Dr. Velkey György János júniustól már nemcsak a Bethesda Gyermekkórház főigazgatója, de a Magyar Kórházszövetség (MKSZ) elnöke is. A szakmai szervezet célja, hogy megossza tapasztalatait a döntéshozókkal a fejlesztési elképzelésekről, az egészségpolitikai tervekről. A gyermekgyógyásszal beszélgettünk a magyar egészségügy legégetőbb problémáiról, az MKSZ célkitűzéseiről és a hit szerepéről a gyógyításban.
Szeretnék gratulálni szerkesztőségünk nevében! Hogyan élte meg az újraválasztását?
2004 óta benne vagyok a Kórházszövetség vezetőségében, 2013 és 2016 között már voltam egyszer elnök, tehát ez számomra ismerős terep. Őszintén; nem gondoltam, hogy lesz még itt vezető szerepem, de ahogy eljött az elnökválasztás ideje, többen megkérdezték, nem csinálnám-e újra. Kedves hívás volt, amit úgy éreztem, a rendszer ismeretében, szolgálatból szívesen vállalok. Ahogy megnyilvánult felém a kérdés, a bizalom, azt gondoltam; miért is ne mondanék igent? Sokféle társaságot, szervezetet vezettem már. 60 éves elmúltam, talán kevés már bennem a karrier-vagy dicsőségvágy. A Bethesda Gyermekkórházat nagyon szeretem és szeretném, hogyha még igazgatásom alatt felépülne olyan módon, ahogy az a lehető legjobb. A Kórházszövetség elnökének lenni egy plusz szolgálat. A kórházak ügye, az egészségügy helyzete sok tekintetben mozgásban van, és a Szövetség tudását, tapasztalatrendszerét érdemes megfogalmazni, a döntéshozók elé tárni, hogy így alakítsunk a kórházi kultúrán.
Gondolja, hogy ez az elnökségi idő más lesz a korábbihoz képest új víziói, célkitűzései miatt?
Igen, más lesz, mert a körülmények mások és ebből adódóan a célkitűzések is. Az elmúlt időszakban részben a koronavírus-járvány, részben az egészségpolitika átalakulásai miatt inkább távolságtartóbb, bizalmatlanabb kapcsolat volt a Kórházszövetség és a Minisztérium között. Most próbáljuk ezt a kapcsolatot újra konszenzuskeresővé és konzultatívvá tenni, és azt látjuk, hogy van erre igény a kormányzat részéről is. Fontos, hogy az egészségügyben jelen lévő napi kérdések, gondok előkerüljenek, és tudjunk ezekről együtt beszélni. Mivel régóta benne vagyok az egészségpolitikusi körben, talán tudom ezt a folyamatot segíteni.
Egy másik tényező, hogy a kórházak az elmúlt évtizedben állami felügyelet és állami fenntartás alá kerültek. Már látjuk, hogy ez az új helyzet tömbszerűvé teszi a kórházi világot; ebben a homogén rendszerben egyesekben megkérdőjeleződött a Kórházszövetség létjogosultsága is. Az igazság azonban az, hogy ennél nagyobb létjogosultsága talán sose volt a Szövetségnek. Az állami fenntartói működtetés ugyanis döntően utasításos rendszerként működik, a belügyminisztériumi irányítás ezt tovább erősítheti. Ugyanakkor az egészségügyben a rend mellett különösen fontos a párbeszéd is. Kell, hogy a különböző szereplők (a betegek, betegszervezetek, kórházak, hivatalok, biztosító) partneri viszonyban tudjanak egymással beszélni, és így segítséget nyújtani abban, hogy a döntések emberibbek és árnyaltabbak legyenek, a részletekre jobban figyelők. Ez pedig a Kórházszövetség jól bejáratott terepe.
Harmadik víziónk, mondhatni stratégiai célunk, hogy a kórházi lét élhetőbb legyen mind a betegek, mind a munkatársak számára. Az elmúlt években elindul valami e téren, és ebben a Kórházszövetségnek is jelentős szerepe volt. Családbarát kórházi díjrendszert alakítottunk ki, hiszen fontos, hogy egy kórház ne csak betegbarát legyen, hanem figyeljen a hozzátartozók, a család, az édesanyák, a gyerekek, az idősek szempontjaira is. Másrészt fontos megsegíteni a munkatársakat például üdülési lehetőségekkel, vagy díjazással kiemelni a jó szereplőket. A covid előtt nagyon szépen működött az is, hogy értékes élőzenét vigyünk a kórházakba a Bach Mindenkinek Fesztivállal. Ezek talán apró elemnek tűnnek, amikre lehet legyinteni, de mi úgy érezzük, igenis van jelentőségük abban, hogy jobb legyen a kórházi kultúra. Segíteni szeretnénk azt is, hogy az intézményeinkben javuljon a szolgáltatás színvonala.
