Te féled az Istent?

Félsz Istentől? Vagy épp attól, aki ilyen érthetetlen kérdéseket szegez neked? Nem érted, a szerető, jóságos, mint-egy-barát-Istennel kapcsolatban hogyan lehet félelemről beszélni? Pünkösd van, az Egyház születésének és a Szentlélek kiáradásának ünnepe. Arra a Szentlélekre figyelünk most, akinek 7 ajándéka közt ugyanúgy szerepel a bölcsesség, ahogy az Istenfélelem is. „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” – olvassuk a Példabeszédek könyvében (Péld 1,7). Hogyan is állunk hát ezzel a „félelem-dologgal”? 

Tavaly ilyenkor elhatároztam, hogy bérmafiaimnak egy kis ajándékként, lelki impulzusként Pünkösdig utánanézek a Szentlélek 7 ajándékának, és megfogalmazok velük kapcsolatban néhány gondolatot. Nem volt egyszerű feladat végiggondolni, mit is lehetne írni az Istenfélelemről. Többekkel beszélgettem, és úgy tűnik, ez is egy olyan  dolog (a sok közül), amit hallunk, sőt használunk is talán, csak épp legtöbbször anélkül, hogy értenénk. 

Mindenesetre van egy látszólag  nyilvánvaló ellentmondás a hitünkben: egyszerre kell félni és nem félni!  Keresztény körökben néha az unalomig ismételt frázis, hogy a  Szentírásban van egy mondat, amely nem kevesebbszer, mint 365-ször  szerepel, mégpedig ez a bátorító felszólítás: Ne félj / ne féljetek! Az év  minden napjára jut egy…! Hát miért pont az Istentől félnénk? Tudjuk,  hogy a feltámadt Jézus így köszönti tanítványait: „Ne féljetek!”, és olyan  érzésünk lehet, hogy az Istentől való félelem egy idejétmúlt, avítt,  ószövetségi, gyermeki maradvány. Tavalyi nagypénteki beszédében Bellovics  Gábor jezsuita atya szépen fogalmazta meg: Isten megváltó művében azért  kellett megtörten, megalázottan, kiüresedetten, gyengén meghalnia, hogy  ne féljünk tőle. Meg is ölhetjük: ennyire szeret minket.  

hirdetés

Fotó: Dreamstime

És valahol ebben már ott is rejtőzik az Istenfélelem. Olyan  felfoghatatlanul nagyobb nálunk, olyan összemérhetetlenül fönségesebb,  jobb, hogy félelmetes, hogy ez a végtelenül távoli létező mégis végtelenül  közel jön hozzánk, számontartja az utolsó hajszálunkat is, hogy „benne  élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). És ekképp tekinthetjük Őt  barátnak is („Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól,  azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én  választottalak benneteket… ” – Jn 15,15-16), vagyis nem a vállon veregetős  cimboraként, haverként tekintünk rá. Az Istenfélelem a nexusról is szól: a  viszonyrendszerről, amelyben a kapcsolat fennáll. Az ő Istenségének és a  mi emberségünknek a szemléléséről. (Vesd össze mondjuk Kányádi Sándor Valaki jár a fák hegyén című versével!) És szól mindarról, ami ebből  következik, végső soron, hogy Isten nélkül elveszünk. Hogy nem akarunk  nélküle, tőle távol, neki hátat fordítva élni (ezért mondják, hogy az  Istenfélelem ilyen módon a bűntől való félelem).  

Az emberi természet azonban hajlik a bűnre, és a világ, amelyben  élünk, tökéletlen és bűnös. Isten, aki megszabadít – ahogyan ezt magáról is  kijelenti, s már az Ószövetség népének ékes tettekkel bizonyítja is. Húsvét  örömhíre: Isten szabadítása, Krisztus világossága, ami áthatol a sötétségen.  Az Isten egyszerre hatalmas, rettenetes, félelmetes és maga a szeretet (1Jn  4,8). Ha még nem is tapasztaltuk meg, a történelemből, irodalomból,  személyes történetekből akkor is tudhatjuk, maga a világ is egyszerre  gyönyörű és rettenetes. Földi életünkben sötétség, mélységek vesznek  minket körül (a pszichológia mondja: a lélek óceánjának mélyén is nagy szörny-halak vannak, csak általában nem merülünk annyira alá). Az árnyak,  a sötétség jelenvalósága, a megtörtségünk és félelmeink is az Úrra  utaltságunkat mutatják. Lehet, hogy van, amikor gyermekek módjára  kapaszkodnánk ölébe, hogy ott sírhassunk. És ezt meg is tehetjük. „Ne  féljetek!” Húsvét örömhíre, a húsvéti gyertya fénye maga Krisztus  világossága, amely áthatol a sötétségen, megtöri a bűn homályát, holtával  legyőzi a halált, megoldja a bűn bilincseit, kézen fog és kivezet minket a  rabszolgaságból, átvezet életünk nyomasztó Vörös-tengerén, a víz által a  bűnt lemossa, a tengeri szörnyetegeket távol tartja, és életünk megszenteli.  

Vagyis jelen van életünkben, véd és megtart.

Az Istenfélelem: tudatosan  odafigyelni, hogy az Úrral legyek és őt meg ne bántsam. Istenfélők  vagyunk, míg szorongat az egyiptomi sereg. Mígnem aztán a pusztában  ismét az egyiptomi húsosfazekak után kezdünk sóvárogni… 

Az Istenfélelem azért is hasznos ajándéka a Szentléleknek, mert  segít az Úrhoz mindig visszatalálnunk. Ugyanis nem tart örökké (még ha szeretnénk is) egy boldog, kiegyensúlyozott viszony nemcsak  embertársainkkal, de Istennel sem, mert vagy az emmauszi történethez hasonlóan egyszer csak, épp oly’ váratlanul, miként mellénk szegődött,  kilép a történetből, vagy épp mi fordítunk neki hátat bűneinkkel. A húsvét  örömét és lelki megújhodását szürke hétköznapok követik. Mégis ott van  bennünk a vágy: „Maradj velünk, Urunk!” (Lk 24,29), félünk nélküled, és jó  veled lennünk. Ez a szívünkbe ültetett vágy – „magadnak teremtettél minket,  Urunk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned”, valljuk  Szent Ágostonnal – az alapja az Úr félelmének, ez az Isten nélküli léttől  (távlatosan tekintve: a kárhozattól) való félelem, amely tékozló fiúkként  hazavonz minket az atyai házhoz, ez az alázat is, amellyel le tudunk térdelni  a lábai elé, hogy bocsánatát kérjük.

Nagy ajándék tehát az Úrnak félelme:  kérjük bizalommal a Szentlélektől! 

Tóth Marci

hirdetés