A piliscsabai campus, vagy ahogyan sokan nevezték, a „katolikus Disneyland”: aki nem volt „Pázmányos”, annak elmagyarázni is szinte lehetetlen, hogy mit jelent a helyszín sok ezer embernek. A „Stefi”-t, a mindig késő vonatokat, a Jenő kocsmát – azt az életérzést, ami sok ezer embert köt össze, akiknek hatalmas fájdalmat jelentett, hogy 2020-ban – hosszú szenvedés után – megszűnt létezni az egyetemi campus. Hogy mégis mit jelent a Pázmányosoknak Piliscsaba, arról szombaton győződhettek meg azok, akik kilátogattak a másfél év után újra megnyíló campusra: minden idők legnagyobb Pázmányos-öregdiák találkozója kerekedett belőle! Beszélgetés Földvári-Oláh Csaba főszervezővel – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem első évfolyamának tagjával – egy különleges találkozóról, a hely szelleméről – és egy életérzésről, amely sokunknak életünk legszebb élménye marad. Vállaltan elfogult interjú.
Honnan jött a gondolat, hogy egy nagyszabású öregdiák találkozót szervezzetek a Pázmány egykori campusán, Piliscsabán?
Kézenfekvő volt, hogy szervezzünk egy ilyen találkozót, hiszen már nagyon régen nem találkoztunk mi, öregdiákok, a pandémia miatt nem volt erre lehetőségünk az elmúlt időszakban. Másrészt pedig 2020. év végén – amikor végérvényesen bezárt a piliscsabai campus – nagyon sokan „elzarándokoltak”, hogy még utoljára megnézzék az épületeket, hiszen ekkor még be lehetetett menni. Azóta eltelt másfél év, sokunkban megvolt az a vágy, hogy de jó lenne újra bemenni a híres falak közé, mégpedig úgy, hogy egy nagy találkozó szerveződjék köréje.
Olyannyira sok emberben megvolt ez a vágy, hogy gyaníthatóan minden idők legnagyobb méretű Pázmányos öregdiák találkozója lett belőle. Meglepett titeket, hogy ennyire sok régi hallgató jött el Piliscsabára?
Engem nem lepett meg, hogy ilyen sokan eljöttek, a helyszíni regisztrációval együtt hatszáznál is többen voltak ott „hivatalosan”, de mivel rengeteg kisgyermek is eljött, ezért a létszám ezer körülire tehető. Azért számítottam rá, hogy ilyen sokan leszünk, mert a legnagyobb öregdiák Facebook-csoportban – amely 3300 tagot számlál – is hatalmas volt az érdeklődés, azóta is rengeteg bejegyzés születik a találkozóról.
Magáról a találkozóról is hamarosan kérdezlek, de előtte egy lépést hátrébb lépnék: neked mit adott személy szerint ez az egyetem, ez a campus? Mi az első érzés, amikor azt hallod, hogy „Pázmány”?
Szerintem nagyon sokan körülbelül ugyanazt válaszolnánk erre a kérdésre, mégpedig, hogy a legtöbbet adta az életünkben. Mi egy alapító évfolyam voltunk, ami különleges helyzetet jelentett, hiszen rengeteg dolgot mi csináltunk meg a Pázmányon, például az első gólyatábort vagy a gólyabált. Gyakorlatilag kiraktuk az ajtóra, hogy Hallgatói Önkormányzat, és ezzel meg is alakult – nyilván később ennek lettek jogi keretei is.
Mindenben az elsők voltunk, ezért sok mindent mi alakítottunk ki.
Pázmányosnak lenni különbözőféleképpen, de valahol mégis ugyanazt jelenti. Nehéz lenne elmondani– sőt, nem is tudom, hogy szavakban ki lehet-e fejezni –, hogy mi ez az ugyanaz; ez egy életérzés. Egyik évfolyamtársam csodálkozott rá arra, hogy a nála húsz évvel később végzett Pázmányos diákok is pontosan ugyanezt az érzést élik meg. Más emberek vagyunk, más generációhoz is tartozunk, de Pázmányosnak lenni ugyanazt jelenti mindenkinek. Kiadtunk egy emlékkönyvet, A campus mi vagyunk címmel, amelyet a találkozón is meg lehetett vásárolni, abban is arra csodálkoztunk rá, hogy mintha kis mozaikdarabokból állna össze ez az egész történet, amely így lesz kerek – és így lesz mindenkié.