A kórházakban zajló szakmai munka színvonalát a beteg valójában alig látja, de a szolgáltatás színvonalát nagyon jól meg tudja ítélni. Össze tudja hasonlítani a körülményeket és a kommunikációt a hotellel, a termálfürdővel és az étteremmel.
Ezek alapján az egészségügyről általában az az emberek véleménye, hogy pocsék vagy nem elég jó, és azt feltételezik, hogy akkor a szakmai munka színvonala sem jó. Pedig többnyire sokkal jobb az így feltételezettnél! Ezen az aszimmetrián érdemes javítani! Meggyőződésem, hogy ha a szolgáltatás színvonalára jobban figyelünk, a rendszer társadalmi megítélése is jelentősen javulhat. Ezeken túl muszáj új témákat behoznunk; a mostani konferenciánkon például hangsúlyos volt a fenntarthatóság, a zöld kórházak kialakítása, vagy a digitalizáció, amely átalakítja az egészségügyet, de fontos téma a társadalmi kérdések megjelenése a kórházi világban. A mindennapok során a pénzügyi egyensúly megtartása, és a gyógyító-ápolói tevékenység jobbítása mellett nehezen tudunk távolabbra látni. Ezért is nagy jelentőségűek a Kórházszövetség konferenciái, amelyek sűrítményei azoknak a témáknak, amelyekről beszéltem: kultúrateremtés, konzultáció, párbeszéd. Szeretnénk a jövőben többféle konferenciát, találkozót rendezni, így színesítve a működésünket.
Jó hallani ezekről a tervekről! Mi segíti abban, hogy kitartson? Előfordul, hogy az egészségügy jelenlegi helyzetét látva elcsügged?
Rutinos vagyok már, nem könnyű a kedvemet szegni, ismerem a nehézségeket. Nagyon sokat jelent nekem az a közösség, amelynek tagjaival együtt dolgozunk, a Kórházszövetség elnökségi tagjaival kialakult egy jó munkakapcsolat. Módszeres munkát szeretnénk kialakítani, ahol mindenkinek megvan a maga konkrét feladata, a szakterülete, amivel foglalkozik, amivel kapcsolatban naprakész, amiről tárgyal a szakértőkkel és a különböző döntéshozókkal. Tehát az elnökségi munka nem egyszemélyes, hanem nagyon is közös, napi szinten az elnökségi tagokkal, és folyamatosan a tagkórházakkal is. Ezeket a kapcsolatokat szeretnénk erősíteni. Ugyanakkor világosan látom a sok visszajelzésből, adatból a kórházaink gondjait, bajait és időnként a lehangoló perspektíváit is, de azt gondolom, van esély ezek megváltoztatására, és látom a döntéshozókban is az erre való igényt. Most új felállású egészségpolitika van kialakulóban olyan emberekkel, akik szeretnének tenni és jót tenni az egészségügyért. A változás lehetősége és a csapatmunka örömet ad.
A napokban adott interjúiban az ápolóhiányt nevezte meg az egyik legégetőbb problémának, melyen sürgősen változtatni kell. Milyen egyéb tényezőkön szükséges javítani?
Hadd mondjak az ápolóhiányról néhány szót. Manapság nem népszerűek a karitatív, szeretetszolgálat-jellegű hivatások, még keresztény körökben sem. Ha egy értelmiségi családban felvetődik, hogy valaki ápolónak készül, akkor a szülők azt mondják a gyermeküknek, hogy miért nem mész inkább orvosnak? Hiszen annak jóval nagyobb a presztízse, a jövedelme és az életforma is jobban tartható. Az ápolói hivatás gyönyörű, de erőpróbáló. Hatalmas szakmai tudást igényel; nagyon kell ismerni a technológiát és a betegségeket, de empátia nélkül az egész alig ér valamit. Ráadásul három műszakban kell dolgozni éjszakázással, ami nagyon igénybe veszi az embert és a családját is.
