami megváltozott. Hogy a régebbi korokhoz képest valami egyszerűen nincs rendben. Valaki csak érzi, valaki meg is fogalmazza, hogy hiány van: férfihiány. És mielőtt ismét a elindulna a mérges kommentek lavinája, szeretném leszögezni: NEM a férfiakat hibáztatom mindezért. Valójában értelmetlennek tartom a bűnbakkeresést, a hibáztatható felelős felkutatását ebben a kérdésben.

Persze, lehetnek elméleteink, feltevéseink, hogy miért van ez az erőteljes, lüktető hiány a társadalomban. Az okok mélyek, talán egészen Ádám és Éva történetéig nyúlnak vissza. De hogy ne egy 30 oldalas esszé, hanem egy olvasható terjedelmű cikk készüljön, ugorjunk kicsit előrébb az időben. Számomra a legvalószínűbb okok között szerepel az apahiány és a háború miatt a férfitársadalom összetöretése.

Az apahiány sajnos elképesztően nagy probléma a XXI. század fiai körében. Erről több könyv is szól, többek között a világhírű szociálpszichológus, Zimbardo Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak? című műve. De említhetnék több olyan sorozatot, filmet, színházi előadást is, amelyben közvetlenül vagy többször inkább közvetve az apahiány miatti szétesettség, káosz jelenik meg.

Ne szépítsük: ha nincs erős, támogató, bátorító, tanító édesapa, akkor nincsenek erős, magabiztos, bátor, kiegyensúlyozott fiak sem.

Ez persze könnyen levezethető okosság, de a valóság mindig bonyolultabb. Ha a mostani fiatal felnőtt generáció fiai (és persze lányai) apahiányban szenvednek, akkor nyilván a szüleink generációja is hasonló helyzetben van, nem? És a nagyszüleinké is? Meddig nyúlik ez vissza, mikor vesztek el az erős férfiminták? Itt kapcsolódunk, azt gondolom, a háborúkhoz. Több százezer, inkább több millió férfi esett el a harcokban, vagy épp érkezett haza megtörten, kizsigerelve, elég ha csak a két világháború borzalmaira gondolunk. Több millió nő maradt egyedül otthon a gyerekeivel, a férj által nyújtott biztonság, stabilitás, védelem után sóvárogva. Rengeteg feleség vált özveggyé, sokan persze halálhírt sem kaptak, csak teltek az évek, és egyértelművé vált, hogy a házastársuk már soha nem tér haza. Lelkileg, mentálisan megnyomorított nők, férfiak, gyerekek.

Szóval nem, szerintem sem az a megoldás, hogy minden férfi álljon be katonának. Épp a háborúk voltak az okozói sok-sok bajnak, transzgenerációs traumának, családi sérelmeknek, rengeteg gyásznak, félelemnek, magánynak.

Ugorjunk vissza a jelenbe: itt egy fiatal felnőtt generációja a fiúknak, akik lassan (vagy már rég) abban a korban vannak, hogy házasságot köthetnének szívük választottjával. Közülük azonban nagyon sokan érzik, tudják, hogy valami nincs rendben. Vannak fiúk, akik odáig jutnak gondolatban, hogy nem akarnak elköteleződni, tartanak tőle, ám a félelmük okait már nem értik. Vannak fiúk, akik veszik a bátorságot, és elkezdenek terápiára járni, szembenézni önmagukkal, az elakadásaikkal, a nőkkel vagy épp a szüleikkel való kapcsolatukkal.

Minden tiszteletem az övék, le a kalappal, ha ezt az önismereti utat valaki harmincéves kora előtt elkezdi.

Fájdalmas út, de mindenképpen megéri – ez mind a nőkre, mind a férfiakra igaz. Az önreflexió, a múltunkkal, a korai traumáinkkal, az önmagunkról elhitt hazugságokkal való szembenézés nagyon nehéz. De esélyt ad arra, hogy egyre szabadabbak legyünk, hogy azzá váljunk, akinek Isten teremtett minket. Ha a magunkról elhitt hamis hiedelmeket szép lassan fel tudjuk cserélni Isten igazságaira, az elképesztően jó hatással van az életünkre, a párválasztásunkra, sőt, valójában az összes kapcsolatunkra, a határaink egészséges védelmére, az önértékelésünkre és még sorolhatnám. Ha tehetném, receptre írnám fel mindenkinek a terápiát – igen, keresztényként is. Persze,  Isten bölcsességéhez soha nem érhetnek fel az emberek által alkotott elméletek és módszerek. Persze, Isten tudja meggyógyítani a szívünket, nem a pszichológusok. Persze, a Teremtőnkkel való kapcsolatunk a legesszenciálisabb összetevője annak, hogy megértsük, kik vagyunk. De ha a lelkünk mélyén vannak olyan sebek, amelyeket nem kezelünk, amelyekre rá sem merünk nézni, az sajnos a hitünkben is elakadásokat okozhat. Hiába olvassuk Isten igéjét vagy hallgatjuk a prédikációkat, ha mindez csak az agyunkig jut el, és nem a szívünkig, akkor nem lesz túl sok változás. 