Ehhez az életérzéshez mennyit adott hozzá a piliscsabai campus különleges világa?
Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat. Hargittay Emil tanár úr – aki az alapító dékánhelyettes volt az alapító Maróth Miklós mellett – is ezt emelte ki a találkozón, hogy a piliscsabai, természeti környezet rengeteget adott a közösségi élményhez. Budapesten egész egyszerűen nem tudott volna létrejönni egy ilyen campus. Az a sajátságos lét, hogy egy faluval – mondhatni egyetemi faluval – összekapcsolódva alakult ki az egyetemi terület, az rengeteget adott hozzá a Pázmányos életérzéshez. Akiknek megadatott, hogy Piliscsabára jártak, azok máshogy is emlékeznek emiatt az egyetemi időszakukra.
Fotó: Szántó András
Neked mi az, ami miatt a campus a szívedhez nőtt? Sokan a „katolikus Disneyland” jelzővel illették a Pázmány piliscsabai területét, ami abból a szempontból találó, hogy tényleg olyan volt ott lenni, mintha az ember egy saját, másik világba lépett volna…
Én magam nem annyira kedvelem ezt az elnevezést, de ha úgy fogjuk fel, hogy Disneyland a gyerekeknek az álma, akkor már elfogadom. (Nevet.) A Pázmány akkor is ugyanilyen életérzést jelentene, ha nem ilyen különleges épületekben tanultunk volna. Akkor is úgy lépnénk újra be a területre, hogy össze lennénk kapcsolódva a közös élményeknek is köszönhetően. Öröm és különleges érzés volt a campusra járni.
A Disneyland kifejezés magára a szombati találkozóra is érvényes lehet, hiszen tényleg olyan volt, mint egy gyereknap: örültünk egymásnak, jól éreztük magunkat, és együtt láthattuk a bravúros magyar-angol focimérkőzést – ha összekötöm a kettőt, akkor ez a nap igazi „örömfoci” volt.
Mennyire kellett nagy levegőt venni, mielőtt beléptetek a campusra, mondjuk a Stephaneum épületébe. Nem arra gondolok, hogy nem szellőztettek korábban, hanem hogy a nosztalgia érzése ilyenkor azért még a kevésbé érzelmes embereket is megcsípi…
Azért nem volt nehéz belépni, mert pontosan tudtuk, hogy nemcsak nosztalgiázunk, hanem egy közösséget gondozunk. Amikor 2020 decemberében, a bezárás után mentünk el Piliscsabára, akkor még mindenkin lehetett látni a szomorúságot, hogy a Pázmánynak ez a fejezete lezárult. Most viszont annyiból fellélegezhettünk, hogy jó kezekben van a campus, hiszen a Makovecz Campus Alapítvány kezeli, látszik, hogy elkezdtek az épületekkel foglalkozni.
Nem az elmúlásé és a szomorkodásé volt a főszerep, hanem hogy újra ezen falak között lehetünk, és hogy újra élettel telhet meg a campus.
Bennem sokkal inkább olyan érzés volt, hogy egy kicsit újra visszakaptuk ezt a területet, egy napra megint a miénk volt.
Nem is a campus elveszítése miatti fájdalomra gondolok, hanem önmagában arra, hogy többen 10-15 év után tértek vissza a fiatalságuk egyik legszebb helyszínére. Ez akkor is felkavaró lenne érzelmileg, ha továbbra is aktív egyetemi élet lenne itt a campuson…
Persze, ebben sok igazság van, de talán a középiskolai öregdiák találkozókra jellemzőbb ez a fajta izgalom, hogy vajon megismerjük-e egymást egyáltalán. Nyilván a mostani találkozón is láttuk, hogy sokat változtunk, de a lelkek ugyanazok maradtak. Engem nagyon sokan „Oláh Csabiként” kezelnek a mai napig az évfolyamtársaim közül, ezen az eseményen is azt éreztem magamon, hogy én pontosan ugyanaz a srác vagyok, aki anno idejárt. Mintha visszautaznánk kicsit az időben, és az akkori énünkkel tudnánk jelen lenni.