Az ápolói hivatás presztízsét, társadalmi elfogadottságát és értékét radikálisan javítani kell.
Magasabb bér is kell, de ez nem csak pénz kérdése. Az elöregedő társadalmunkban még inkább növekednek az igények, vagyis ez messze nemcsak az egészségügy problémája. A nyugati világ úgy próbálja kezelni a kérdést, hogy keletről és délről importál embereket, akik elvégzik ezt a munkát. De egyrészt, ez a forrás ki fog merülni, másrészt pedig nem etikus ez a megoldás. Nálunk most kritikusan kevés a 35-40 év alatti ápolók száma; így sajnos biztosan látjuk, hogy súlyos válság felé tartunk, és erre muszáj felhívni a figyelmet. Ezért is kiemelt kérdésnek tekintem a probléma megoldását, különösen az értékközpontúan gondolkozó emberek cselekvést ösztönző riasztását.
Az orvosi kar utánpótlása szempontjából nagy előrelépés, hogy az elmúlt évtizedben hozott sok jó, ez irányú kormányzati beavatkozás miatt egyre nagyobb számban maradnak itthon a rezidensek. Az alapellátásban viszont nagyon kevés az orvos, szükséges a gyors beavatkozás. A járvány alatt sok alapellátási feladat áttevődött a kórházakra, ami az egész rendszert torzítja. Vonzóvá kell tenni a háziorvosi rendszert, és a családorvosi életpályát. Nagyon lényeges, hogy a hátrányos helyzetű régiókban is legyenek jó kórházak, jó szakemberek, hiszen ezeken a területeken az emberek betegebbek, és nem annyira mobilisak, mint a gazdagabb országrészekben. Ha valaki orvosként egy elmaradottabb területen dolgozik, meg kell fizetni a plusz vállalását.
A kórházi finanszírozás reformja is sürgető, hogy az igazságos, fenntartható, teljesítmény- és eredményelvű legyen. A magyar demográfiai célkitűzések megvalósítása érdekében fontos, hogy a szülészeti- és gyermekellátás a helyére kerüljön; a szülészeteken a közkórházak szakembereinek megtartása, a súlyosabb betegeket ellátó gyermekosztályokon pedig az érthetetlen alulfinanszírozás gyors korrekciója a feladat. Fontos, hogy a társadalom, benne az alapsejtek, a családok egészségértése javuljon, divattá váljon a prevenció.
Sokan helytelennek tartják, hogy az orvoslásban nem a személyt, csak a betegséget látják, és a lélekkel nem foglalkoznak. Ön hogyan próbálja hívő orvosként a testet és a lelket is gyógyítani?
Sok a spirituálisan érzékeny ember az orvosi és az ápolói karban, akikről talán a betegek nem is feltételezik ezt. A betegek oldaláról tehát bizalomra van szükség, hogy merjenek beszélni, kérdezni, mert sokszor jobb fogadókészségre találnak, ha bátrabbak. Közben igaz az is, hogy technikailag nem könnyű ezt kivitelezni, mert leterhelt a rendszer, a nővér rohan, hogy elérjen minden beteghez, az orvosnak pedig érkezik a következő páciense, és a napi robotban nem nyitogatjuk a spiritualitás kérdését. Pedig sok a keresztény vagy a zsidó hitben élő orvos. Meghatározó az is, hogy milyen a munkatársi közeg. Egyházi kórházban dolgozom, ahol tudatosan erősítjük egymást a hitben; ez fontos, mert egyedül elveszne az ember, egyedül nehezebb empatikusnak, emberségesnek lenni vagy megjeleníteni a hitet a gyógyításban imával, koncentrált jelenléttel. Iránymutató jelentősége van ilyen szempontból az egyházi kórházaknak, ahol ezt a kultúrát legalább keresik, még ha botladozva is. Fontos az is, hogy rendszerszinten is egymásra találjanak, csoportot alakítsanak az egészségügy területén azok az emberek, akik a hitben erősíteni tudják egymást.
A gyógyítás messze több a legújabb szakismeretek alkalmazásánál.
Nagy szerepe van az isteni erőnek, és ezt elsősorban nem csodaszerűen kell elképzelni, hanem egy olyan jelenléttel, ami energiákat mozgat a betegben, a gyógyítóban. Fontos a gyógyításnak ezeket az aspektusait is merni megélni, miközben nem szabad elmenni spiritiszta, vagy a szakmaiságot, a tudományos alapú gyógyítást a legkisebb mértékben is megkérdőjelező irányba. Ez egy vékony sáv, és azt gondolom, a gyógyítás igazi értéke ezekben a dimenziókban fogalmazható meg.
Tehát úgy próbál nem csak a testre, de a lélekre, a beteg személyére is figyelni, hogy szeretettel fordul feléjük, vagy ha van egy kis ideje, akkor beszélget velük, meghallgatja őket?
Ezek bizonyos elemei az egésznek, etikettszerű dolgok, amelyek persze fontosak. Orvosként vagy ápolóként legyen jó a fellépésünk, hogy bizalmat gerjesszünk, de mélyebb szintje is van ennek. Például az, hogy gyógyítóként valóban ott vagyok-e, kizárólag az adott betegre koncentrálva. Figyelek-e az adott páciens és a körülötte levők gondjára-bajára, belemegyek-e az ő világukba, és nemcsak a betegségre, hanem a beteg pszichés énjére, a spirituális énjére is érzékeny vagyok-e. Világos, hogy ehhez egyedül kevés vagyok, befogadó és harmonikus munkatársi közösségre van szükség, hogy együtt tudjunk így segíteni. Az, hogy a szakismereteimet ápolom, ezenkívül tisztességesen, jó etikettel fordulok egy beteghez, önmagában még messze van attól a lehetőséghalmaztól, ami keresztény gyógyító közösségként a rendelkezésünkre állhat. Nagy öröm számomra, hogy a Bethesdában sokan együtt keressük ezt az utat. A Kórházszövetség elnökeként fontos az is – és itt most nem keresztény nyomulásról van szó-, hogy a hitemből fakadó emberséges szemléletet megjelenítsem.
Meséljen el kérem olyan konkrét helyzeteket, mikor munkája során megtapasztalta Isten segítségét!
Intenzív gyógyászként dolgoztam, így nagyon sok élet-halál között levő gyerekkel volt dolgom. Sokat beszélgettem kritikus állapotú gyerekek családjával, vagy elvesztett gyerekek szüleivel, tehát tele vagyok olyan történetekkel, amelyek ide tartoznak. De az az igazság, hogy ezek a történetek diszkrétek, nem annyira szeretem megosztani, mert félreérthetők, és torzzá válhat a kép.
Sokszor tapasztaljuk Isten jelenlétét a gyógyításban, és azt, hogy az ima hatására megtörténnek irracionális, nem várt vagy kis eséllyel várt gyógyulások.
Ez a kegyelem. De a mi jól megjeleníthető eszközrendszerünk a tudományos alapú gyógyítás, az emberség, és nem a csodavárás.
Erről az jut eszembe, hogy Isten nagyon konkrétan, kézzelfoghatóan jelenik meg napjaink eseményeiben, kapcsolódásaiban, és nem feltétlen a magasságokban kell keresni Őt.
Ez így van. A Szentháromság a kapcsolatok Istene, így Isten a jelenlétben, az imában, az odafigyelésben, a közösségben tud működni, nekem ez a tapasztalom orvosként.
Milyen orvos és milyen elnök kíván lenni?
Bár orvosnak érzem magam, közvetlenül beteghez már nem szoktam nyúlni. Ettől függetlenül masszívan benne vagyok a szakmában, és konzultálok más orvosokkal, követem a betegeink sorsát. Olyan orvos szeretnék lenni, aki alázatosan jelen van, ápolja a tudását, figyel a részletekre. Három évtizede igazgatok különféle szervezeteket, így ismerem magamat vezetői szempontból; azt gondolom, sok meglepetést már nem tudok se magamnak, se a környezetemnek okozni. Tudom a gyengeségeimet, az erősségeimet, és igyekszem egyre jobb lenni. A vezetés lényegi eleme, hogy lássuk, mikor minek van ideje, hogy jó időben jó döntéseket tudjunk meghozni. Nagyon fontosnak tartom az alkotó energiákat felszabadító, demokratikus, nyitott vezetési stílust, amelyben a döntések előkészítése közösen történik meg. Persze a döntéshozó, és a döntésért felelősséggel tartozó vezető magányát is jól ismerem. A Bethesda és a Kórházszövetség munkatársi közegét is szeretem, mert értékes, általam nagyra becsült emberekkel dolgozhatok együtt. Így vezetőként valóban szolgálni szeretnék, nem pedig hatalmat gyakorolni.
Fekete Ági
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás