777 2022. 03. 15.

12 óra margójára – Az ukrán-magyar határon egy önkéntes szemével

Rég látott összefogás és segítségnyújtás indult el Magyarországon, rengetegen adakoznak, mennek le a határra, tolmácsolnak, ételt, ruhákat osztanak, vagy épp menedékhelyet biztosítanak a menekülteknek. Szeretnénk közreadni olyan történeteket, amelyek a szeretetszolgálatot végzőket megrendítették vagy épp megérintették, amelyeket látva erőt kaptak ahhoz, hogy folytassák a munkájukat. Bábik Noémi beszámolóját mutatjuk most be nektek.

Március 12-én, szombaton egy kartondoboz friss almával a kezemben tartok a barabási művelődési ház udvara felé, hogy ott az érkezőknek letehessem. Még nem igazán tudom mi a feladatom, a munkakezdés után körülbelül fél órával, ez az első olyan mozzanat, amikor végre tehetek valami apróságot. Közben keresztül kell mennem a nagy termen, ahol a menekültek várakoznak, pihennek. És akkor eszembe jut, hogy miért ne kínálhatnám meg őket? Bátorságot veszek és megállok mindenki előtt. Először találkozom a tekintetekkel.

Sokat közülük nem felejtek el.

Kedvesség, hála, mosoly, olykor levertség, aggodalom, félelem, bizalmatlanság tükröződnek vissza. Mire a terem végébe érek, a doboz alul kezd szétnyílni, amit meglát egy ukrán két gyermekes hölgy, aki azonnal segít, kiveszi a kezemből, és megkérdezi, hová kell vinnie. Ez az egyik legmeghatározóbb pillanat a nap folyamán számomra. Üzenet. Segítőként érkeztem. Könnyű beleragadni ebbe a szerepbe, miközben azok is, akiken segítünk, benne maradhatnak függő és tehetetlen helyzetükben. Ez a kedves gesztus azonban teljesen kizökkent, és új szemüveget veszek fel. Végső soron az ukrán hölgy és én is emberek vagyunk, és ez az emberi méltóság a legfontosabb. A nap további részében ez motivál.

Érkezik egy csoport. Egyébként nem igazán lehet kiszámítani, hogy mikor hányan jönnek a Katolikus Karitász munkatársai és önkéntesei, valamint a helyiek által működtetett segítségpontra. Azt halljuk, a határon hosszú órákat kell várakozniuk az embereknek, majd átérve egy busz hozza őket ide, ahol gyors regisztráció után felmérik a csoportokat, és hogy ki hová szeretne eljutni. Megfeszített erővel dolgoznak ennél a pultnál, hogy bőröndjeikkel minél gyorsabban le tudjanak ülni, feküdni az érkezők. Többnyire angolul kommunikálunk, de sokszor ukránul beszélő fordítók is rendelkezésre állnak. Az ukránok és a kárpátaljai magyarok rendkívül türelmesek és együttműködőek. Olykor igen nehéz összeegyeztetni az utazásukat, emiatt van, hogy 3-4 óra is eltelik, mire tovább tudnak indulni.

A Volán biztosít buszokat, amik Záhonyba viszik őket, ahonnan vonattal tudnak Budapestre jutni. Előfordul, hogy külföldről adomány érkezik, majd kipakolva ezeket a kisbuszokat, autókat a sofőr felajánlja, hogy elviszi azokat, akiknek az úti célja azonos az övével. Vannak állandó transzferek is.

Megszámlálhatatlan a jóakarat és a csodás „véletlen”.

Visszatérve, az érkező csoportban több gyermek is van, így új feladat adódik. Rendet rakni a „játszósarokban”, és kicsit felvidítani a gyerekeket. Ott megkapom a következő hatalmas impulzust. Két életvidám ukrán gyermek, egy 5-6 éves kisfiú és egy 8-9 év körüli kislány, testvérek. Összebarátkozunk. Mielőtt elmennek, a kislány két rajzot is ad nekem és megölel. Szavak nem kellenek. Hiszen nem is értjük egymást és mégis mindent teljesen értünk. Attól a kisfiútól, akit párszor megpörgetek a levegőben, és attól a kislánytól, aki megölel, sokkal többet kapok, mint amennyit én adhattam. Sok-sok gyermek által készített rajz egyébként fent sorakozik a falon, az önkéntesek kiragasztják őket, ha van néhány szabad percük. A nap további részében folytatódik a kemény munka. Egyik önkéntes sem áll meg, egyedül egy körülbelül 20 perces ebédszünet idejére, amit egyébként a nyíregyházi görögkatolikus egyházmegye segítői főznek nekünk. Adományokat pakolunk, szortírozunk, feltöltjük az asztalokat étellel és itallal, takarítunk, fertőtlenítünk, fogadjuk az érkezőket, egyeztetünk.

Közben már úgy érzem egy kis szigetre érkeztem, egy másik világba, ahol más törvények érvényesek. Senkit nem kell kérni, felszólítani, a legkeményebb és legnehezebb munkát is vállalja mindenki. Rossz szó, sértődés, harag, megszólás nincs az önkéntesek között. Olajozott, szeretetteljes, hatékony együttműködés, hihetetlen egymásra figyelés. Azt hiszem Isten országa valami hasonló hely, állapot lehet. Számtalan mesélnivalóm lenne még, de inkább