Szóval igen, egy pszichológussal való önreflexiós munka mindenképp előrevivő lehet. Vannak persze más utak is, az utóbbi években például Magyarországon is egyre több férfi próbálja ki az XCC-t, amely – a saját leírásuk szerint – egy kitartást igénylő próbatétel férfiaknak, kint, a vadonban. „Egy kaland, ami egyaránt próbára teszi a testet, a lelket és az elmét.” A szervezők gondoskodnak róla, hogy a résztvevők ne tudják előre, mi vár rájuk. Van olyan szervező, aki csak annyit mond: „megígérhetem, hogy nagyon nehéz lesz, időnként kimondottan rossz is” – és férfiak százai jelentkeznek lelkesen. Vajon miért? Miért van ekkora igény a kemény próbára, a fizikai-lelki küzdelemre, a bajtársiasság újbóli megtapasztalására a fiúknak? Érdemes ezen is elgondolkodni. És persze örülni annak, hogy már vannak ilyen lehetőségek.

Tudom, nőként „könnyű” beszélni. Könnyűnek tűnhet sorolni a lehetséges okokat, a lehetséges megoldásokat. De kérlek, higgyétek el, hogy nekünk sem sokkal könnyebb. Mi is szenvedünk ettől a helyzettől. Megszámolni sem tudom, hány nő várja hosszú évek óta, hogy a férfiak merjenek lépni, és akár csak randira hívni őket. „Örökre egyedül maradok? Tényleg senkinek nem kellek?” – kérdezik. Nagyon sok feleség érzi úgy, mintha ő vinné a hátán az egész családot, a házasságot, a gyerekek terheit, mindent. „Hol van a férjem, miért nem áll bele ebbe az egészbe?” – kérdezik. Ismét mondom: a férfiak sem hibásak, nem ők tehetnek minderről. Van felelősségük, nem tagadom. Isten szabad akaratot adott nekik is. Bármikor felállhatnak és azt mondhatják: „Oké, nem értem, miért nem érzem magam a helyemen, nem értem, miért vagyok így a nőkkel, nem értem, hol az erőm, de megtalálom az utat! Férfivá akarok válni, Isten szerinti férfivá.”

Istennel szövetségben semmi – tényleg semmi – nem lehetetlen!

Szeretnék bátorítani minden férfit és nőt: álljunk fel, rázzuk le magunkról az önsajnálatot, mondjuk ki, hogy nem vagyunk áldozatok, és kiáltsunk Istenhez, aki igenis képes valódi változást hozni ezen a téren is. Istenre számos helyen hivatkozik a Biblia Atyaként. Csak egyet említve, Pál ezt írja: „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” (Róm. 8:15) Tehát Isten, az Atya az, akit be tudunk hívni az édesapánk által hagyott űrbe, magányba, a tőle kapott sebekbe, fájdalmakba. Isten tud válni az igazi férfimintává az édesapánk helyett. Isten az, aki jó apaként megszeretget, megölelget, aztán viszont babusgatás helyett azt mondja a férfiaknak: „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz.” (Józsué 1:9). Bekötözi a sebeket, betölti a magány helyét, de aztán útnak indít.

Isten az, aki képes gyógyulást hozni az apahiánytól beteg társadalomnak, és az összes olyan férfinak, aki emiatt meg van rekedve.

Jézus azt mondta, Ő az út, az igazság és az élet. Ő az út önmagunkhoz. Ő az igazság, amely szabaddá tesz. Ő az élet, az a nagybetűs, valódi, szabad és bővölködő élet, amely után annyira régóta sóvárgunk, amelynek a hiánya ott lüktet a mindennapokban, és amely mindig is itt volt Őbenne. Itt az ideje Őt választanunk! 

Szilágyi Anna 

hirdetés