Van összehasonlítási alapom, mert nemrég volt a harmincadik éves érettségi találkozónk, ahol valahol tényleg azt éreztem, hogy megöregedtem, de itt, Piliscsabán sokkal inkább az az érzés töltött el, hogy minden onnan folytatódik, ahol abbamaradt. Lehet, hogy külsőleg megváltoztunk, de ugyanazok az emberek maradtunk, akik még egyetemistaként voltunk.
Azért sem lehetett egyszerű megszervezni ezt a találkozót, mert több generációt is meg kellett szólítanotok – pontosan azért, mert a 2014-ben végzett hallgató is ugyanolyan erősen kötődik a campushoz, mint például a te évfolyamod. Mennyire volt ez nagy kihívás?
Azért nem volt nagy kihívás, mert a korábban említett Facebook-csoportban ez a fajta generációs keveredés már megtörtént. Ugyanúgy megosztják az élményeiket az „öregebb öregdiákok”, mint a fiatalabbak. Hozzám is sokan úgy jöttek oda szombaton, hogy sok évvel később jártak a Pázmányra, de a csoportban már volt közös kapcsolódásunk. A piliscsabai campus 1994-től 2020-ig való létezése keretbe foglalja ezt a történetet, minket ez összefog, mert mi egy generáció vagyunk: akik még Piliscsabára járhattak egyetemre.
Lehet, hogy a későbbiek folyamán majd törekszünk arra, hogy jobban megszólítsuk a különböző időszakokban az egyetemre járó öregdiákokat, de ez, most is úgy érezzük, hogy jól működött.
Hogyan építettétek fel a találkozót, egyáltalán volt-e különleges program, vagy csak élveztétek a Pázmányos létet?
Alapvetően maga a campus volt a fő attrakció. Tudtuk azt, hogy annyira régóta nem jártak az öregdiákok azokban a termekben, ahol ők tanultak, hogy önmagában véve elegendő program lenne csak kinyitni a „Stefi” ajtajait. Adtunk neki egy hivatalos keretet, hiszen volt egy hivatalos megnyitó, amelyen Hargittay Emil tanár úr szólt az egybegyűltekhez, illetve a Kar mostani vezetősége is képviseltette magát, később a polgármester is tiszteletét tette. Emellett családi programokat szerveztünk, hogy a gyerekek is jól érezzék magukat, de önmagában véve a helyszín adta magát, hogy ne kelljen túlszervezni a találkozót.
Amikor elkezdtétek a szervezést, akkor egészen biztosan volt egy kép bennetek, hogy milyen legyen ez a találkozó, látva a visszajelzéseket, lehet, hogy többet kaptatok, mint amit remélhettetek. Te hogyan értékeled?
Beváltotta minden várakozásunkat! Mi már korábban is kimentünk a szervezés miatt a területre, az is különleges élmény volt, amikor a néhány korábbi évfolyamtársammal beléptünk azokba az épületekbe, ahol együtt tanultunk. Viszont ennél is különlegeseb élmény volt azt látni, ahogy újra megtelt a „Stefi”. Kár lenne tagadni, hogy fárasztó nap volt, de határozottan megérte. Tudtuk, hogy mindenképpen kell egy ilyen esemény, láttuk, hogy milyen sokan visszavágytak a campusra, hogy mit jelent másoknak ez a helyszín – és hogy mit jelentene, ha újra ott lehetnének. Boldogok vagyunk, hogy sikerült sok embernek örömöt szereznünk, de ez nem csak a nosztalgiáról szólt, hanem egy közösség építéséről, amelyet a jövőben is szeretnénk összetartani – ki tudja, talán egy újabb találkozóval….
Martí Zoltán
A képre kattintva galéria nyílik!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás