2022. 02. 28.

Isten a háború közepette is életet ad

Szerintem sokan ugyanúgy érzünk az ukrán-orosz konfliktus kapcsán. Én napok óta ezzel kelek, ezzel fekszem. Különösen azzal a lánnyal, akit eddig a keresztény tartalmak miatt követtem Instagramon, de most, egy héttel a kisbabájuk születésének kiírt időpontja előtt menekülni kényszerülnek férjével. Kismamaként ezek alapján én is sok mindent átértékeltem.

Pár héttel ezelőtt még olyasmik miatt izgultam, hogy mennyit fogok hízni a várandósság alatt, mikorra lesz kész a babaszoba, vagy milyen ételt vigyek be magammal a kórházba. Azóta sok minden megváltozott. Látok anyákat, akik egy metró aluljárójában szülik meg a gyermeküket, vagy 9 hónapos terhesen menekülnek valamelyik határ felé azzal a tudattal, hogy talán a férjük át sem mehet velük a határon, mert a hadköteles férfiakat nem engedik ki az országból. 

„Csak legyen egy kórház, csak legyünk biztonságban, csak olyan helyen, ahol nem süvítenek a rakéták, ahol végre meghúzhatjuk magunkat” – a menekülő kismamáknak ezek a prioritásaik. Nem az, hogy a megfelelő hordozót vegyék meg, vagy az illatanyagmentes popsikenőcsöt. Örülnek, ha lesz pelenkájuk, és egy hely, ahol meghúzhatják magukat.

Az ő kisbabájuk szívhangját most nem figyeli senki, a kismamát sem tudják arra buzdítani az orvosok, hogy kerülje a stresszt. Magukra vannak hagyatva. 

Vajon az én gyermekemre milyen világ fog várni? Kell-e majd menekülnünk, mindenünket hátrahagyva? Rettegni attól, hogy mikor csapódik be egy rakéta a közelbe? A nagyszüleimnek kellett. Kisgyerekként bujkáltak az óvóhelyen, egyik nagymamám elvesztette az édesanyját, a házukat, mindenüket. Vajon ránk milyen világ fog várni? Kell-e egyáltalán ezen izgulnunk?

A fent is említett kismamának a története mélyen dolgozik bennem. Még nincsenek biztonságban, még nem érték el a határt. Egy kocsi jelenti az életüket, abban alszanak és reménykednek, hogy hamarosan átlépik a határt, ahol már segítséghez tudnak jutni – mielőtt a semmi közepén világra jönne a gyermekük. Naponta többször nyúlok a telefonomért, hogy friss információkhoz jussak a helyzetükről. Nem titkolják, hogy fáradtak, kétségbeesettek és féltik a barátaikat, akik hátramaradtak.

De mindezek közepette bizonyságot tesznek arról, Isten hogyan segíti őket az úton.

A kórház mellett, ahol gyermeküket tervezték világra hozni, bomba robbant. Ők az utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy nem maradnak Kijev melletti lakhelyükön, és milyen jól tették! Végig Istent kérték és kérik, hogy vezesse a lépteiket. Napok óta úton vannak, és csodálatos módon elegendő a benzinjük is – pedig azt szinte lehetetlen most szerezni.

Újra és újra átértékelem a saját hitemet és problémáimat, ahogyan követem a történetüket. Vajon mi adja a biztonságot az én életemben? Az, ha bebiztosítom magamnak a jó kórházat, a jó szülésznőt? Akkor lesz egészséges a kisbabám és problémamentes a szülésem, ha ÉN mindent a kezemben tartok? 

Nem vagyok Isten, nem tudok mindent eltervezni és nem lehetek befolyással arra, hogyan zajlik majd le a gyermekem születése. Miközben teszem azt, ami emberileg elvárható tőlem, nem szabad elfelejtenem, hogy kire bízom az életemet – életünket. A történelem Urára, az egyedüli Istenre, aki megsegíti a Hozzá menekülőket, nem hagyja el az övéit, és aki legyőzte a halált! Életet ad, még a háború közepette is, amikor az emberek egymásét veszik el. Benne bízom, Benne remélek, Benne hiszek. Ha csak egy dolgot tudok örökségül hagyni a gyermekemre, akkor az Isten megismerésének a csodáját választanám. 

Borítókép: A kiemelt képen az ukrán újszülött Mia látható, akinek édesanyja a metró aluljárójában adott életet a támadások alatt.
Blog Harmati Dóra

Még nem érkezett hozzászólás